Levente, Csanád, Csenge

Az első mondóka (Ecc-pecc, kimehetsz), amit azóta már számtalan követett.

A kedvencek (ezeket a nap bármely szakában magától elkezdi, és egymás után többször elmondogatja):

Ecc-pecc kime-hett (nem múltidőként mondja, de nehéz leírni, mert nem is 'tsz') , hoap-után beö-hett

cénája, cinedéje, udoj cica a edéjje! Jupp (ezt mostanában nem mindig teszi hozzá).

Hita-paita, jédi duna, tita-tona

udoj a Dunába,

Potyi, udoj a Dunába, hopp!

Potyinek motam, anya! (Pötyinek mondtam, anya! - ezt mindig hozzáteszi, és felháborodva hívja a Pötyit (Potyi, gyeje, neted mottam!), ha az éppen nincs jelen a neki címzett modnókánál)

Cimo cica haj (jól megnyomva), o(v)á lett a vaj

Ott láto (egyébként tisztábban kimondja a szavakat, csak mondókában harapja így el) a bau-szodo

Mot le neted, Te (nyomatékosan) cica, baj!

Szóval nem elég, hogy mondja, még költi is őket! És a fenti variációkhoz mindig ragaszkodik!

Kötőjellel próbáltam érzékeltetni, hogyan szótagol (általában még a szavak között is tart pillanatnyi (alig észrevehető) szüneteket.

Mondogatja még a Bum-bum Búnót is, a Titata füdit is gyakori, mióta a Botiék CD-je megérkezett, de már szinte bármit visszamond, akár egyszeri hallásra (persze korábban számtalanszor hallotta már őket) is!

Az első mondóka is mélyről jött elő, hisz előzőleg már nemcsak azt nem, de egy ideje (pár napja) mást sem mondogattunk, egyszer csak feltört.

A bármit visszamondra jó példa, amikor apa a Botitól kapott habgyurmából formázott neki, és azt mondta - Nézd, Csanád, ez egy Brontoszaurusz.

Ő pedig szépen, miden tűnődés nélkül azonnal mondta utána:- Botoszaujusz! - és azóta sem felejtette el (hm, mennyi latin névsort magoltam a vizsgákra, míg a pocakomban volt...)!

Most, kétéves korára gyakorlatilag - az ejtési, hangképzési hiányosságoktól eltekintve - tökéletesen ki tudja fejezni magát (a 23. hónapban ugrott meg nagyon a beszéde), szépen beszél, a ragozásban SOSEM téveszt! Helyesen használja a személyes névmásokat, határozókat, sokszavas mondatokat alkot - a Csenge is nagy hatással van rá, ügyesen elbeszélget vele.  Ami hirtelen nem jut eszébe, arra még ma is azt halljuk válaszként (mert csak váratlan kérdésekkel tudjuk így "sarokba szorítani", magától mindent kifejez):- Aa - de már látszik, hogy töri a csöpp kobakját, hogy mit is lehetne mondani, és hálásan rá is kezdi, ha egy-egy szóval elindítjuk.

A bizonytalan dolgokat még ma is sutyorogja - de nagyon kevés ilyen van, a Csengécskével közösen mondott anyák napi nagyanyókás köszöntő (annyira szépen mondták el a mamának! fel is vettem, csak az a kár, hogy sok szúnyog volt a kiskertben, és közben azokat hajtottuk, hogy ne csípjék össze a lelkes csapatot - egyébként furcsa, de rengeteg a szúnyog, pedig nálunk (csak nálunk és az Alföldön...) súlyos aszály van. Tavaly, mikor sok eső esett, nem volt ennyi), vagy a boldog névnapot/születésnapot tartozik csak a halkan hangzók közé (érdekes, halkan sokkal tisztábban mondja, talán épp azért is halk, mert ő is érzi, hogy hangosan elharapná)

Hmm, úgy tűnik a csúnya beszédből is kell első...

A Csenge alapvetően nem beszél csúnyán - de mióta az oviba jár, gyakran kell rászólni a kakis, és hülyés előtagok miatt (tárgyakra, állatokra illeszti, szokásos ovis "hősködés"). Mást szerencsére nem mond, vélhetően nem azért, mert nem hall, csak mert nem tudja hova tenni... A Csanuka még annyira sem tudja ezeket beilleszteni a mondandóiba, úgyhogy csak az incselkedést érezte ki, és kétségbesetten reklamált:- Nee! De(n)de, neeem! Neeem!

Ma viszont, amikor egy szokásos "tesóhúzás" (szépen eljátszanak, szeretik egymást, de néha ilyen is van) indult:- Ez nem a tiéd, nem adom oda! - mondta neki a Csenge az asztalnál valami fagyis napernyőkre. Erre a Csanu a jól ismert tiltakozás helyett a következővel reagált (először azt hittem nem hallok jól..):

- Az a Daádé! Ülye vagy De(n)de!

:)

Anyák napi meglepetésként tanult meg kétkerekűzni.

Korábban is próbálgattuk, hogy hátra betettem a seprűt, és úgy mentünk egy-két kört az udvaron, de összesen talán, ha fél órát mentünk így, ráadásul nem is rendszeresen, csak amikor eszünkbe jutott. Mert annyi minden más is van, és a kis Csanu miatt amúgy sem lehetett rendesen tanulni, hisz ő is mindig mindenben részt szeretne venni. A Csenge lelkesedése is csitult, mert látta, hogy elsőre nem tanulta meg. Mindig kérdezgette, hogy - Mikor fogom már megérezni az egyensúlyt?! - Akkor maradjunk kint addig!

Kapóra jött a Kismamában látott ötlet, hogy úgy lehet hamar megtanulni, ha kétkerekűzik, de  pedálozás nélkül, úgy, mintha motorozna. Na, ezt is próbálgatta a mamánál is, de szegénykének sokszor beleakadt a lába a pedálba (nem lehet levenni), néztem FUTÓBICIKLIT is (nagyon jó találmány, csak borzasztó drága), aztán végül nem is kellett.

Vasárnap estefelé egy hirtelen ötlettől vezérelve indultunk ki a Templom térre - emlékszem, az Ágika is ott tanult meg, jó hely a gyakorlásra, forgalom sincs - a Csenge hátul a seprűvel, a Csanu motoron. Odafelé még bizonytalan volt, de hamar kitűnt, hogy csak a lassúság miatt imbolyog, úgyhogy gyors tekerésre biztattam, és tényleg! Egyetlen kört mentünk a Templom téren a hátraszúrt seprűvel, és már akkor éreztem, hogy anélkül is menne.

És lám! Gyönyörűen előre tekert (bár a végét alig láttam a nagy homályban....).

Olyan büszke voltam rá! És ő is csak úgy ragyogott! Mondtam is neki, hogy elmondjuk mindenkinek, és , hogy esténként majd gyakorolunk, és amikor már nagyon ügyesen megy, sikerül végig az út szélén maradni (mert ha nézelődik, akkor még kitér), stb., akkor kap egy rendes "nagy" biciklit.

A csöpp Csanád persze ismét nem akart ki- és lemaradni semmiből, úgyhogy miközben a Csengécskét ölelgettem, dícsérgettem, méltatlankodva odatepert a mocijával, hogy - Én it! Daád i tud bicijini (Csanád is tud biciklizni)! - úgyhogy őt is végig dícsértem, míg nagy hetykén motorral rótta a köröket a bicikliző Csenge körül.

A Csanu - ettől függetlenül - pedig a háromkerekű pedálossal kacérkodik (a Csenge is nagyjából ekkor kapta). Néhány hete ki is próbáltuk, megmutattam, hogyan tekerje, és sikerült is egy kör a járdán! Ügyesen rajta tartja a lábacskáit, és tekerné is - csak a súlya nincs meg hozzá. A Csengével ugyanez volt, szépen tudta volna, de a lábija gyenge volt hozzá. Ezért a kis Csanád is csak teljesen sík terepen, vagy enyhe lejtőn tud menni. Nagyon aranyos, ahogy igyekszik, és méltón büszke, ha halad!

Hétfőn reggel persze biciklivel kellett menni az oviba is. Csakhogy eleve későn keltek, ráadásul  a Csanád motorral erősítette a sort... szóval bő fél óra volt az út oda. És még virágot is kellett venni a Mónikának. Vissza már gyorsabb volt, mert én hoztam a motort - meg a Csanut is.  Szerintem elfáradt a popsija, nem védi pelus az ütődésektől, márpedig a járdán sok a kátyú, huppanó.

Hazafelé annyival volt egyszerűbb, hogy odaúton a Templom magasságában rá tudtam venni a Csanukát, hogy üljön be a bicikliutánfutóba, és tegyük hátra a motort, majd a Csengével visszafelé motorozhat. Addig én tekertem mellette,  előtte, de ha nem erősködöm, megint eljött volna így az oviig (csakhogy már majd 4 óra volt, mert későn ébredt délután). Visszaúton a reggeli koreográfia szerint haladtunk, csak most én is kétkerekűvel voltam, és bizony néha fel kellett üljek, hogy lépést tudjak tartani velük!

Este még kicsaltuk a Larát is gyakorolni, de ma nem nagyon akaródzott, talán mert a teret elfoglalták az anyák napi műsorra érkezők, és beszorultunk az utcára.

Annyira ügyesek! De miért nőnek ilyen gyorsan???!!!

Iványi Mária: Nagyanyóka

Halkan, puhán

szirom pereg.

Simogatja öreg kezed.

Piros szegfű,

halvány rózsa,

Téged köszönt, Nagyanyóka!

Ezt mondták el a mamának anyák napján. A Csengécske az oviból hozta, és nagyjából a kis Csanád is megtanulta - olyan édesek voltak!

Az enyém pedig így szólt:

Anyukám, anyukám, találd ki,
Hogy az én kincsem, ugyan ki?
Ki más is lehetne, ha nem te?
Ültess gyorsan az öledbe.

Reggel derült ki, hogy anyák napja alklamából a hittanosok egy kis műsort adnak a templomban. A megelőző két szerdán hiányzott a hittanról (a ballagás miatt), így a meglepetés erejével hatott.  Szerencsére már tiszta volt a kis szoknya, és a Csanu kisinge, nadrágja, amit a ballagáson is viseltek.

Amikor a Csengét kitettem a templomban, és indultunk tovább a mamáért (a Bence is eljött), a Csanuka vígasztalhattalanul sírni kezdett, hogy ő is oda akar menni a Csengéhez! Semmivel nem tudtam megnyugtatni, úgyhogy nem is vettem ki a mamánál sem - biztos nem hagyta volna újra bekötni magát - és csak visszafelé csitult el, mikor látta, hogy tényleg bemegyünk (a kocsiban öltöztettem át).

