10-15 percig biztosan tartott az a heroikus küzdelem, mely a fenti kijelentéssel kezdődött, és  pucér popsis éjszakát eredményezett.

Már hosszú hetek óta teljesen száraz pelusban ébred, olyannyira, hogy gyakran csak délben cserélem. Kérésre mindig pisilt is fürcsi előtt - igaz, jobb híján (és mert nem akartam előre szaladni) a kibontott pelusba.

Meg is volt beszélve, hogy mit hozzon a húsvéti nyúl.

- Biit! (bilit)

Csakhogy a mama egy alkalommal azt eszelte ki valami ügy elcsitítására, hogy megmutatta nekik, mit dugott el nála a nyúl. Na, azóta ezt mondja: - Nem biit! Toát! (tojást)

Tegnap (április 4.) lett volna az első nyugis nap mostanában (előtte a papa szülinapjára sütöttünk, a kirándulásra készültünk, illetve maga a kétnapos kirándulás is felborította kicsit a megszokott ritmust). Gyönyörű napsütés volt, ami nyomban sürgetővé tette a dolgot: nincs kiskalap! (apropó, gyorsan megjegyzem, hogy 30-a óta nem fűtünk - így is 19-21 fok van idebent, napszaktól függően. És, hogy ismét eltűnt a tavasz, helyette vészjóslóan száraz, meleg nyár robbant be az életünkbe...)

Illetve van, csakhogy ismeretlen helyen. Miután feldúltam a hazai ruhászsákokat, egyetlen remény maradt: a Györgyinél kell lennie a padláson. Úgyhogy sajtos tallérokat sütöttünk, és a Csanu ébredése után átmentünk. Szokás szerint nagyon elemükben voltak, jót játszottak a Bencéékkel, bepalacsintáztunk, és csak késő este jöttünk haza, még a mamához is bementünk előtte.

Szóval a kései időpont miatt már volt egy kis nyűg, de a fürcsi után derült égből villámcsapásként mereven tiltakozott a pelus felvétele ellen. Ilyen már korábbna is elő-elő fordult, de mindig csak pillanatnyi volt, és hamar rábeszélhettem. Sokáig ebben bíztam most is. Szinte szó szerint kézitusát vívtunk, hogy feladjam rá a kombidresszt, a pelust, majd nagy nehezen a harisnyát (a pizsije nem száradt meg, de nem azzal volt a baj, azt sem akarta felvenni). Ez utóbbit azonnal le is tépte, és a többit is próbálta, de a patent miatt nem sikerült. Sok-sok cselt, elterelést bevetettem, hasztalan. Végül - belátván, hogy a szívszorító sírásnak, visításnak csak így lesz vége - megkérdeztem, mit szeretne (persze, tudtam én azt)? - Peust levenni! - Levegyük? - Igen! (olyan szép tisztán mondta!). És nyomban csend lett. Elbeszélgettünk, hogy akkor így aludjon-e, és nem pisil-e be, nem rossz-e a kukijának, hogy nincs rajta semmi, stb.

 Akkor még úgy gondoltam, majd este, ha mélyen alszik, ráadom. És persze féltem is kicsit, nehogy mégis pont ma este pisiljen. Úgyhogy fekvés előtt gyorsan kiszaladtunk pisilni - mivel bili még nincs, a Csenge régi WC szűkítőjét tettem fel neki, ügyesen pisilt is. A régi gumilepedő hollétéről sem volt fogalmam (csak nagyon halvány derengés, de arra végképp nem maradt idő), hiszen az egész cécót csak nyárra terveztem...

Persze egész éjjel semmi pisi, ébredés után nyomban szaladtam volna vele a WC-re, de nem hagyta, szokás szerint egyre csak a jodit kérte. Az ölemben szopizott, nyomatékos ígérettel, hogy addig nem pisil. És tényleg nem! Szopi után elmentünk (indulás előtt egy pár cseppet a pizsamám is kapott, de visszartotta!), és akkor aztán nagyon sokat. Gondoltam, egy darabig le van tudva, de öltözés után (a fentiekből adódóan kisgatyó sincs, a Csenge egy régi bugyiját adtam rá, amit még a babáinak hagytunk elő) nem sokkal  kiszaladt hozzám, hogy - Medin tell! - és tényleg, de most jóval kevesebbet pisilt.

 Egészen oda voltam tőle! Bár korainak véltem - a pelust sokszor le akarta venni, néha jelzett is, ha pisilt, de nem mindig - de sanszom sem volt rá, hogy feladjam a pelust, nem lehetett mást tenni.

Napközben minduntalan kérdezgettük, kell-e, menjünk-e, és néha szólt, de ahogy egyre jobban elmerült a játékban, úgy nőtt a pisis bugyik és nadrágok száma is. Az udvaron úgy  pisiltünk, mint a nagyfiúk, több célt is kinézett magának, és pisi után már mondta: - Oda is! - úgyhogy oda is mentünk, nadrág le, pisi. Ő maga is rém büszke volt, apa is dícsérte, a Csenge is, én is.

