Levente, Csanád, Csenge

Annyi mindenről akarok írni - de választani kell: megélni, vagy megírni... Nálunk az előbbi zajlik, csordultig merültünk bele, így kevés idő jut a megörökítésre - legalábbis írásban:)

Az idő rohamléptekkel halad, el sem hiszem, hogy ez már a 22. hét (ma van a fordulónap), hiszen még alig élvezhettem a pocakosságot, és máris túl vagyunk a felén.

A "nagyokon" is jó látni, hogy milyen szeretettel viszonyulnak a kicsi Pocaklakóhoz, a Csenge napjában vagy százszor kérdezi, hogy mit csinál most éppen, kicsit olyan is, mintha velünk lenne (és nemcsak velem), hiszen állandó beszédtéma, mikor mit csinál, alszik-e, vagy mocorog, netán odabújt valakihez?

A Csanuka is egyre jobban elmerül a tesóvárásban, úgy, mint annak idején a Csenge (sosem fogom megtudni, ez azért van-e, mert már hatalmas  a pocakom, vagy mert mostanra érett meg annyira, hogy felfogja -  vélhetően mindfkettő közrejátszik).

Gyakran simogatják, odabújnak hozzá, beszélnek/ énekelnek neki, és mindig kérdezik, hogy odabújt-e hozzájuk? Mert amikor ébren van, ugyanúgy odasimul a kinti szeretgetőkhöz, mint anno a Csanuka a kis Csengéhez:)

Nagy öröm, hogy a Csanád a Csengétől függetlenül is kérdezősködik felőle (eleinte csak akkor tette ezt, ha a Csengétől is látta), ha az ölembe veszem, mosolyogva odateszi  a kezét, és már kérdezi is: - Odabújt hozzám? - a válasz csakis igen lehet, a "még alszik", vagy egyéb nem jöhet számításba, mert a csöpp egyre mélyebben felháborodva kérdez addig, míg meg nem nyugtatom - Igen, odabújt:) és már érzik is, ha rugdalódzik (apa szerencsés volt, már a 17.héten érezte velem:)), mocorog - bár annyira vágynak rá, hogy akkor is nevetve mondják, amikor Ő éppen az igazak álmát alussza. Ilyenkor még az is elfogadható, hogy fülel, és figyeli, mit csinálnak - ennek is nagyon szoktak örülni.

Gyakran játszanak babavárást, születést (ezen annyit nevettem, titkon figyeltem ki, egyszer az egyik volt az anyuka, egyszer a másik - amúgy is rengeteg szerepjátékot játszanak, a Csanu is nagyon ügyes benne! - és betömtek valamit a pólójuk alá, a másik meg segítette kivenni, mindenféle eszközzel, alig bírtam csöndben, hogy ne bukjak le:)) A Csengécske egy ideje olyan doktor néni szeretne lenni, akinél a kisbabák kibújnak, többször beszélgetnek arról, milyen lesz, ha megszületik, ha addig kórházban leszünk - nem én kezdeményezem ezeket, sőt, gyakran csak kihallgatom titkon és mosolyogva - ők a maguk kis nyelvén, a saját kis lelkükből mondják.

A Csengécske már elmerül a babás könyvekben is, kérdezgeti azt  a nagy kört, amiben a kisbaba van (magzatburok, ami a szép felvételeken jól látszik), hogy ő azt mindenképp látni szeretné. Folyton kérdez, és nevetve hallgatja, hogy most éppen hogyan fejlődik odabent a Csöpp tesó, milye növöget (a körmök és a szemöldök nagyon megfogta), mit tud már, mit érzékel a világból?

A 20. heti UH-ra is elkísértek - annyira várták (ezt ismét nem én erősítettem bennük, a tesóvárás folyamata rég nem az én kezemben van, szépen elgondolták azt ők már magukban, néha még én is rácsodálkozok), hogy a hajnali kelés ellenére (fél 8-ra mentünk) egyetlen nyüszögés nélkül, rögtön felöltöztek, és még apa sehol sem volt, mikor ők már kabátban, sapkában toporogtak, hogy mikor indulunk már?!

A várakozással ellentétben még a Csanuka sem aludt el a kocisban odafelé, pedig látszott, hogy nagyon álmos. Csak szopizta az ujjacskáját, és a jobb kezét a ruhámba fúrta, a melltartó/trikó pántját szorongatva (mindig így tesz, ha álmos, fáradt - amióta kezdi elválasztani magát).