A Csengécske szépen ült a többeikkel, és amikor kijöttek, elénekelték a dalokat, olyan aranyosan, mosolyogva hozta a virágokat (mindkettőnknek egy-egy szál gerberát), hogy teljesen meghatódtam (addig is), és csak idebent sikerült megörökíteni. Utána ügyesen visszaült a többiekkel, mint a karácsonyi istentiszteleten is. Nagyon furcsa, hogy ott vagyunk, és már  nem velem van...

A Csanuka is szépen eljátszott, a Petikönyvet nézegettük - és már azon voltam, hogy így máskor is eljöhetünk, amikor hangosan rákezdte, hogy - Jodi tejj, annnya! Jodi! - próbáltam terelgetni, hogy majd, ha kijön a Csenge is, de alvásidő lévén nem hajlott a kompromisszumokra: - Mott tejj! (most kell) Jodi tejj! (már sokkal tisztábban is ki tudja mondani, hogy szopi - szodi - úgyhogy rögzítettük a jodi elnevezést). Most nem volt nagykabát, mint karácsonykor, úgyhogy kimentünk a kocsiba, és miután visszaültünk szépen el is aludt az ölemben, csak itthon ébredt fel.

Hazafelé a mamával betértünk a játszótérre is, ők a forgóztak a Bencével, a Csanuka pedig a rugós hintákon lovagolt, majd a csúszdát koptatták valamennyien. A mamától eljövet modták el a verset, az íriszek előtt, a napfényben - fel is vettem, (csak kicsit zavaró, hogy közben a szúnyogokat hajtjuk, hogy ne marják össze őket) és még én is elérzékenyültem rajta. Késő délután,  itthon pedig megtanultunk biciklizni.

Nagyon szép nap volt ez...

..elvesztem a történések alatt.

Úgyhogy néhány kép április utolsó napjáról - nem volt könnyű választás, majd 300 van...

A Csanu elsőként a Csengétől kapta meg az ajándékot - egy kis repülőt, amit ő maga választott neki, nagy titokban. Aztán az IKEA-ban ejtett vásárlás eredményét, az alsó képen látható libikókát már tőlünk.

Nem sokkal később csengetett a postás, és a Boti ajándékát is izgatottan bontogatta:

És íme a másik nagy esemény, a Szilvi ballagása:

 És a tablók...

Nagy kár, hogy délután ötkor kezdődött, mert így kevés idő jutott a beszélgetésre, és a gyerekek is sokat játszhattak volna még, ha nem jön el ilyen hamar az este (azért így is kilenc utánig vadulhattak heten, és végül, mire mi eljöttünk, már fél 12 volt - olyan jól bírták!!! Még itthon is altató kellett! Nem csoda, hisz annyi élmény gyűlt fel bennük is, olyan nagyon jót játszottak!)

Sok születésnapokat vígan megélhess!

Napjaidat számlálni, ne légyen terhes!

Az ég harmatja, szívedet újítsa!

Áldások árja házad elborítsa!

Tenéked minden öröm holtig adassék!

Amelett, semmi bánat ne barátkozzék!

Légyen éltednek virágja mind kinyílt!

Szíved ne szenvedjen, semmilyen sebes nyílt!

..udoj cica a edéjje, jupp!

Ha nem lenne mindjárt ismerős: a fenti idézet az Ecc-pecc, kimehetsz kezdetű mondóka Csanád általi szűkített változata.

Az első, amit hangosan kezdett skandálni egy napsütéses reggelen, a 23. hónap közepén.

Olyan nagyon büszke voltam rá!

Ja, igen, lehet, hogy régen nem írtam le: Csengécske első mondókája - és sokáig nagy kedvence:

Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet.

Sósat-sósat, jó ropogósat.

Aki vesz - annak lesz.

Aki nem vesz - éhes lesz!

A Mackó, mackó ugorjál című könyvből tanultuk, ez volt az első puha könyv, amit vettem neki. A helyi boltban bukkantunk rá, akkoriban még kettesben jártunk, olyan furcsa így visszanézni, olyan, mintha tegnap lett volna, előttem van, ahogy a csöpp kezecskéjvel a könyveket nézegeti, a zacskókat pakolgatja a kis napocska kalapjában...

Illetve előszülinap.

A mai hétfő nálunk telt (olyan kár, hogy nincs időm most megírni), a torta kör lett volna, csak mire anya észbe kapott, hogy ki akarta vágni, már megkente így... de nagyon jó lett! Tejszínhab tetőt nem kap (ja, Kinder bueno fantázianéven fut - katasztrófa... miért nem lehet normális nevet adni, mondjuk az összetevők alapján?! Ráadásul nem is hasonlít a névadóra...) - úgy már túl tömény volna - de nem is volt olyan macerás (sőt), és felvágva is jól mutat:

Néhány kedves fotó rólam: elsőként persze az "Egyet hitázzunk!" típusú... a Laráéknál a mérleghintásokon pedig  éppen a Cirmos cica haj! kezdetű mondókát mondom a cicafejnek (és milyen szépen gesztikulát hozzá!)

És újabb Larásak is születtek: ó, igen, kaptam új frizurát is, anya vágta! Az udvaron - nem volt nagy üdvrivalgás (a hajmosásnál sincs) ... de azért csak sikerült.

És este még elmentünk pizzázni - a Laráékkal és az Annáékkal. Névnapokat (Zita, Mariann, Valéria) ünnepelendő. A "szokásos" játszósarkos helyen voltunk, fincsi vacsorával és remek mókával - olyan szépen eljátszottunk hatan, hogy még! És a váltóruha sem kellett, pedig anya jól megtömte vele a táskáját. Persze  azért vittem "valakit" (egy kiskannát), hogy megnézze, hogyan pisilek...

Kis barátném.

Sokat vagyunk együtt, és így bőven születnek képek:

És persze anya a kétéves képre is ráerősített (bár vélhetően aznap is annyi készül majd, hogy bőven lesz miből kiválasztani...):

Annyi minden írnivalóm van...

A Csanád hangos (bizony, már két hete, hogy  nem sutyorog!) mondókái, a szülinapos elmélkedések, tudományok, kisgatyós fejlemények...

Amit lehet, képekben mutatom meg - a többit majd leírom, hisz nekik a napló a fontos, a képek megvannak máshol is.

De a szülinapig vélhetően hallgatni fogunk - 30-án délután lesz a Szilvi gimnáziumi ballagása is, és arra készülünk. Anya ma, a babaklubos szülinapra elkészítette az egyik próbasütit - jól sikerült! Végre... mert végre saját kútfőből módosította a receptet...

Szóval jöjjenek a képek, elsőként a locsolkodásról:

 A kertben is voltunk, míg a fiúk nem értek vissza a locsolásból. Mert a Csanuka is volt ám locoslni apával! A Jaját és az Annát locsolták meg. (pelus nélkül, "baleset" nélkül - pedig apa nagyon izgult...). De akkor még csak annyit mondott a versből: - Szabad?

A Csengécskének velük együtt 5 locsolója volt - épp, ahány éves. Ennek nagyon megörült (eredetileg így vígasztaltam, hogy nincs több, mert nagyon várta őket (dehát még mennyi tojás megvan!), dehát az ovisok még csak rokonokhoz mennek), de ebből a szemszögből nézve nagyon megörült.

Persze a mamánál is voltunk:

Hosszú ideje készültünk rá, húsvéti mesekönyveket nézegettünk, nyuszis kifestőt színeztek. Egy reggel a Csenge azzal kelt, hogy a Csanunak újságolta:- Képzeld, a nyuszi hoz ám nekünk szép ajándékot! - erre a csöpp, aki még feküdt (és talán nem értette teljesen), nyomban felugrott, és hevesen mutogatott magára (Da(n)ánat it!), hogy neki is. Nem is nyugodott meg, míg apa meg nem erősítette, hogy persze, hogy ő is kap.

Aztán vasárnap délelőtt megjött a nyúl. A Csenge már alig várta, felöltötte a szép ruháját,  kalapját is a kedvéért, de a Csanuka is alig győzte kivárni. Persze, még kicsit nedves volt a fű - és akkor még le sem volt vágva - úgyhogy először a napsütésesebb helyeken kutatták. Annyira édesek voltak, ahogy a Csenge után szaladt a kicsi, és ő is mondogatta, kiabálta izgatottan: - Jött nyuszi! - szépen terelgették egymást, és nem csillapult a lelkesedés, pedig a napsütéses oldalon nem volt semmi.

Nem úgy a másik részen! És már ennek is úgy tudtak örülni! Nem is az volt a fontos, mit hozott, és hozott-e még, hanem, hogy hoz, hogy rájuk is gondol a húsvéti nyuszi.

Ráadásul nem csak édesség, hanem egy-egy nyuszis bögre is! És a Csengének pont olyan, amit még két éve a Györgyiéktől kapott és összetört - azóta vágyott rá. A Csanué pedig elforgatható-öltöztethető, műanyagból. És milyen figyelmes volt ez a nyúl! Még a nagy fűre is gondolt, mert két kis kerregő fűnyírót is hagyott nálunk! Azóta is nagy sikerük van, és én is örülök, hogy kerreg, mert így mindig tudom, merre járnak.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy a Csenge az utolsó bokorban talált kis kosárkába rejtett apró tojásokat nyomban megtalálás után elosztotta közöttünk, Csanunak (pedig ő is kapott külön) apának, anyának is jutott belőle. Persze a Csanu még nem vett részt olyan hévvel az édesség pusztításában, de engedményeket azért tettünk (amúgy is lassan két éves lesz).

Délután a Tamás is átjött, hogy odaadja a nyúlajándékokat. A Csanu úgy örült a csokinyúlnak - Tamás hotta, nyúl! - hogy menten ki is bontogatta az egészet, nem lehetett lebeszélni.

Este aztán nekiláttunk, hogy megfessük a locsolóknak szánt tojásokat - természetesen hárman. Vagyis inkább ketten, mert én csak a tojásfőzésig kaptam szerepet, utána nemigen fértem hozzá.

Tudtam én, hogy ezt nem lehet megúszni, bár igazi nagyjelenetből kevés van - ebben közrejátszhat az is, hogy csak a legfontosabb dolgoknak vannak korlátai (pl. az időjárásnak megfelelő öltözék), és azok is viszonylag  rugalmasak (melegebben lehet - a megszokotthoz való ragaszkodás miatt mindig tovább hordta a kesztyűt, vastag sapit, dzsekit, mint azt a hőmérséklet indokolta volna - , úgyis hamar leveszi, de kevesebb nem - illetve néha, rövid ideig, pl. pár perc és bejövünk, mint tegnap is).

