A hétvégét a mamánál töltöttük. Új szavak: kéjem, igen, meséd, meséni, máti (másik - máti jodit kéjek), kiszánni, odaüni, gyakorlatilag minden cselekvést megnevezek már.

A mamánál a jó idő beálltával motorozni szoktunk - a Csenge a biciklizést gyakorolja két keréken -

és a mama mindig kitrája a karját: Ki jön a mama várába? És már száguldunk is egy nagy ölelésért és pusziért.

Kedden hívtam először anyát úgy, hogy - Anya, gyeje! (eddig csak anya volt, és mutattam hozzá). Na, vajon mennyi puszi és ölelés járt érte?!

Ma pedig a magasan tartott - egy játékos komód is van előtte, úgyhogy székkel együtt sem férek hozzá - logikai lapokkal szerettem volna játszani, és most is rövidke mondatot mondtam érte: - Att kéjem! És olyan szépen eljátszottam vele! Kiönötttem és minden egyes kis lapocskát szépen a helyére illesztettem - a lyukas és tele különbségre még nem hívta fel anya a figyelmemet - most jutottam hozzá először ehhez a játékhoz (ha nem lett volna itthon, akkor csak jóval később), majd máskor.

Mostanság ismét gyurmázunk - anya (és én is próbálkozom, de a hagyományos gyurmából nem könnyű, a másikkal meg anya nincs megbékülve) hosszú kígyókat sodor nekem, én pedig a kis gyurmázókéssel szeletelgetem. A rajzolást, színezést is imádom, a kincsesláda helyett a másik kisasztal költözött vissza a szobába, és egymással szemben alkotunk a Csengével.

Apropó Csenge. Anya nem győz csodálkozni, hogy milyen érzékeny kis lelkem van. Amikor az oviból hozott csúfolódást, ugratást gyakorolja felém - akkor is, ha ugyanolyan hangsúllyal, és csak a szavak értelme más, de a Csanuka még nincs tisztában azzal, hogy ez gúnyolódás, ilyen elvont fogalmakat még nem ért - mindig pityeregve rohanok anyához: - Aaaanyaaaaa! - ő meg nem győz csodálkozni. Aztán ez van akkor is, ha ellenkezik, én azt mondom nem, ő meg mindig ráskandálja: - De! Akkor is szaladok (teljesen úgy, mint aki érti, ugratják!): - Aaanyaaaaa! És még két éves sem vagyok.

Amúgy előjöttek az igazibb elkeseredések is. Ha már fáradt vagyok, és nagyon szeretnék valamit (leginkább jodit, de akár közös játék is lehet, vagy csak egy másik kanál, stb.), és valami ürüggyel elodázzák, olyan rosszul esik, hogy nyomban keserves sírásra fakadok. Persze hamar vége, ha mégis megkapom, amit óhajtottam. De ezek az esetek csak nagyon ritkán fordulnak elő. Második gyerek türelmesebb? Egyébként szépen megértem már, ha anya azt mondja, ezt vagy azt még meg kell csinálnia (persze nem sokáig tartó dolgokat), és utána játszunk, szopizunk, stb. Ilyenkor figyelgetem, mit csinál, és ha végzett, már ujjongok is! De a konyhatündérkedést is szeretem. tegnap perecet készítettünk, közösen kentük tojással a Csengével,  hintettük meg mákkal, szezámmaggal, és még külön egy-egy kutyafejet is csináltunk, mazsola szemekkel.

 Fogócska, bújócska, ezeket jobban szeretem, mint valaha! És a szerepjátékokat is. A Csengéről maradt babák is tetszenek, no meg a babház, de anya nem erősíti ezt a vonalat. Inkább a Botitól egy éve kapott ujjbábokkal játszunk találkozósat, meg az állatkákkal, amik elférnek a kezemben, házat építünk nekik, vendégéségbe mennek, táncolnak, stb. Ezt sosem unom meg.

Meg a meseolvasást, formabedobózást sem. Egész pakli játékkártyákat dugdosok türelmesen, egyesével az anya által készített dobozba. De lehet más is, csak legyen hozzá doboz, kivágott réssel.