A képen épp palacsintáznak (nem volt ilyen hideg, de a  Csanu ragaszkodik a ruhákhoz, furcsa neki a hirtelen meleg).

 Először a trambulinozás alatt pisilt be, apa azt vette csak észre, hogy húzogatja  a nadrágszárat. Aztán estére már teljesen belefáradt, és az Annáéknál az Őrsi hegyen már nem is szólt, bár itt a gyerekek is erős figyelemelterelőnek számítottak.

A második nadrágcserénél borzasztó méregbe gurult, egyáltalán nem akarta levenni, én meg féltem, hogy felfázik. Akkora sírás lett belőle, amilyen még talán a pelus miatt sem volt előző este. Végül persze levettük a nadrágot, és zokniban szopizott hazáig, még be sem takarhattam, szerencsére apa hamar be tudta fűteni a kocsit.

A kétségbeesett harc itthon is folytatódott, először nem akart kiszállni a kocsiból, míg én bepakoltam, ismét bepisilt, úgyhogy a zoknit is le kellett venni, de minduntalan azt akarta vissza (mackós, a Csengéé volt, mert még zoknival sem készültünk), majd gyorsan fürdővizet engedtem nekik, de abba sem akart beülni, csak futtában lemosdattam (amennyire egy kapálódzó kicsit lehet), és bebugyoláltam a törölközőbe. Még mnidig nem volt jó, de felhagyott a sivalkodásssal, és elkezdte mondogatni: - Jenét! Jenét! - vagyis, hogy énekeljek neki. Hirtelen nem is jutott eszembe semmi, csak a Virágéknál ég a világ, de ettől nagyon szépen elcsitult, hozzámbújt, és így sétálgattunk. Csakhogy megint a felfázástól féltettem a vizes törölközőben, úgyhogy újabb sivalkodás, egy kombidresszt (a sors fintora, hogy épp tegnap találtam négy kis kombit is a régi ruhazsákban, ami most lenne jó rá, dehát, abban nem lehet gyorsan pisilni) sikerült feladni rá, pólót nem akart, de ezt is tépte magáról, csak a törölközőt akarta vissza.

Eddigre a Csenge is kikívánkozott a vízből, és hamar segítségemül szegődött (annyira okos kislány!). Azt eszeltemn ki, hogy ha már semmit nem enged, legalább a Csenge régi macis hálózsákjába bújjon bele. Ez persze kivitelezhetetlen volt egy hadakozó, sivalkodó kisfiúval a karomban, aki messzire dobott minden ruhaneműt (a hálózsákot is), amit rá akartam adni. Rövid tanácstalanság után végre kitisztult a megoldás: beledugtam a kezem, és azt játszottam, hogy megfogta valami! talán egy mackó! Vagy cica! És nem engedi el! - semmi hatás, sivítás, vagdalkozás  tovább. Nem adtam fel, egy óvatlan pillanatban bele is dugtam pár apró plüssöt, miközben a másik ágy felé mentünk, és ott tovább játszottam, de már a Csengécske is csatlakozott.

És lám, megtört a jég, a csöpp elnevette magát! A Csenge ettől még jobban belemerült, a végén meg már ő maga is kotorászott benne, cicát keresve. És végre abbamaradt a sivalkodás. Olyannyira, hogy a Csengének elővettem a másikat (szintén kicsi, alig fért bele  derékig), és így olvasgatták a mesét, hoztam inni - folytonos kérdések, menjünk-e pisilni, mert tudtam, ivás után biztos fog. És megint nem szólt, becsorgott egy kicsi. Ennek ellenére nagyon szépen elcsitultak a kedélyek, és egy óvatlan pillanatban - sok-sok mérlegelés után - rácsempésztem egy pelust.

Ha a Csenge nem kérdezi meg, hogy ő a zsákban alszik-e, akkor nem tépte volna le magáról felháborodottan, hogy - Nem! - de ez már csak részletkérdés.

Kíváncsian várom a mai fejleményeket, alapvetően én még tartanám a pelust, de ha nem engedi, nem erőltetem. Mindenesetre apával beterveztünk egy kisgatya és bili vásárló utat.

Mert büszkén mutogatta magán a bugyit: kiggatya!

És a nagy igazság, amit már egyszer be kellett látnom, és íme, itt van megint. Ebben a korban a legkevésébé az számít, hogy amit akar, annak van-e értelme (lásd, nadrág nélkül az esti hidegben, vagy a pisis zokni, stb.), a legfontosabb, hogy most tanul akarni, és ez mindennél előbbre való (és sokmindennél  idegölőbb...).