Mert egyelőre a daccc legfőbb színtere az öltözködés. Bár a szokásos reggeli indító mondat, ami végeláthatatlan időt foglal magában: -"Egyet hintázzunk!" okozott már sírást az oviig, az volt a szerencsém, hogy mérgében nem tudta kiszabadítani magát az utánfutó hevederéből. De sietni kellett, mert húsvéti locsolás volt beígérve az oviban, és a Csenge mindenképp oda akart érni.

Amikor nincs öltözés, minden szép és jó. Vidám kis felfedező, még a traktorba is bemászott, alig kellett apa segítsége:

Bezzeg, mikor a nagy meleg miatt rövidnacit adtam rá! Valami elterelő hadművelettel (ebben így, öt év gyakorlattal már egész profi vagyok), sikerült feladni rá, közben a Csenge is dícsérte - az ő csomagjából kotortam elő, sajna mindössze három használhatót leltem, a többi igaz kislányruha -, hogy milyen jól áll neki. Hanem aztán, hogy felállt, és megérezte, hogy semmi nem takarja a lábacskáját...

Rettenetes tiltakozás volt, a képek már csak a szelíd méltatlankodást örökítik meg:

Persze mindig nehéz a megszokottat leváltani, nem volt ez másként a Csengénél sem. De elég fárasztó, hogy még ehhez is trükközni kell. Épp, mint a pisiléshez. Kitalálni valami érdekes célpontot (traktor kereke, fa, hangyának/kismadárnak, stb. mutassuk meg, Csenge is, stb.), valami módon különlegesnek tüntetni fel az egyik WC-szűkítőt (3 van, mind a Csengéé volt)...  És kapóra jön, hogy mindent akar ő is, amit a Csenge. A WC-be pisilés gyakran oldódik meg úgy, hogy ő akar előbb, és akkor nem is kell semmit kitalálni.

Nemegyszer előfordul - ha nagyon fáradt, többek között a pelustól való búcsú is ennek köszönhető -, hogy semmit nem akar felvenni: - Anya ne! Nem téjem att! - és tépi le magáról. Mivel itt teljes sikertelenségbe fulladt mindennemű próbálkozásom  - a teljes öltöztető, elterelő repertoáromat felvonultatva, a "nézd, idejön hozzád a cica, a pocakodra, azt mondja, jaj, de jó, hogy..." kezdetűtől a "mit szól a cica" - maradjunk a cicás kombi példájánál -  kezdetűn át sok-sok próbálkozással a  "nézd/hallod, a Pötyi/stb. szólt, te is hallottad/láttad?!" típusú eltereléseken át számtalan variációt kipróbálva egy se vált be (azért nem mindig ilyen véresen komoly a helyzet). Na, erre már csak ergy módszer maradt: ugyanezen trükkökkel tovább kísérve, még egy réteget adok rá. És azt leveheti. Ez gyakorta bejön, míg a levétellel bajlódik, a Csengével valami érdekes dologba fogunk - szigorúan a közelben, és, ha szerencsém van, ez érdekesebb, mint tovább vetkőzni. Néha azért ez sem jön be, ha túlságosan belelovallta magát, nem áll meg, ilyenkor beszélgetünk, mit szeretne - "jevenni!", mi mást?! - melyiket akarja levenni, ezt is? és ezt? és így szép lassan elcsitul, persze néhány darabot le kell venni, de legalább valami mradhat. Emiatt szokott néhanapján egyetlen kombidresszben aludni, kisgatya, zokni, stb. nélkül.

Van aztán, hogy sikerül annyira elterelni, hogy még nevetés is lesz belőle:

de először mérgesen csapkod, hogy hagyjam már:-  Anya ne, ne! - de persze nem bírja sokáig megállni a nevetést.

Ja, van még egy hely, de ez jóval ritkább: az autósülés. Ha apa vezet, nincs különösebb gond, de ha én... Bölcskéig vagy vissza öt perc az út, de egy örökkévalóságnak tűnik, ha  hátul sír. Mert ilyenkor szigorúan ki akar jönni, és az ölembe ülni - de ha sietni kell apához a szivattyúval, vagy sokáig maradtunk, és később indulunk haza, akkor nincs vígasztalásra való idő (illetve hazafelé már késő, csak az alvás felé lehetne továbbmenni). Mert - kevés kivételtől eltekintve - már nem alszik el a kocsiban, bármilyen fáradt is.

Na, meg a másik - a nővérke nyomdokaiba lépett: - Én! - Ededül!  és egyedül mászik be az etetőszékbe, segíteni nem szabad, egyedül mászik ki, húzza oda/ löki el magát az asztalhoz, egyedül mászik be a kocsiba - ezért az egyért jó, hogy nem esik... - egyedül mászik be a gyerekülésbe, egyedül mászik ki, gyakran egyedül veszi fel/le a szandit, a kisgatyát (csak lopva segíthetek, hogy jó helyre dugja a lábát), szóval itt az igazi EDEDÜL! korszak is! Az ÉN IS!-sel társítva...

Előtte gyorsan megírom, amit már régóta halogatok: a Csanuka nagyon szépen ragoz! A tárgyragot is mindig használja, és a személyhatározókat is helyesen, egyes szám első személyben, illetve egyes szám harmadik személyben adja elő a mondandóit. Tegnap például ezt mondta nekem, amikor öltözés közben beszélgettünk:

- anya: - Nagyon zsivány vagy!

- Csanád: - Nem zsivány vagyok, annya! - és huncutul nevetett közben.

Szóval a Macipark. Nagyon szép időnk volt, mindenki pólóban, a Csenge szoknyában, zoknival!

Természetesen Szadán felébredt a Csenge (csak plusz húsz percet kellett volna bírni), WC-re kellett mennie, így hamar felébredt a Csanu is. Egy ideje nem nyugtatható meg minden helyzetben a szopival, most is ki akart szállni, hogy sétáljunk, csak úgy "ébredt fel" igazán. Útközben még két falkon mézet is vettünk a helyi Plusban, mert ki tudja, mennyibe kerül ott helyben a méz - aztán el is felejtettük megkérdezni, úgyhogy ha megint megyünk, megint előre viszünk. A park szépen ki volt táblázva, könnyen odataláltunk - Apa kedvéért ideírom, hogy persze, ha nem ő vezetett volna, és itthon nem nyomtatja ki előre  a térképet (többek között ezért is indultunk késve...)...

A honlapon is fent van: belépődíj fejenként 300 Ft, az autó parkolása egész napra 200 Ft. Így adódott, hogy annyiból mentünk be, mintha a Csengének egy állatkerti jegyet vettünk volna Pesten. És nagyon jó volt, sok-sok élménnyel tértünk haza, igazán nem sok pénz érte!

A medvéket már a bejárattól láttuk, néhány folyamatosan a kerítés szélénél sétálgatott, lustálkodott. Mert úgy tűnt, etetési idő után értünk, és a mézért sem ugrottak. Sőt! Ha nem nyomtuk egyenesen az orra alá, sok mackó nem is kegyeskedett lenyalni! Ennek ellnére a gyerkőcök borzasztóan élvezték. A kis Csanád annyira újjongott, sikongatva szaladt, hogy - Ott egy maci! Máti maci! Ugyanígy rohant amikor meglátta a farkasokat, őzeket, leírhatatlanul boldog votl! Persze a Csenge is, de a kis Csanád örömujjongása nagyon új volt, részéről még nem számítottunk ekkora sikerre.

Mindjárt az első macinál meg is álltunk, apa hozott fakanalakat, először még mi is fogtuk a gyerekek kanalait, szigorúan eltiltottuk őket a rács fogásától, de hamar kiderült, hogy a mackók  végtelenül békések, sőt, lusták! Igazi cammogásokat láttunk, egészen közelről szemlélhettük a sűrű bundájukat, hatalmas tappancsaikat - még nekünk is felejthetelen élmény volt. És új ismerettel gazdagodtunk, mert ugye az embernek a barna medve - barna. Hát itt is barna volt, de nagyon sok színárnyalatban, az egészen világostól a szinte feketéig.

Azt olvastuk, hogy a hazai vadállomány is képviseltetni fogja magát, sőt, túzok is érkezik majd, így igazi vadasparkká növi ki magát a hely. A medvék kifutója tágas, mégis mindig sok medvét láthattunk, közelről, távolról is. Még fürdőzést is csodálhattunk, és néhány farkas együtt lakott velük, de a nagy többség külön kifutóban volt, csakúgy, mint az őzek és a jávorszarvas.

És fürdőzést is láthattunk, a Csenge vette észre:

 Le kell írnom, hogy a kis Csanád végig ujjongva rohant egyik állattól a másikig, és az sem szegte kedvét, hogy a farkasoknál egészen sokat gyalogoltunk, mire rábukkantunk az ejtőző csapatra. És a sok-sok szladás közben egyszer sem esett el! Pedig ilyen sebességgel korábban nem is futott, és lasabban is sokszor esett, kelt.  És egy fényképen, ami szemből kapta el őt, jól látszik, hogy már nem úgy lép, mint régen, szinte teljesen helyreállt a lábacskája! Ha sokat megy, még persze észrevehető, de nagyon szépen javul! Egyelőre már csak a benti szandi van rajta kacsalábon, de azt hiszem, ezen felbuzdulva a kintit is megint így adom majd rá.

 Aztán jött egy medve, amelyik kivételesen, nagyon érdeklődött a méz iránt. Annyira, hogy a fakanalakat is beszedte... Útközben már több fakanalat láttunk a rácson belül, azt hittük, bátortalanabbak beejtették - hát Ő volt a titok! Szegény kis Csenge nagyon kétségbe esett, csak úgy potyogtak a könnyei, hogy akkor most hogyan eteti a többit - persze hoztunk új kanalakat, és később jót nevettünk (még ma is) a kanállópó mackón.

 Míg én melegebb ruhákért mentem, ők bevették magukat az ajándékboltba, vettek két képeslapot, kulcstartót. És egy kitömött mackó is volt, amihez a Csenge nem mert hozzányúlni, de körbecsodálta, hogy hogyan, és mikor, és miért, és...

 Egészen fél hétig ott voltunk - mert a büfé ugyan hatkor bezár, de a parkot nem zárják le! A végén rábukkantunk egy lelkes mackóra - nekiadtuk a maradék tubus mézet, ő szépen lenyalogatta - persze, csak ha az orra alá tették, különben nem mozdította volna meg a fejét sem... - a kicsik határtalan örömére. És persze a Csenge számon tartotta, hogy két tubussal vettünk, a másikat is elő kellett venni, hogy jó sokáig etethessenek.

 És játszótereztünk is, mert a park bejáratánál az is van, sok csúszdával, hintákkal, és még mászórudat is találtunk, amit a Csenge teljesen meg is hódított! Még mi is felmásztunk rá. és vonatoztunk is, a vakvágányon álló kisvasúttal, mert jött egy rövid zápor, és addig a Csenge vezetésével utaztunk egy kicsit.