Ott aztán a doktor bácsi Tv-jét figyelték - a Csenge nagy ujjongással, a Csanu pedig hamar lohadó lelkesedéssel, hiszen neki nem sokat mondott, úgyhogy a cipőm talpához bújva szopizta az ujját, és úgy nézte - nem tudtam mozogni, mert így is folyton bújkál a Babóca, nem szereti, ha piszkálják (a  Csengéék sem díjazták soha), és az orvosnak mindig elég befognia.  Így nem tudtam felkelni, odavenni a Csanukát és elmutogtani neki - majd itthon, mert apa felvette (ő meg azért nem tudott rá figyelni), és még ingyen fotót is kaptunk (majd bemásolom) - mert egyébként 500 Ft-os csekkel kell elsétálni a postára, és csak annak fejében adják oda (de az assszisztens nem talált csekket, így megúsztunk egy sétát).

A kis Csenge anno a 12 hetesen (amire kettesben mentem el vele) mondta a Csanura, hogy:- Pöttyös a Kistesó! - és ebből nem is engedett (amúgy is pötty-mánia volt akkoriban nála), még ahhoz is ragszkodott, hogy mindenképpen Pöttyösnek nevezzük el:) Vártam, hátha a Csanuka is mond valamit, de nem, sok volt az élmény, és sokan voltunk.

Később kisült, a Csengécske sem nagyon tudja hova tenni, amit látott, úgyhogy jó is lesz újranézni.

A képen, amit kaptunk egy tündéri arcocska van - épp olyan, mint az övéké volt - és egy ásító szájacska (azt mondtuk, ásít, a kicsik ennek nagyon örültek, de én még azt is gondolom, lehet, hogy nemtetszését akarta kifejezni, amiért nem hagyjuk már végre békén - én sem szeretem az UH-ot, mindig erősen nyomják a hasamra a vizsgálófejet, hideg a zselé, meg minden). A csöpp kezét is odatartotta - lehet, hogy ő is szopizza az ujját?

A nemet sosem kérdezzük meg, senkinél sem tettük. Ez az Ő titka. Én sosem izgultam rajta, hogy idő előtt kiderüljön. Persze, nekem könnyű, folyvást érzem őt, együtt rezdülünk, és nem hiányzik, nem is fontos, hogy kisfiú vagy kislány, csak, hogy odabent van. Apa szeretné, de az orvos csak akkor mondja meg, ha egyetértés van, és már ő is megszokta, hogy ez a születéskor derül csak ki. Egyébként így, hogy a Csenge már nagyobbacska még jó is, mert ha beleélné magát és mégsem az lenne, akkor az nagy csalódást okozna számára.

A pocakom egyébiránt hatalmas, a Csengécske nevezetes kijelentése óta már nem téma, tudják, azért ilyen nagy, mert ők is odabent laktak, és kinyújtották. A Csenge után még minden szépen visszaállt, de a Csanut követően tornázni is kellett volna... És egyik nap, amikor apa felhívta rá a figyelmüket, hogy anya már nem fér oda, mert a tesó miatt nagy a pocakja, a Csenge rá is szólt, hogy nem úgy van az.- Azért nagy a pocakja, mert mi is benne voltunk! - és persze a Csanuka is rákontrázott:)

A zsibbadás egészen visszaszorult, csak a megfázással bajlódtam két hetet, de szerencsére annak is vége, néha orrot fújunk, úgy családilag, de semmi több. És rengeteg hagymát eszem, vöröset, lilát, fokhagymát - kiélvezem, hogy most bírja  a gyomrom. Hihetetlen, de az édességet egyáltalán nem kívánom, esetleg a házi készítésű (anyué vagy a saját művem) sütiket, lekvárokat eszem meg, de a bolti műknek még a szagát sem szeretem. Helyette mazsolát, gyümölcsöt, diót, mandulát eszünk sokat (a kicsik is, a Csenge a diót, a Csanu  mazsolát szereti különösképp, apának bármi jöhet- most egyébként is lelkesen fogyózik, jól is jön, hogy természeteseket eszik).