És még egy új kedvenc: az Annáék kölcsönadták (mi is kölcsönöztünk nekik, mi Annácskás és egyéb mesekönyveket) a diavetítőjüket (anyáé még a régi, égett por szagú, felforrósodó) és jó sok diafilmet (hihetetlen, újonnan 1000 Ft fölött adják darabját! ezeken még 13-18 Ft van...). Anya is előszedte a régieket, és azóta esténként vetítünk. Fürdés után a Csengével közösen előkészítjük a nézőteret: odahúzzuk a zsámolyt, a Csenge leteríti pléddel, a babákat is sorba ülteti, eligazgatjuk a lepedőt a kiságy oldalán, és így hívjuk anyát és apát: vetíteni! Tegnap már egyedül húztam oda a zsámolyt! Én is szeretem, anya mindig próbálja nekem is elmondani a saját szavaival, hogy ne unatkozzam - a hsszabb részeknél pedig bőszen szopizom az ujjacskámat, hogy "történjen valami".

És elővettük a tavszi kabátot, sapkát is (bár most pár napra ismét a téliben járunk). Először a Csenge kapta meg, így már nekem is kelett az enyém (amúgy nagyon ragaszkodom a megszokott dolgokhoz), és a mamának büszkén mutogattam: mattó ( két mackó rúgja a labdát a bal oldalán), focizik. A sapim meg tattojos (traktoros). De a kettyű, az még mindig kell, legfeljebb hamar leveszem.

Aztán játszom még az Esztitől kapott geometriai játékkal is (még a Csengéé votl), és nagyon ügyesen eltalálom a formákat!

Kitaláltunk még olyat is - amikor eldobálós kedvem van (nem gyakori), hogy a ruháskosárba dobálom bele az összes labdát, majd vissza a labdás ládába. És tudom a kicsi és a nagy fogalmát is! A labdákat is megkülönböztetem így, dobás közben mondom, hogy kiti vagy nad, de mikor anya hagymát pucolt és előbukkant egy nagyobb, akkor is mondtam nevetve: nad! Viszont néha még próbálok nagyobbat kis helyre tenni (például nagyobb állatot a traktorban utaztani), de már egyre jobban ráérzek erre is.

Ha anya megkér - de sokszor magamtól is így teszek - szépen visszateszem a játékokat, könyveket a helyükre, ha már nem játszom velük. Mindenben partner vagyok, minden feladatnak örülök.

A! Ez még most is gyakran feltűnik a beszédemben, még olyanokra is, amiket meg tudok nevezni. De ha mesélek róluk, vagy kérdeznek (mit csinál, hol van, stb.) akkor mutatok és mondom A!, - És hol a papa? Aaaa! (mutatás másik irányba), És mit csinált, mikor ott voltál? - Aaa! - És ki jött át? - Aaa! -  Bence? Bólintás, közben erős ujjacskaszopizás (egy kis elszarusodott, sárgás folt is lett miatta a hüvelykjén) a koncentrálás végett. Hát így mesélünk mi.

Aztán, ha valami fontos történt - tegnap épp a halaknak adtunk apával meg a Csengével - akkor szaladok anyához: Aaa!, és magamra mutogatok. Mi történt? - mintha nem tudná... - Aaa!, A halaknak adtál? - büszke bólogatás, ujjacska továbbra is a szájban, csak az Aaa-k idejére veszem ki. - Apa! - apával? - Dede!  - a Csenge is?- bólintás, vigyor: - medin! - mutatok a szoba felé, és már szaladok is. De egyre többször mondom azt is, hogy Da-nád (Csanád).

És ha valamit nagyon szeretnék, még mindig magamra mutogatok: tegnap is így szaladtam apa után, a konyhába, közben kiabáltam: Aaa!

 És sokat mesélek is, az eseményre jellemző szavakat skandálom, és anya kiegészítéseit sutyorgom hozzá nagy bólintgatások közepette.

A hétvégén már szépen elköszöntünk anyától, és úgy maradtam a mamával! Egyébként nagyon jól megértjük egymást, úgy szeretünk nála! A Csenge már ovi után is ment volna másnap is, én meg már reggel mondogattam: mama, mama! Az Annácskás könyvben is mindig megörülök, ha a nagyszülős résznél nyitom ki, nem is tágítok mellőle: mama, papa!

Ma először hagytam magam anya hátára kötni! A Lassan jár a csiga-biga című dalra járkáltunk körbe, ez volt az apropó,és

aztán apa segített jól eligazítani a kendőt.

Szerintem vásározni is így fogunk, a tömegben sosem merem letenni, és ez a hordozás sokkal kényelmesebb a csípőn hordásnál. Ő pedig mindent jól lát (mert magasabban kell lennie, de első próbálkozásnak így is jó volt).

Borzasztóan élveztem, és később el is aludtam benne...