Természetesen a hazaindulás igen nehézkes volt...

 Amit sajnálok: a mellékhelyiségekre mindenütt ki van téve, hogy "Csak úgy, mint otthon!" - hát, ha otthon is így...  És az sem világos, miért kell egész banánokat bedobálni a mdvéknek... meg puffasztott kukoricát... meg narancsot... De nagyon szépen készülget, bővül a park, egyre nagyobb részt térköveznek, így a macik akár babakocsival is megnézhetők. útközben pihenő padok, asztalkák is vannak, az emléktárgyak sem kerülnek egy vagyonba. Jó lenne máskor is visszajönni.

A Csengécske másnap elmesélte az egész ovis csoportnak - körbeültek, és úgy adta elő, a kulcstartót pedig körbeaták - el is tűnt, remélem holnapra meglesz, mert nagyon bánatos volt miatta...

Apának Szadán volt dolga, meg az Egyetemre is be kellett mennünk, úgyhogy megint nem jutott annyi idő a gyerekprogramra, mint szerettük volna (négykor értünk oda...), de borzasztóan élvezték! Az ötlet természetesen az Annácskás könyvből jött, egy éve is voltunk már Szadán, és fogalmunk sem volt róla, hogy a szomszéd faluban milyen nagyszerű lehetőség kínálkozik...

Este még baktériumtrágyáért is be kellett volna mennünk, a kísérlethez, de már nem került rá sor. Még szerencse, hogy a másikat előző délután elhoztuk Perkátáról. Ugyanekkor szereztünk be a Csanukának egy csomag kisgatyát, kiszoknit, és pólókat is (a Csengéről örököltekből csak három fehér jött szóba, a többi már nagyon kislányos) Dunaújvárosban, a C&A-ból. Még a szomszéd Lilike ajándékát is megvettük, úgyhogy húsvét után babanéző. Csak szegény kis Csenge nem kapott semmit, mert a mama vigyázott rájuk, és próba nélkül nem mertem kalapot, szoknyát venni neki.

Persze az Egyetemről sem lehetett azonnal elindulni. Előbb a könyvtárban kergetőztek (egyébként gyakran járunk, és csöndesek, de már úgy várták a macikat, hogy alig bírtak magukkal). Aztán a parkot kellett körbeszaladni, ami ugye nem két perc.

A Csengécske a Zitától kölcsönkapott sapiban parádézott (zsiráf van rajta, és imádja, az első ilyen sapkáján is zsiráf volt, még négy éve...), igaz a Csanu számára került elő, de neki még nagy, ám úgy tűnik, nem fog a szekrényben gyűrődni... Pedig pár napja vettük elő a tavalyi kalapokat, és még sok jó volt közöttük, dehát ez "vadiúj" szerzemény, most nagy becsben van.

A kedvenc Katica babáját - amit a mamától kapott még réges rég - is végig hozta, hogy neki is mindent megmutasson. Szegény, a fél szeme is hiányzik, és kisebb korában összerajzolta az arcát, amit nem tudtam lesúrolni, de a Csenge számára ez semmit nem von le a baba értékéből.

 A Csengének közben a kerti tó is eszébe jutott, amit mindig olyan nagyon szeretett (és olyan furcsa nekem, hogy elfelejtette), itt persze rögtön botot kellett keríteni, és úgy próbálták közel csalogatni a halakat.

A Csanuka mindvégig a Csenge után rohant, nem is nagyon figyelt ránk, teljes összhangban voltak egymással.

 Ja, és a konzulenssel való megbeszélés (közben a maggyűjteményt rakosgatták) után sem lehetett sietni, mert - bár a felső oldalon parkoltunk, és keresztül kellett menni az egész alsó arboron - a Csanu  Egyedül! akart gyalogolni (hangoztatta is jó sűrűn), sőt a lépcsőzésnél sem fogadott el semmi segítséget.

Indulás után aztán elszunnyadtak, de előtte még megbeszéltük (mint előző este, és aznap már annyiszor), hogy a macik már biztos nagyon várnak, hiszen a kismadarak már előző nap elcsiripelték nekik, hogy jönni fog a kis Csenge és a Csanád, akik majd nagyon finom mézet adnak nekik!

Előző este a Csanuka annyira beleélte magát - és persze annyira nincs még időképe -, hogy hazaérkezés után nagy kiabálással volt: - Mennyünk, macihoz, macihoz! hiszen biztosra vette, hogy oda indultunk (este sötétben...). Csak sokára tudtuk megvígasztalni, és csak úgy, hogy a neten megkerestük a Veresegyházi Medveotthon honlapját, és előre megnéztük magunknak a macikat.

A Csenge sem volt kevésébé izgatott, ő ugyanis már hajnali fél négykor felkelt (nem szokott), modván, kialudta magát, egyáltalán nem álmos, és mikor megyünk már?!

Sajnos nem tudtunk igazán korán indulni - diót is vittünk - ennek ellenére nagyon ügyesen viselték az utat, pedig ez volt az első hosszú út a melegben, az ablakrolók is megint felkerültek a kocsira. A Csenge színezett - mindig is féltem a kocsiban való ceruzahasználattól, de a pici vastag készlet nem tűnik olyan veszélyesnek - , eleinte a Csanuka is rajzolgatott az erre a célra fenntartott kicsi füzetkébe. Később a Csenge Miki egeres kártyáit rakosgatta egyesével előbb a dobozába, később a kártyabedobóba (úgy tűnik, jó ötlet volt, hogy megcsináltam anno), aztán ki és előről egyesével. Ezzel aztán egészen  az M0-ig lekötötte magát! Almát hallgattunk, mert a Gryllus Biciklizős lemezéről a "tattoost!" (traktoros) már kismilliószor végighallgattuk, és szerencsére sikerült rábeszélni a váltásra.

Ja, és persze az is növelte a hangulatot, hogy - miközben a mama-féle kolbászos szendvicset majszolták (a kis Csanád teljesen oda van ezért a kolbászért) - váratlan módon mindkettőjük játéktartójában két-két nyuszis Kinder szeletre bukkantunk. Hogy az idén milyen korai ez a nyúl, és milyen furcsa helyekre tojik!

FOLYT. KÖV.

10-15 percig biztosan tartott az a heroikus küzdelem, mely a fenti kijelentéssel kezdődött, és  pucér popsis éjszakát eredményezett.

Már hosszú hetek óta teljesen száraz pelusban ébred, olyannyira, hogy gyakran csak délben cserélem. Kérésre mindig pisilt is fürcsi előtt - igaz, jobb híján (és mert nem akartam előre szaladni) a kibontott pelusba.

Meg is volt beszélve, hogy mit hozzon a húsvéti nyúl.

- Biit! (bilit)

Csakhogy a mama egy alkalommal azt eszelte ki valami ügy elcsitítására, hogy megmutatta nekik, mit dugott el nála a nyúl. Na, azóta ezt mondja: - Nem biit! Toát! (tojást)

Tegnap (április 4.) lett volna az első nyugis nap mostanában (előtte a papa szülinapjára sütöttünk, a kirándulásra készültünk, illetve maga a kétnapos kirándulás is felborította kicsit a megszokott ritmust). Gyönyörű napsütés volt, ami nyomban sürgetővé tette a dolgot: nincs kiskalap! (apropó, gyorsan megjegyzem, hogy 30-a óta nem fűtünk - így is 19-21 fok van idebent, napszaktól függően. És, hogy ismét eltűnt a tavasz, helyette vészjóslóan száraz, meleg nyár robbant be az életünkbe...)

Illetve van, csakhogy ismeretlen helyen. Miután feldúltam a hazai ruhászsákokat, egyetlen remény maradt: a Györgyinél kell lennie a padláson. Úgyhogy sajtos tallérokat sütöttünk, és a Csanu ébredése után átmentünk. Szokás szerint nagyon elemükben voltak, jót játszottak a Bencéékkel, bepalacsintáztunk, és csak késő este jöttünk haza, még a mamához is bementünk előtte.

Szóval a kései időpont miatt már volt egy kis nyűg, de a fürcsi után derült égből villámcsapásként mereven tiltakozott a pelus felvétele ellen. Ilyen már korábbna is elő-elő fordult, de mindig csak pillanatnyi volt, és hamar rábeszélhettem. Sokáig ebben bíztam most is. Szinte szó szerint kézitusát vívtunk, hogy feladjam rá a kombidresszt, a pelust, majd nagy nehezen a harisnyát (a pizsije nem száradt meg, de nem azzal volt a baj, azt sem akarta felvenni). Ez utóbbit azonnal le is tépte, és a többit is próbálta, de a patent miatt nem sikerült. Sok-sok cselt, elterelést bevetettem, hasztalan. Végül - belátván, hogy a szívszorító sírásnak, visításnak csak így lesz vége - megkérdeztem, mit szeretne (persze, tudtam én azt)? - Peust levenni! - Levegyük? - Igen! (olyan szép tisztán mondta!). És nyomban csend lett. Elbeszélgettünk, hogy akkor így aludjon-e, és nem pisil-e be, nem rossz-e a kukijának, hogy nincs rajta semmi, stb.

 Akkor még úgy gondoltam, majd este, ha mélyen alszik, ráadom. És persze féltem is kicsit, nehogy mégis pont ma este pisiljen. Úgyhogy fekvés előtt gyorsan kiszaladtunk pisilni - mivel bili még nincs, a Csenge régi WC szűkítőjét tettem fel neki, ügyesen pisilt is. A régi gumilepedő hollétéről sem volt fogalmam (csak nagyon halvány derengés, de arra végképp nem maradt idő), hiszen az egész cécót csak nyárra terveztem...

Persze egész éjjel semmi pisi, ébredés után nyomban szaladtam volna vele a WC-re, de nem hagyta, szokás szerint egyre csak a jodit kérte. Az ölemben szopizott, nyomatékos ígérettel, hogy addig nem pisil. És tényleg nem! Szopi után elmentünk (indulás előtt egy pár cseppet a pizsamám is kapott, de visszartotta!), és akkor aztán nagyon sokat. Gondoltam, egy darabig le van tudva, de öltözés után (a fentiekből adódóan kisgatyó sincs, a Csenge egy régi bugyiját adtam rá, amit még a babáinak hagytunk elő) nem sokkal  kiszaladt hozzám, hogy - Medin tell! - és tényleg, de most jóval kevesebbet pisilt.

 Egészen oda voltam tőle! Bár korainak véltem - a pelust sokszor le akarta venni, néha jelzett is, ha pisilt, de nem mindig - de sanszom sem volt rá, hogy feladjam a pelust, nem lehetett mást tenni.