És egy nagy séta mindennap kell. Különben úgy érzem, megfulladok, nagyon hiányzik a mozgás - persze, le van töltve a torna, csak időt kellene szakítani rá, de napközben nem akarok bent lenni a szép napsütésben, a kicsiknek is kell a levegő, este meg már vacsi, fürdés, mese, alvás. Még a Csengénél könnyű volt, apával naponta lesétáltunk a Dunára és barangoltunk kicsit  a parton, majd vissza (akkor szereztem be a pocaktartót), de már a Csanut várva sem tettük ezt, részint időhiányból, részint amiatt, hogy a Csenge nem bírta volna és nagyrészt vitette volna magát, az meg nem a legjobb olyan hosszú távon, főleg később, a téli  hidegben csak átfázott volna. Az ő tempója nekem kevés volt - éppúgy, mint most a Csanué, hiszen a séták jórészt megállásokkal, elnézelődésekkel tarkítottak, sosem fáradok el, bármennyit megyünk. Ami kis segítség, ha motorral és biciklivel vágunk neki (de nem mindig jön mindkettő járgánnyal, és esős napokon is csak sétálunk), így tempósan haladnak, és végre egy kicsit én is rendesen mozgok. Csakhogy a Csanu egy ideje rákapott a kis 3 kerekű bicajra - még a Csengécskének vettük, épp ilyenkor - és eleinte csigalassúsággal haladtunk, hisz nem győzte a kis lábacskáival a döcögős utakon gyorsan tekerni. De mára annyira ügyes lett, egyre gyorsabban tekeri, ha elakad, meg tudja lökni magát, vagy erősebben beletapos, és szépen haladunk már így is!

Szerencsére a Csengécske jó ideje korán kel, és biciklivel viszem oviba - olyan jó érzés mozogni! Pár napja megint a nyuszihintóval járunk, mert a Csanuka sem akar itthon maradni, és a motorozáshoz, kisbiciklihez reggel már hideg van. Mióta ebéd után hozom el - csak hittanos napon alszik ott, vagy ha dolgom van napközben - a délutáni nagy séták is elmaradtak, így beiktatunk mindig egyet még sötétedés előtt.

Az evés pedig nagy tabu - úgy érzem megint, nincs helye a gyomromnak, így csak keveset tudok enni (de jó!), és este 6 után semmiképp, de egyre inkább előfordul, hogy 4 után már nagyon rosszul esik. Emlékeztem én erre, tudom, ezért nem híztam el sosem:) csak inni felejtek el mnidig rendesen - bár törekszem rá, de az esti mérlegelés szerint sosincs meg a 2-3 liter. Bár az is igaz, hogy rengeteg gyümölcsöt eszem, és abban is sok a víz. A kicsik, de főleg a Csanu rákaptak a "narancsra" (mandarin, a kicsi édes fajta), a kivi csak a Csengének jön be, én is azt eszem, nyakalom így, természetesben a C-vitamint (savanyú káposztát is) a többiekkel együtt.

És egy tegnap esti fotó - sokat töprengtem, betegyem-e, de ezen jól látszik mindaz, amit fentebb már leírtam :) Általában így telnek az esti mesék, közben odabújnak, nevetgélnek, magyaráznak, okosságokat mondanak a kicsivel kapcsolatban - és ragszkodnak hozzá, hogy az igenis úgy van. A Csanuka örömmel teszi magáévá a Csenge új ismereteit, és ő is mondogatja. Nagyon vígan telnek a napjaink:)

(na, most jó sokat írtam, és találtam korábbit is, ami nem volt még publikálva... még a Csengéről szeretnék 5,5 éves összefoglalót, a Csanu 2,5 éveseit tovább, és egyet a Babócáról...haj-haj)

Sosem volt egyszerű - írták is mindenütt, közismert, hogy a gyerekek ragaszkodnak az állandósághoz, nem szeretik, ha csak úgy felborítják a megszokott dolgokat.

Így volt ez a Csengével is, emlékszem, amikor a Télapó a Pötyit hozta, az szerepelt a "feljegyzései" között, hogy ez a kislány mindig csak a pizsamában akar maradni. Vagy a cicás overállban. Így is volt jó ideig, de kedvező kombinációt is ki lehetett hozni belőle, amikor a pizsire már hajlandó volt rávenni valamit - egészen pontosan a cicás overállt...

A Pötyi változtatott nagyot ezen a szokáson, mert olyan boldog volt a kiskutyától,  hogy hamarosan midnen reggel vígan öltözött, hogy kimehessen hozzá! És később már a cicás overállt is levette, mert az csak a Pötyihez való.

 (a kép keresése közben rábukkantam egy felvételre az ennyi idős Csengétől - hihetetlen! teljesen, mintha a Csanu lenne, épp a farkast kergeti ki benne a házból, ugyanazok a félelmek, ugyanaz a hanglejtés, a hangtévesztések - kivéve az - s, és - sz hangok, nála ezek - f-ként voltak jelen, a Csanu pedig tisztán ejti).

Szóval nem könnyű az évszakváltozás - de még a hétköznap / ünnepnap; hidegebb / melegebb napok is jól megedzettek az évek folyamán.