Napközben minduntalan kérdezgettük, kell-e, menjünk-e, és néha szólt, de ahogy egyre jobban elmerült a játékban, úgy nőtt a pisis bugyik és nadrágok száma is. Az udvaron úgy  pisiltünk, mint a nagyfiúk, több célt is kinézett magának, és pisi után már mondta: - Oda is! - úgyhogy oda is mentünk, nadrág le, pisi. Ő maga is rém büszke volt, apa is dícsérte, a Csenge is, én is.

A képen épp palacsintáznak (nem volt ilyen hideg, de a  Csanu ragaszkodik a ruhákhoz, furcsa neki a hirtelen meleg).

 Először a trambulinozás alatt pisilt be, apa azt vette csak észre, hogy húzogatja  a nadrágszárat. Aztán estére már teljesen belefáradt, és az Annáéknál az Őrsi hegyen már nem is szólt, bár itt a gyerekek is erős figyelemelterelőnek számítottak.

A második nadrágcserénél borzasztó méregbe gurult, egyáltalán nem akarta levenni, én meg féltem, hogy felfázik. Akkora sírás lett belőle, amilyen még talán a pelus miatt sem volt előző este. Végül persze levettük a nadrágot, és zokniban szopizott hazáig, még be sem takarhattam, szerencsére apa hamar be tudta fűteni a kocsit.

A kétségbeesett harc itthon is folytatódott, először nem akart kiszállni a kocsiból, míg én bepakoltam, ismét bepisilt, úgyhogy a zoknit is le kellett venni, de minduntalan azt akarta vissza (mackós, a Csengéé volt, mert még zoknival sem készültünk), majd gyorsan fürdővizet engedtem nekik, de abba sem akart beülni, csak futtában lemosdattam (amennyire egy kapálódzó kicsit lehet), és bebugyoláltam a törölközőbe. Még mnidig nem volt jó, de felhagyott a sivalkodásssal, és elkezdte mondogatni: - Jenét! Jenét! - vagyis, hogy énekeljek neki. Hirtelen nem is jutott eszembe semmi, csak a Virágéknál ég a világ, de ettől nagyon szépen elcsitult, hozzámbújt, és így sétálgattunk. Csakhogy megint a felfázástól féltettem a vizes törölközőben, úgyhogy újabb sivalkodás, egy kombidresszt (a sors fintora, hogy épp tegnap találtam négy kis kombit is a régi ruhazsákban, ami most lenne jó rá, dehát, abban nem lehet gyorsan pisilni) sikerült feladni rá, pólót nem akart, de ezt is tépte magáról, csak a törölközőt akarta vissza.

Eddigre a Csenge is kikívánkozott a vízből, és hamar segítségemül szegődött (annyira okos kislány!). Azt eszeltemn ki, hogy ha már semmit nem enged, legalább a Csenge régi macis hálózsákjába bújjon bele. Ez persze kivitelezhetetlen volt egy hadakozó, sivalkodó kisfiúval a karomban, aki messzire dobott minden ruhaneműt (a hálózsákot is), amit rá akartam adni. Rövid tanácstalanság után végre kitisztult a megoldás: beledugtam a kezem, és azt játszottam, hogy megfogta valami! talán egy mackó! Vagy cica! És nem engedi el! - semmi hatás, sivítás, vagdalkozás  tovább. Nem adtam fel, egy óvatlan pillanatban bele is dugtam pár apró plüssöt, miközben a másik ágy felé mentünk, és ott tovább játszottam, de már a Csengécske is csatlakozott.

És lám, megtört a jég, a csöpp elnevette magát! A Csenge ettől még jobban belemerült, a végén meg már ő maga is kotorászott benne, cicát keresve. És végre abbamaradt a sivalkodás. Olyannyira, hogy a Csengének elővettem a másikat (szintén kicsi, alig fért bele  derékig), és így olvasgatták a mesét, hoztam inni - folytonos kérdések, menjünk-e pisilni, mert tudtam, ivás után biztos fog. És megint nem szólt, becsorgott egy kicsi. Ennek ellenére nagyon szépen elcsitultak a kedélyek, és egy óvatlan pillanatban - sok-sok mérlegelés után - rácsempésztem egy pelust.

Ha a Csenge nem kérdezi meg, hogy ő a zsákban alszik-e, akkor nem tépte volna le magáról felháborodottan, hogy - Nem! - de ez már csak részletkérdés.

Kíváncsian várom a mai fejleményeket, alapvetően én még tartanám a pelust, de ha nem engedi, nem erőltetem. Mindenesetre apával beterveztünk egy kisgatya és bili vásárló utat.

Mert büszkén mutogatta magán a bugyit: kiggatya!

És a nagy igazság, amit már egyszer be kellett látnom, és íme, itt van megint. Ebben a korban a legkevésébé az számít, hogy amit akar, annak van-e értelme (lásd, nadrág nélkül az esti hidegben, vagy a pisis zokni, stb.), a legfontosabb, hogy most tanul akarni, és ez mindennél előbbre való (és sokmindennél  idegölőbb...).

Egyre több mondatot hallhatunk tőle. Bár, amit még nem tud megfogalmazni, azt továbbra is a régi módszer szerint közli. Tegnap reggel, ébredés után kiszaladt hozzám, de éjszaka levettem a lábáról a zoknit (nagyon belemelgedett - milyen jó, hogy együtt alszunk, és megéreztem, mielőtt felébredt volna rá) - így viszont hideg volt a kő. És mutogatta is keservesen, álmos szemekkel, kócos kobakkal: - Jába, jába! - vagyis fázik a lábacskája, és csináljunk már valamit vele! - Nincs rajtad zokni? Hol van? - A! - és befelé mutogatott.

Este pedig, amikor értük mentem a mamához (a Csenge napos volt, és ezért mindenképpen oviba akart menni délelőtt, úgyhogy ebéd után vittem mindkettőjüket, mert a mosókonyhát pakolom éppen), a szokásos vigyorgó mutogatás (A! - kal tarkítva) után, miből is kiderült, hogy mit csináltak egész délután (azért jól jött, hogy a mama és a Csenge már jobban beszél...), nevetve hozzám szaladt:

- Anya tell! Anya jodi tell, máti jodi tell! (anya, szopi kell, másik szopi) - és a Boti épp tegnap dícsért meg, milyen választékos vagyok... Anya sem érti, honnan jön a "kell", dehát van.

 A fürcsi után (elég későire nyúlt, mert a mamától is sokára tudtunk eljönni - mindig ez van, folyton kell még valamit csinálniuk, mielőtt elindulnánk, még a Csenge felöltöztei a babáit - persze segíteni semmiben nem enged - , a Csanu végigmutogatja, mit csinált...), mikor a kádat vittem ki, sírva hívott (ezt is most mondta először): - Anya, gyeje ide! - persze, hogy rohantam hozzá, a hajam már a karomban tartva száírtottam.

És énekelgettem neki - így hamar elcsitult, de amikor kezet váltottam volna, vagy másként tartottam, nagyon sivalkodott. Mostanában mindig ezt teszi, ha álmos, nem elég már, ha fogom, az sem mindegy, hogyan. És a Csengécskét is meggyőztem - szerencsére most gyorsan ment, ő is fáradt volt -, hogy előbb elringatom a Csanut (ez nagyon ritka manapság, a fogacskákkal jött elő megint), és azután mesélek. Persze, tudtam, hamarosan mindketten alszanak majd... Sajnálom becsapni - néha résen is van, és rákérdez, hogy ha elalszik, ugye felkeltem?  - Persze. - De máskor sem keltettél fel! - mondja szemrehányóan. De azért valahogy mindig sikerül meggyőzni.), és szeretek is mesélni neki, de akkor meg se vége se hossza az estének (mert, hogy nincs a Csanu nyugodtan jöhet sok mese is), és reggel nem tud felkelni. Este a Ha én kapu volnék-ot énekeltem nekik - valahol hallottam a dallamát napközben, és bennem maradt. Egyébként továbbra is a régi, jól bevált altatókat énekeljük.

Apropó fogacskák: most már tisztán látszik - mert nem tömi folyvást a szájába a kezét (néha kiveszi...), és ha kérem, ki is tátja nagyra (persze, csak rövidke időre). Szóval 8 fogacska jött, ebből négy már szinte teljesen kint van, a szemfogak melletteik pedig most bújnak ki, még látszik középen az íny. Ezzel 16 fogúak lettünk. A másik négy még nem látszik - talán szintén egyszerre a jövő hónapban?!

És ma játék közben (a Barbitól kapott geometriai formás kirakóval karámot készítünk a kicsi játékállatoknak, "reggel" felébrednek, kijönnek a legelőre, isznak, "este" bemennek, a kutyus ébren marad őrködni, és vad ugatással elzavarja a rókát (aki a háttámla széléről leselkedik (persze csak képzeletben, a Csanuka találta ki). Épp a nagy kecskét akarta feltenni az egyik sarokkockára, szintén őrködési céllal, de egyszer csak a kezembe nyomta: - Nem féj el, anya, nem féj el! (nem fér el – ezt is most használta először).

Az ovit is valami mással helyettesítette eddig, ma reggel pedig szépen mondta: - Oviba, Dede! – és már szaladt is a csizmájáért (úgy tűnik, a „gy” egy ideig „d” lesz).

Ha nem sikerül valami, akkor pedig ezt mondja: - Ne tudom! Anya, júúj, ne tudom! (nem tudom).

Pár napja hangyák jöttek elő (csak egy-két kóbor, már kitettem a fokhagymagerezdeket), és boldogan figyelgeti a szőnyegen, ha talál egyet. Ilyenkor szalad is ki értem, int, hogy menjek: - Anya, bodáj! (bogár=hangya, bár ma azt is mondta, hada).

Ma volt az igazi első: - Nem kéjem ett! - és a kezembe nyomta a kisautóját. Korábban egyszerűen csak letette, ha ráunt.

De pár napja már hallhatjuk, hogy kéjem att, medin széjjött (megint szétjött - lufiméhecske), oda mennyünk, anya, gyeje

Ma pedig azt mondta - még van pár fellógatott lufi a Csenge bulijáról - Vedd je att! (vedd le azt). Régebben csak mutogatott, esetleg azt mondta: - A!

És azt is, hogy én! Versenyeztek a Csengével, ő bicajozott, a Csanu mocizott, és a kérdésre, - Ki ér oda elsőnek? - már mondta is: én! És idebent is elhangzott párszor.

Ezen felül még több mondata is volt ma (anya, bo ti ett! anya, bontsd ki ezt), de csak ennyi ugrott be hirtelen. Olyan büszke vagyok rá! És még mindig nincsenek fecskék...

Apropó, ma elállt a napok (több, mint egy hete) tartó erős szél. És az egész március kivételesen hideg volt - és száraz is, sajnos.

Hű, és az első gólyát is láttuk, talán két hete (le akartam írni, hát nem elmaradt?!)...

Ma mondta először, hogy

man-ain

(mandarin) - eddig

najat

(narancs) volt.

És ebéd végeztével azt mondta: - nem kí-ánom (nem kívánom) és eltolta magát az asztaltól.

Biztosan ugrál fél lábon is - tavaly még nem tudta, szökdécsel is. A kedvenc mondókája erre: Egyik lábad felemeled, /  a másikat bicegteted. / Bic-bic-bic, / sánta a bíbic.

Diafilmet fűz be egyedül!

A Csanut mindenféle huncutságra buzdítja - ő persze tudatlan, és benne van. Közösen vonulnak bezárkózni (képletesen, kulcs egyik zárban sincs, mióta a Csenge három éves lett) a spájzba, és ott csokoládé darabkát ad neki. Közösen tartják a bejárati  ajtót, ha kiszaladok, és nem akarnak beengedni, közben nagy kuncogások vannak. Az összhang még hamar megbontható: - Ki az aki nem engedi be anyát? - és a csöpp már húzná is kifelé az ajtót, hogy lássam, nevetve mutogat magára...

És már ugratja is, tegnap (03.22.), mikor arra készültünk, hogy megyünk a mamához disznótorra, és apa hazajön értünk, de a Csanu még szopizni akart, azt mondogatta neki, hogy - Megjött apa! Hiába kértem, hogy ne tegye, nem szabad becsapni, párszor csak elismételte.

A disznótor aztán nagyon tetszett neki,  egy székre állva leste az eseménykeet.

Néha arra is felhívja a figyelmét, ha titkon elmegyek tőlük. Pontosan tudja már, hogy ezzel mit ér el.

Új szenvedély, hogy mindent ki szeretne vágni, ezért a csokipapírokat ( még a Túró Rudiét is) sosem dobja el, hanem egytől-egyig hazahozza a zsebébe hajtogatva (négybe hajt mindent, de ha túl nagy, akkor egészen kicsire is szokta), és itthon vagdos (nagyon szépen). Ha el nem felejti - akkor hamarosan a kukába száműzöm az alanyokat, kivéve, ha észreveszi, mert akkor nyomban eszébe jut, és tovább kell tárolni. Bármi egyéb színes, ábrás papírral is ez a helyzet.

Egészen sok törvényszerűségel tisztában van, pl., hogy nincs lila szamár (rám is szól érte), de rajzban még nem törekszik a valósághű színezésre. Inkább tarka-barka képeket készít.

 Már virágot és teknőst (ez az új kedvenc) is szépen rajzol.

 Mióta tavasz-illat van, ismét magától kel nyegyed és fél nyolc között, és felöltözve jön ki a szobából, semmi időhúzás.

Aktuális kedvenc a Pinokkió - mióta az Annáékkal látta a bábelőadást - és bárminek örül, ami ilyen témájú. Így lett első számú a Boldog születésnapot című Minimax (! - ehhez képest semmi gyereknek való nincs rajta az Alma és a Bródy szülinapi dalán kívül, ráadásul sok idegen nyelvű is van, nagy csalódás volt) album Pinokkió dala (Hiszi a piszi). Egy időben azt is figyelgette, nem nőtt-e az orra.

Kerestünk is mindenütt Pinokkiós dolgot, de könyvben csak a Disney-féle gagyi kapható, az igazi meg nekem is megvan, ha akkora lesz, majd elolvashatja (teljesen véletlenül most kapott a másik mamától egy egészen jó rövidített változatot). Sajnos még egy vacak kirakót vagy legalább színezőt sem találtunk ebben a témában. De a Mariannéktól kölcsönkapott diafilmek között tegnap megtaláltam, ma este szernitem azt nézzük.

A másik sztár a lufifigura, apa készíti neki (nagyon jók), ő pedig szépen kiszínezi. A kutyusnak még csíkos nyakörvet és körmöket is rajzolt. Sőt, tegnap szétugrott a Csanuka méhecskéje, és visszahajtogatta neki!

Az oviban leginkább a Nonóval és a Jocival barátkozik, de a Gabikáékról is sokat mesél, az Anna egy kicsit mintha háttérbe került volna. Ja, és egy ideje nekem kell levetkőztetnem. Korábban még a sapkáját sem köthettem ki. De a felöltözésben továbbra sem szabad segédkezni.

Egyre inkább tisztában van a világ dolgaival is. De a mese még mindig meghatározó, egyik nap szomorúan mondta, hogy a Bence állítja, hogy nincs Tavasztündér, pedig a mama mindig mesél neki róla. Ilyenkor meg is kérdezi, hogy igaziból is van-e? Hát persze, különben miért nyílna ez a sok virág?

Még kicsit zavarosak az évszakok, napok, ha kiválaszt egy vékonyabb ruhát, és próbálom lebeszélni, mindig azt mondja, hogy már nyár van, és nagyon meleg!

Már nem ragaszkodik annyira ahhoz, hogy ki köse be a kocsiban - persze, van, hogy előhozakodik vele, de korábban előre eldöntött tény volt, ma már ez nincs.

Van viszont ismét kedvenc ruha, egy hétig a mackós szoknyában járt, a szülinap után, a múlt héten pedig a teknőcös naciban, tunikával. Egész héten.

És kis tudatosság is van már abban, hogy tegnap este pityeregve mondta: - A csöpp kis kezecském piros lett, mert megütötte itt az ajtó!

Az ősszel könyvtárban voltak az ovival, és azóta szeretett volna újra menni, de a sok élmény és tennivaló miatt csak idén jutottunk el. Azóta lelkes köynvtárlátogatók vagyunk, a Pöttyös Panni sorozatból már kihoztuk az Engedetlen szerszámokat és most a Zsákbamacska után a Szia világ! van  nálunk. Azon felül hoztunk már ki Szutyejevet - Vidám mesék és A sün, akit meg lehetett simogatni (ezt még csak tegnap fejeztük be). Karácsonyos könyvet, Marék Veronika Boribonjait (Boribon a játékmackó, Boribon kirándul, Annipanni hull a hó) és Kippkopp és Tipptopp történetét is. Ja, és Beatrix Pottertől a Nyúl Pétert (de ennek is angol szájíze van - nem tudta kihagyni, hogy a Péter apukájából pástétomot készítettek... mi kihagytuk ezt a mondatot). A könyvtárban szépen olvasgat, válogatáshoz használja a jelzőket (biztos van rendes neve is, khm., könyvtáros olvasóink...), ügyesen beteszi a kivett könyv helyére, hogy tudja, hova tegye vissza.A Csanukát is csöndre inti, ha kicsit hangosabb volna (ami elég ritka), és rögtön mutat neki valami könyvet, játékot.

Tegnap a Györgyiéktől is kölcsönöztünk könyveket. Mesével akár egész nap is elüldögélne.

Az oviban  nagyon dícsérik, hogy milyen ügyesen segít.  A kisebbeket is igazgatja, öltözteti,  a dadus néninek (Évike és Erzsike néni) pedig a tányérokat, evőeszközöket, kancsókat, poharakat segít kivinni. Imád naposnak lenni - ez kívánságra van, nem beosztás szerint, és ő mindig megkapja a kis fehér köténykét és pakol. Szeretne délben hazajönni (bár, ha érte megyek, akkor meg maradni akar...) - de jót tesz neki, hogy alszik, ezért még nem mentem bele.

Még van egy sor dolog, ami hirtelen nem jut eszembe, de majd mindig visszatérek rá.

 A többi jellemzőt pedig már megírtam a korábbi bejegyzésekben.

A hétvégét a mamánál töltöttük. Új szavak: kéjem, igen, meséd, meséni, máti (másik - máti jodit kéjek), kiszánni, odaüni, gyakorlatilag minden cselekvést megnevezek már.

A mamánál a jó idő beálltával motorozni szoktunk - a Csenge a biciklizést gyakorolja két keréken -

és a mama mindig kitrája a karját: Ki jön a mama várába? És már száguldunk is egy nagy ölelésért és pusziért.

Kedden hívtam először anyát úgy, hogy - Anya, gyeje! (eddig csak anya volt, és mutattam hozzá). Na, vajon mennyi puszi és ölelés járt érte?!

Ma pedig a magasan tartott - egy játékos komód is van előtte, úgyhogy székkel együtt sem férek hozzá - logikai lapokkal szerettem volna játszani, és most is rövidke mondatot mondtam érte: - Att kéjem! És olyan szépen eljátszottam vele! Kiönötttem és minden egyes kis lapocskát szépen a helyére illesztettem - a lyukas és tele különbségre még nem hívta fel anya a figyelmemet - most jutottam hozzá először ehhez a játékhoz (ha nem lett volna itthon, akkor csak jóval később), majd máskor.

Mostanság ismét gyurmázunk - anya (és én is próbálkozom, de a hagyományos gyurmából nem könnyű, a másikkal meg anya nincs megbékülve) hosszú kígyókat sodor nekem, én pedig a kis gyurmázókéssel szeletelgetem. A rajzolást, színezést is imádom, a kincsesláda helyett a másik kisasztal költözött vissza a szobába, és egymással szemben alkotunk a Csengével.

Apropó Csenge. Anya nem győz csodálkozni, hogy milyen érzékeny kis lelkem van. Amikor az oviból hozott csúfolódást, ugratást gyakorolja felém - akkor is, ha ugyanolyan hangsúllyal, és csak a szavak értelme más, de a Csanuka még nincs tisztában azzal, hogy ez gúnyolódás, ilyen elvont fogalmakat még nem ért - mindig pityeregve rohanok anyához: - Aaaanyaaaaa! - ő meg nem győz csodálkozni. Aztán ez van akkor is, ha ellenkezik, én azt mondom nem, ő meg mindig ráskandálja: - De! Akkor is szaladok (teljesen úgy, mint aki érti, ugratják!): - Aaanyaaaaa! És még két éves sem vagyok.

Amúgy előjöttek az igazibb elkeseredések is. Ha már fáradt vagyok, és nagyon szeretnék valamit (leginkább jodit, de akár közös játék is lehet, vagy csak egy másik kanál, stb.), és valami ürüggyel elodázzák, olyan rosszul esik, hogy nyomban keserves sírásra fakadok. Persze hamar vége, ha mégis megkapom, amit óhajtottam. De ezek az esetek csak nagyon ritkán fordulnak elő. Második gyerek türelmesebb? Egyébként szépen megértem már, ha anya azt mondja, ezt vagy azt még meg kell csinálnia (persze nem sokáig tartó dolgokat), és utána játszunk, szopizunk, stb. Ilyenkor figyelgetem, mit csinál, és ha végzett, már ujjongok is! De a konyhatündérkedést is szeretem. tegnap perecet készítettünk, közösen kentük tojással a Csengével,  hintettük meg mákkal, szezámmaggal, és még külön egy-egy kutyafejet is csináltunk, mazsola szemekkel.