Így történt, hogy a sokadik próbálkozás után, amikor egyáltalán nem volt hajlandó elfogadni, hogy kint már nem nyár van (ami az ő szeméből érthető is, bent meleg van, akkor miért lenne más odakint?!), fogtuk magunkat és elindultunk. Gondoltam, most vagy soha, mert végre nem időre kellett menni (az oviba indulást ezidőtájt igyekeztünk stikában véghezvinni, és őt itthon hagyni apával - szinte sosem ment, viszont szörnyű tiltakozás volt, kocsival is mentünk mindig, úgy csak pár perc az út, de nekem - neki is - az is sok volt).

Volt tehát lehetőség az alkudozásra, megbeszélésre - de ő makacsul ragaszkodott az igazához, sehogy sem tudtam rávenni, semmilyen eddig jól bevált ígérettel (pl. Pötyi is megnézi, mutassuk meg a Cilinek stb.). Úgyhogy elindultunk.

Kiscipőben (mert azt nemrég kapta, és nagyon büszke volt rá, mindig a "szép cipőben" akart lenni - de mással nem volt így), zokniban, kisgatyában és pólóban. Fújt egy kicsit a szél (és a mostanihoz mérten egyáltalán nem volt hideg, csak hosszú naci kellett volna a rövid helyett, és egy pulcsi, de hiába volt macis, meg minden ami egyébként tetszenék), és úgy is voltam, ha sokáig nem szól, visszaviszem. Szólt. Igaz, már az utcaajtón is túl voltunk, és mentünk pár métert az utcán (épp fel akartam venni, hogy bemenjünk), amikor elémfordult: - Anya, én fázot! Vegyél fel! - Bemenjünk felvenni valamit? - Niden! (azóta  idenné- igenné -  vált).

De sajnos hamarosan már ez sem volt elég, el kellett búcsúznunk a nyári kalaptól, dzseki kellett, (addig mellénnyel hidaltuk át, ezt valahogy szerette, az utolsó mellényes napon sárkányt eregettek - ő is egyedül, bizony! -, már nagyon kellett volna a dzseki, de akkor hiába fázott, csak nem akarta felvenni) és kesztyű - ez utóbbi nagyon simán ment, elég volt, hogy egy kicsit fázzon a kacsója, és azóta sosem indulunk el kesztyű nélkül. És olyan ügyesen veszi (Ededül!), a kétujjassal nincs gond, de az ötujjasban sokszor "eltévednek" az ujjacskák (bár ez is egyre jobban megy!). Ismét sírás az oviba menet - de itthon a világ minden kincséért sem maradt volna, nekem meg megszakadt a szívem, hogy nincs idő magyarázni, ő meg vergődik a gyerekülésben, és szabadulni akar a sapkától, mert - Túnya! (csúnya), és csúnya volt a dzseki is, pedig előtte vígan mutogatta, hogy a Bálinttól kapta, és csúnya volt a régi dzseki is, pedig azon focizó mackó van, amit tavaly imádott.  Aztán valahogy sikerült megbarátkozni a focizóssal, de később már muszáj volt a vastagabb, azt is próbálta letépni magáról, mikor valahogy eljutottunk a gyerekülés bekötéséig - addig azért hagyta magán, mert azzal volt elfoglalva, hogy őt ne hagyjuk itthon, és azért sírkódott (már azt is beígértem, ha nem öltözik, de nem hatott). Igen, nálunk ezek azért is nehéz kérdések, mert ami nem tetszik, azt egyszerűen leveszi. És megszerette a Micimackós sapit is (tavalyi, már kicsit kicsi, de még nem volt új, és olyan hideg sem), bár ez úgy történt, hogy a másikat talonban hordtam a hátizsákban, de eltitkoltam előle, és amikor fázott a kobakja azt mondtam, csak ez van, de sietünk haza, és ott felveheti a kalapot.

És most a Micimackós sapit is le kellett váltani. Kapott is egy sárkányosat, tetszett is neki, addig, míg meg nem tudta, hogy azt bizony hordani is kellene... szerencsére éppen akkor volt, hogy az egyik szomszéd a Halloween  bulira feldíszítette a kertjét és az utcát, még Vasorrú Banya is volt / van (egyébként itt is bepróbálkoztam, mint a pizsinél, a Süsüvel, de itt nem jött be...). És elkezdtük mondogatni, hogy ez a sárkányos sapi elzavarja a Banyát! Mert fél tőle (erről majd egy másik bejegyzésben). De eleinte ez sem segített, aztán egyszer sikerült végre úgy felöltözni, hogy vissza kellett szaladnia a sapkáért (siettünk), és észrevétlenül ezt adtam rá. Persze hamar feltűnt a csere, de annyira akart jönni, hogy elhitte, majd a kocsiban kicseréljük. Ott meg jött más figyelni való, így lett belőle az, hogy majd itthon átveheti.