 Fogócska, bújócska, ezeket jobban szeretem, mint valaha! És a szerepjátékokat is. A Csengéről maradt babák is tetszenek, no meg a babház, de anya nem erősíti ezt a vonalat. Inkább a Botitól egy éve kapott ujjbábokkal játszunk találkozósat, meg az állatkákkal, amik elférnek a kezemben, házat építünk nekik, vendégéségbe mennek, táncolnak, stb. Ezt sosem unom meg.

Meg a meseolvasást, formabedobózást sem. Egész pakli játékkártyákat dugdosok türelmesen, egyesével az anya által készített dobozba. De lehet más is, csak legyen hozzá doboz, kivágott réssel.

És még egy új kedvenc: az Annáék kölcsönadták (mi is kölcsönöztünk nekik, mi Annácskás és egyéb mesekönyveket) a diavetítőjüket (anyáé még a régi, égett por szagú, felforrósodó) és jó sok diafilmet (hihetetlen, újonnan 1000 Ft fölött adják darabját! ezeken még 13-18 Ft van...). Anya is előszedte a régieket, és azóta esténként vetítünk. Fürdés után a Csengével közösen előkészítjük a nézőteret: odahúzzuk a zsámolyt, a Csenge leteríti pléddel, a babákat is sorba ülteti, eligazgatjuk a lepedőt a kiságy oldalán, és így hívjuk anyát és apát: vetíteni! Tegnap már egyedül húztam oda a zsámolyt! Én is szeretem, anya mindig próbálja nekem is elmondani a saját szavaival, hogy ne unatkozzam - a hsszabb részeknél pedig bőszen szopizom az ujjacskámat, hogy "történjen valami".

És elővettük a tavszi kabátot, sapkát is (bár most pár napra ismét a téliben járunk). Először a Csenge kapta meg, így már nekem is kelett az enyém (amúgy nagyon ragaszkodom a megszokott dolgokhoz), és a mamának büszkén mutogattam: mattó ( két mackó rúgja a labdát a bal oldalán), focizik. A sapim meg tattojos (traktoros). De a kettyű, az még mindig kell, legfeljebb hamar leveszem.

Aztán játszom még az Esztitől kapott geometriai játékkal is (még a Csengéé votl), és nagyon ügyesen eltalálom a formákat!

Kitaláltunk még olyat is - amikor eldobálós kedvem van (nem gyakori), hogy a ruháskosárba dobálom bele az összes labdát, majd vissza a labdás ládába. És tudom a kicsi és a nagy fogalmát is! A labdákat is megkülönböztetem így, dobás közben mondom, hogy kiti vagy nad, de mikor anya hagymát pucolt és előbukkant egy nagyobb, akkor is mondtam nevetve: nad! Viszont néha még próbálok nagyobbat kis helyre tenni (például nagyobb állatot a traktorban utaztani), de már egyre jobban ráérzek erre is.

Ha anya megkér - de sokszor magamtól is így teszek - szépen visszateszem a játékokat, könyveket a helyükre, ha már nem játszom velük. Mindenben partner vagyok, minden feladatnak örülök.

A! Ez még most is gyakran feltűnik a beszédemben, még olyanokra is, amiket meg tudok nevezni. De ha mesélek róluk, vagy kérdeznek (mit csinál, hol van, stb.) akkor mutatok és mondom A!, - És hol a papa? Aaaa! (mutatás másik irányba), És mit csinált, mikor ott voltál? - Aaa! - És ki jött át? - Aaa! -  Bence? Bólintás, közben erős ujjacskaszopizás (egy kis elszarusodott, sárgás folt is lett miatta a hüvelykjén) a koncentrálás végett. Hát így mesélünk mi.

Aztán, ha valami fontos történt - tegnap épp a halaknak adtunk apával meg a Csengével - akkor szaladok anyához: Aaa!, és magamra mutogatok. Mi történt? - mintha nem tudná... - Aaa!, A halaknak adtál? - büszke bólogatás, ujjacska továbbra is a szájban, csak az Aaa-k idejére veszem ki. - Apa! - apával? - Dede!  - a Csenge is?- bólintás, vigyor: - medin! - mutatok a szoba felé, és már szaladok is. De egyre többször mondom azt is, hogy Da-nád (Csanád).

És ha valamit nagyon szeretnék, még mindig magamra mutogatok: tegnap is így szaladtam apa után, a konyhába, közben kiabáltam: Aaa!

 És sokat mesélek is, az eseményre jellemző szavakat skandálom, és anya kiegészítéseit sutyorgom hozzá nagy bólintgatások közepette.

A hétvégén már szépen elköszöntünk anyától, és úgy maradtam a mamával! Egyébként nagyon jól megértjük egymást, úgy szeretünk nála! A Csenge már ovi után is ment volna másnap is, én meg már reggel mondogattam: mama, mama! Az Annácskás könyvben is mindig megörülök, ha a nagyszülős résznél nyitom ki, nem is tágítok mellőle: mama, papa!

Ma először hagytam magam anya hátára kötni! A Lassan jár a csiga-biga című dalra járkáltunk körbe, ez volt az apropó,és

aztán apa segített jól eligazítani a kendőt.

Szerintem vásározni is így fogunk, a tömegben sosem merem letenni, és ez a hordozás sokkal kényelmesebb a csípőn hordásnál. Ő pedig mindent jól lát (mert magasabban kell lennie, de első próbálkozásnak így is jó volt).

Borzasztóan élveztem, és később el is aludtam benne...

Vagyis Lara, a kis tündérke a szomszédból.

Nagyon sokat vagyunk együtt, bár a mi korunkban valódi együttjátszásról még nem beszélhetünk, de ígéretes jelei vannak a távolabbi jövőnek. Úgymint:

- amikor megérkezem hozzájuk, a Lara örömmel, gyakran kiabálva rohan az ajtóhoz, kinyitja, és beinvitál - húzgálja a kabátomat, hogy vegyem le, majd belök a szoba felé (mennyé!). Máskor meg ölelget, úgy fejezi ki, hogy mennyire örül (ezt nem szoktam díjazni, de van, hogy én is viszonzom).

- mindig velem együtt akar ugrálni a labdán, vagy hintázni a lovon - de nekem sokszor herótom van az ilyesmitől, a Csengére is panaszkodok, ha ilyet akar (de azért néha engedek ám)

- ha nincs kedvem öltözni, és anya bedobja, hogy bemegyünk hozzájuk is, nyomban felgyorsulnak az események, és magyarázom is, hogy Ja-ja

- rendszerető vagyok - ez abban is megnyilvánul, hogy bármennyire sietek hozzá, azért nem vágom le az utat a füvön keresztül, hanem a járdán megyek végig (hm, kertészgyerek), de nagy hévvel szedem a lábacskáimat, és útközben is gyakran elhangzik: Jaja

- amikor együtt vagyunk, a Zita szerint ő mindig engem utánoz (4 hónappal fiatalabb, de régebb óta jár és beszél), de ez nem mindig igaz, gyakran megyünk egymás után ide-oda, de ebben én is partner vagyok. Nagyon lessük egymást, legtöbbször ugyanazt szeretnénk játszani, de igazi konfliktus még nem adódott ebből. Csütörtökön például a Csengét kísértük náluk a WC-be, és utána mi is vetkőztünk, hogy ráüljünk...

- a minap négy tűzoltóautó (katasztrófavédelmi gyakorlat volt az iskolában) is parkolt a Templom téren! Persze, hogy kint lógtunk, a szél ellenére is!

- tegnap pedig ők voltak nálunk, közösen lökdöstük ki a golyókat az üvegasztal alól a házikó támasztórúdjaival. Jó móka volt, nagyon sakáig elvoltunk vele - amíg nem szereztünk be egy-egy piros foltot az arcunkra - mert egymás mellett érdekes ez is...

- egyébiránt kölcsönös játékcsere is él közöttünk, így mindig van itthon valami újdonság

- és tanulunk is egymástól: egyszer például egész este a jodit emlegette otthon, bár nem tudja, mi az, de hamar megtanulta tőlem

 - és többször ellökjük egymást (én kezdtem, aztán mikor már eltűnőben volt, elkezdte a Lara is), ez is csak a feltétlen szeretetre utalhat!

 - míg a kisöcse meg nem születik, náluk van a babaklub is, legjobban az alagútját és a babakocsijait szeretem:

A szép szoknyájában akart menni (mert a Noémi is szép ruhában volt a szülinapján az oviban) - én az előző napira gondoltam, elő is készítettem az ünneplős pulcsijával együtt. De nagy sírás lett, mert ő a mackósat akarta, amit az Esztitől örökölt, és pulcsit is onnan válaszott.

Aztán meg azért sÍrt, mert kék kutyusnak kifestve akart menni (már előző este is mondta, de reméltem, hogy elfelejti) - dehát az óvó néni biztos nem engedte volna meg - és alkudozott, hogy akkor fessem ki, és majd ott rögtön lemossuk. Abban maradtunk, hogy délután úgyis megyünk az Annáékhoz, és majd ott befestem.

Mindezek ellenére lelkesen és izgatottan készült az oviba - talán ezért is volt a sírás - hiszen ez volt az első szülinapja ott, az első alkalom, hogy neki vittük a tortát.

A hajába beletettük a Bence által nyert hajdíszt, és így, csinosan ment az oviba. Egy CD-t is vitt: a szülinapjára válogattam össze szülkinapi köszöntőket, és Kolompos zenéket, az ő dalát is rátettem, a Tavaszi szél vizet áraszt címűt. Azt mondta, meg is hallgatták.

Délelőttre hozzzánk terveztük a babaklubbot (mivel még az ugrálóvár is állt), de végül betegségek és egyebek miatt csak a Zitáék jöttek el. A Csanuka és a Lara egymást követték a konyhába és vissza, míg én a tortát csináltam. 

A tortáról jut eszembe, ezt a Csengécske rajzolta (pont öt gyertyával):

Ebéd előtt vittem be (nagy sikere volt a tortának, a többiek körém gyűltek, kérdezgették, ámultak), már szaladt is a kisasztalhoz, amit előre odakészítettek neki. A többiek körbeálltak, az óvó néni meggyújtotta a gyertyákat, és a szülinapos ének után (Ég a gyertya ég, öt kis gyertya ég, és egy csigás, amit nem ismerek) kedvére kérhetett dalokat a többiektől.

Végül mosolygós képet is sikerült csinálnom róla... (a névnapon felbuzdulva maradtam ott, hogy egy-két fotót készítsek), pedig tudom, hogy nagyon örült. De kifelé csak a tortát figyelte, kicsit szégyenlősen (lehet, hogy rám ütött?).

Délután az Annáékhoz mentünk, végre átadtuk az ajándékokat (a virágot a Csengével közösen készítettük, még három hete - azóta betegség miatt nem mentünk - csokikat és rágókat csomagoltunk színes krepp papírba, abból lettek a szirmok) , és ott is befestettem őket (mint később kiderült, nekik is ez volt a titkos vágyuk). Olyan jól eljátszott az öt kis lurkó! A Csanu is szinte végig a nyomukban volt.

Aztán másnap is náluk kötöttünk ki...

 És elkezdődött egy új mánia is: a szoknya. Egész héten, de még hétvégén a mamánál is abban a mackósban volt - mert másik nincs, télre alapból nem készültem szoknyával - úgyhogy tervezem a ruhatár bővítését a szülinapos pénzből... És egész ruhában szeretne lenni, aminek ujja is van, de legalább kantárja - szerencsére leltem egy olyat a ruhászsákokban a padláson, még ez is az esztié volt, és tegnap abban ment, de délután véleltenül lette (pedig úgy vigyázta!), úgyhogy mára nincs szoknya. A teknőcös nadrágra próbáltam rábeszélni még az este - úgy tűnt, sikerült, majd meglátjuk...

Pontosan öt évre rá, hogy hazahoztuk őt a kórházból...

Mindenki eljött! Ez már elég öröm lett volna, de még apró meglepetéseket is hoztak: a Noémitől farsangi öltöztető füzetet kapott, egy csomag szép színesceruzát és egy Disney-s foglalkoztató füzetet - nagyon szereti őket! Az Ágikától saját ékszerkészítésre való szettet, az Annától pedig a Mesék a tanyáról című köynvet - olyan aranyos volt, nem szólt, hogy megvan (tényleg jó könyv, és majdnem három példányos lett, mert elsőnek a mama is ezt nézte ki), és amikor felajánlottam, hogy majd elcseréljük, rögtön kijelentette, hogy ne tegyem, legyen egy a Csaninak is! Aki még egy kis piros tűzoltóautót is kapott az Annától - úgy örült neki!

A program arcfestéssel indult - a Zitáék is itt voltak az elején, ő festette ki az Ágikát és a Noémit. A Csengécske kék kutyus szeretett volna, az Anna pedig végül pillangó lett (először nem akarta a festést).

 Az ugrálóvárban folytatódott a buli (immár hagyományosan, harmadik éve, bár idén ragasztani kellett, és azon felül még egy helyen elengedte, de ettől eltekintve nagyon jól bírja a strapát),

és csak az akváriumozás után hoztuk be a szendvicseket (szokás szerint kis falatkák kiflikarikákon, állatos szendvicsnyársra tűzve, de idén először szivecske és csillag alakúra szúrva - a Csenge és a Csanuka is segédkeztek az elkészítésben), és végül a sünitortát (a sorban a harmadikat), amin már - a Csenge kívánságára - marcipán gyümölcsök is voltak, mint az annácskás könyvben. A szivecskés szórócukorból is jócskán került rá, osztatlan sikert aratva.

 Természetesen a szokásos Micimackós koronák sem maradhattak ki - és idén már a Csanuka is kapott egyet a kobakjára - büszke is volt rá nagyon! De már alig bírt ébren maradni (háromkor kezdődött a buli, de a készülődés izgalmában nem tudott délben alaludni - akkor fújtáék fel az ugrálóvárat),

 úgyhogy evés után a csajok arcfestékeztek - minden fellelhető babát kifestettek, akinek nem jutott baba, azok lufira kreáltak. Olyan csönd volt, hogy a Csanád simán elaludt.

Érdekes volt kihallgatnom egy mosdós beszélgetést - akaratlanul, a szobában altatás közben minden jól hallatszott.  Az Anna mondta az Ágikánbak: - Tök jó ez a buli, nem?! - és megbeszélték a tavlyi tortát is (megdöbbentem, hogy emlékeznek rá). Szóval már ovis korban elkezdődik... édesek voltak!

A soron következő program a babtörölgetés volt, ami szintén jó sok időt vett igénybe. Majd a szobába is bevonultak, babáztak, postást játszottak, pénztárgépeztek, olyan szépen eljátszottak, hogy azon kaptuk magunkat, hogy mindjárt hat óra. Apa elővette a lufifigurás könyvet, és hajtott nekik kutyákat, egérkéket, azokra is rajzoltak, aztán már jöttek is a Noémiért  - persze még sokáig maradtak, az este fél hét után egy kis tűzijátékkal ért véget.

A csöpp Csanád végigaludta, egészen negyed nyolcig - pár napig meg is bojdult az alvási rendje emiatt - még a tűzijátékra sem ébredt fel.

Igazi szép szülinapos buli volt, mindenki jól érezte magát.

A buli közben végig a Botitól kapott szülinapi válogatás szólt - olyan jó ugrálós ritmusa van, mindenkinek bejött - a másik kedvenc pedig az ugrálóvár oldalfalán való beesés volt.

A nagyméretű konfettik szórása ezúttal elmaradt (és még pár dolog, amit aduként talonban tartottunk, de nem volt rá szükség), de a vár állt még pár napig és a lufik még most is megvannak. A Csanuka időnként levetet apával egyet-egyet, és azzal szaladgál.

Esti csendélet:

Időben lefeküdtünk, hogy a másnapi ovis érkezés ne húzódjon el - és a kis Csenge magától kelt fel, még fél nyolc előtt! Hajnalban megsütöttem a tortát is, szám szerint a negyedik sünit. Szerintem ez lett a legszebb.

Még nagy pakolási lázban égtünk, a másnapi gyerekzsúr miatt.

A nagy sietségben még azt is elfelejtettem, hogy egy szem tojás sincs itthon, úgyhogy a mama sütött finom meggyes piskótát, és abból kevertem gyorsan egy süni tortát, miután megérkeztek. Persze ismét az elfújás-újragyulladás volt a sláger... Pedig a Csanuka nem is aludt előtte, de erre a maradék álom is kiment a szeméből.

Érkezéskor a Csenge morcossá vált, nem akrat köszönni, nem nézte az ajándékot - emlékszem, mintha én is tettem volna így anno... - úgyhogy kapott egy kis lelki fröccsöt is, hiszen öt évesen ez már igazán nem szép dolog (egyébként nagyon várta őket!). Előkerült a "majd jó lesz a Csanádnak!" is, de ez nem igazi veszteség, hiszen attól még ő is játszhat vele, úgyhogy a visszaviszikre módosítottam (mert annyira dacoskodott, vagdalkozott, a szeretgetés sem segített). Végül mindettől függetlenül "kibújt a bokorból" és nagyon örült, a mamától Berg Judit Cipelő cicák a városban című könyvét kapta, ami azóta is nagy sláger, és előjegyzésben van egy saját cipelő cica megvarrása is - csak férjek hozzá végre a jól eltett varrógéphez... Úgy tűnik szépen meg is gyengítette az Annácskás könyvek pozícióját - hiszen azokból ő már kinőtt.

/a másik cipelős könyv (Cipelő cicák a hátizsákban) annyira nem fogott meg - talán a szemetelős pédamese miatt, mert azt ő sosem teszi, és mi sem, de lehet, hogy csak a kezdő őszi és téli történetek miatt. Aztán olvastam még ettől a szerzőtől a Csiribi és Panka tündérmesékből is - ezeket még korainak találom a hosszú, többszereplős dialógok miatt - majd jövőre. Előkészületben van viszont egy balatoni cipelős könyv - ne erre kíváncsi vagyok! És találtam még egy nagyon jó könyvet, remélem télig "'eláll" - Csukás Istvántól a Téli tücsök meséi. Biztosan nagyon szeretné. A Zsubatta! című mondókáskönyvről - megint elfelejtettem a szerzőt... - viszont egy időre lemondtam. Most a mesék felé mentünk el, ebben pedig játékos nyelvtörő versikék vannak. - Sok-sok órát töltöttünk könyvesboltokban a szülinap előtt.../

 A Györgyiéktől szivecske párnán ülő "Hömpő-fülű" kutyustesókat kapott - azóta is velük alszik, és már az oviba is elkísérték (nyerő dolog vannak rajta: szivecske, kutyák, ráadásul Hömpő-fülekkel és farkokkal)!

Egyébként kutyamánia tört ki - kitől örökölhette... - a Pötyi mellé szeretne egy "százegy kiskutyát" egy pulit, és még egyet, amilyen a füzetborítóján van. Már csak nagyobb kert kellene...Szerencsére nem elég következetes (hiszen annyi más is történik vele, és a vágyak is folyton módosulnak), illetve az időfogalom hiánya is nekünk dolgozik.

Azt mindenképpen meg kell írnom, hogy mennyire okos: sosem követelődzik, hisztizik játékért, könyvért - nem is tette kicsiként sem - mindig azt mondja: majd kérjünk ilyet a nyuszitól, angyalkától, Télapótól majd a másik születésnapomra szeretnék ilyet, stb. És  mi  is elővesszük ezt a fonalat, ha szeretne valamit, de nem terveztük be - és ügyesen elfogadja.

Délután a Misiék is bejelentkeztek - még maradt is a süniből (jüni, ahogy a Csanuka mondja) - a kis Csanád is elaludt, és esetlegesen szóba került, hogy elmennénk az Annához, átvinni a meghívót, és átadni végre a rég elmúlt szülinapjára készített ajándékokat, de végül nem került rá sor.

Este - mert akkor érkeztek - szépen eljátszottak a Valival, mesétket olvasott nekik, ők meg nem győték vinni a könyveket. Tőlük Jancsi és Juliska matricás kifestőt kapott - gondban is votlam, mert még nem vettük elő a klasszikus meséket - még korainak találom előadni, hogy az apa szándékoasn az erdőbe veszejti a gyerekeit, mert nincs mit enniük - persze ez a könyv szépen átsiklott fölötte... Most az egyszer nem bántam, egyébként háborgok a meseátiratoktól. Ügyesen be is ragasztotta  a matrciákat még azon melegében.

Az ajándékok mellé szülinapi pénzt kapott, amit eredendően cipőre szántunk, de ragaszkodik a Szamoshoz, és, hogy még jó rá - abban is jár péntek óta - úgyhogy az új mániára költjük: szoknya! De erről majd az ovis ünneplés után írunk.

Persze, írni fogok a szülinapi bulikról - jó sok képpel! - és még a Csanuka érzékeny kis lelkéről is, de ezt most gyorsan beteszem:

Apa csütörtökön rakta össze, egyelőre még csak az ovihoz avattuk fel, de sok túrát tervezünk vele!