És láss csodát, hazatérvén apának már büszkén mutatta: - Apa, én a sájkányos sapiban mentem! Ami ezavajja a Banyát! - hát ennyi volt. Azóta is kérdezgeti, biztatgatja magát: - Ez ezavajja a Banyát! A Mitimattós nem tuggya ezavajni.

(a kép az utolsó Micimackós sapis)

Itt tartunk most. De már kapott overállt a hidegebbre - és azzal is nagy haragban van:) Az új harisnyákat pedig csak egyszer próbáltam (focizós, meg minden... na, persze) - még nem igazán van olyan hideg, elég a térdzokni is, de sokáig abból is csak a kacsás (szegény kis Csengétől titkon el is "loptam" az övét a Csanu számára, mert ő már harisnyázik, de párszor már furcsállotta, hogy miért nincs az ő fiókjában sosem?!), minden más Túnya! Na és a régi hosszúnadrágokról való áttérés az új méretre (92)... mert a régiek már térdig felcsúsztak, ha beült az ülésbe, úgyhogy egy darabig ott is tartottam őket titkon a szobában, csak a fiókból tűntek el. Az első áttörés egy zöld nadrág volt, ami - "pont olyan, mint a vadászoké, és elzavarja a farkast!" - mondanom sem kell, hogy, egy darabig csak ez jöhetett, napokig őriztem, hogy ne koszolódjon, aztán amikor vizes volt, és akkor is ezért sírt...

És a Vasorrú elzavaró sapi (este kimostam, jaj, csak megszáradjon...):

 Szóval nem könnyű dolog ez a nagy változatosság, bár szerencsére van 1-1 darab, amit rögtön megszeret, mint a pizsit (és azt le is veszi, mert abban csak alszunk, nagy becsben van!). Emlékszem, a kis Csenge hálózsákos időszakára (a vastag, nagy méretű 86-os hálózsákokban), hogy mekkora tragédia volt, ha este véletlenül rádőlt a tej (már kicsit később volt, nagyobb pocakkal, valamikor tél vége felé, mert már nem szopizott, addig nem kapott tejet ő sem), és nem alhatott abban...Úgy sajnálom őket ilyenkor, az a  keserves, vigasztalhatatlan sírás...

Na és ezt később sem növik ki (nem hát, nekem is van kedvenc ruhám), elég, ha csak arra gondolok, hogy tavaly a Csenge egy egész  hétig járt a macis szoknyában az oviba... Persze, ekkor már könnyebb a rábeszélés - bááár...

Arra már nem maradt energiám, hogy elmondjam, miként tudtam megbarátkoztatni az ÉN új pocakos ruháimmal.... de a poncsót ma sem tűri:- Ett vedd le terólad! - és lehúzza.

Éééés ami mindig jöhet: gumicsizma! Mert pocsolyázni jaj de jó!!!

:):):) éppen ma van a félidő, a 20. hét... (ez hogy lehet???!!), Hétfőn megyünk babanézőbe, mindannyian, a kicsik is bejöhetnek, már nagyon várják, hogy megnézzék a Kistesót:)

Kaláka után szabadon:

Van egy kisöcsém,

neve Csanu.

Odavan érte anyu.

Apu is, én is,

minden nagynéni.

Családunk szeretet alapú.

kedves új altatónk (miután kívülről fújják Gazadag Erzsi Biztató bölcsödalát):

Altatódalt dúdolok,

Jó éjszakát!

Álmod őrzik angyalok,

Csak a csillagfény ragyog.

II: Aludj hát, kedvesem,

 Álmod édes legyen! :II

Még a kis Csengével kaptunk egyszer egy altatós kazettát a bohócdoktoroktól, azon szerepel.

(milyen előrelátó voltam, hogy már három nappal előtte elkezdtem írni! (a Csengéről is a már mióta írom az 5 és felediket...) Csak arra nem számítottam, hogy három nappal utána is még csak ott tartok, hogy darabban megjelenítem... Mióta állították az órát, mindenki korán kel - 7 után, ha 8 felé hajlik, az már nagyon nagy kivétel - és mire leülnék a gép elé, már totyog is ki valaki. Úgyhogy még sok folytatása lesz...)

Élénken él bennem, mikor a Csenge volt ekkora, Ő pedig a pocakomban növögetett...

És milyen okos, önálló nagyfiú lett belőle!

Persze nem minden esetben, de egyedül öltözködik - ő maga is választ - alul többnyire nem kell segítség (bár még csak térdzoknink van, harisnyát még nem vettünk elő), de a pulcsik olyan rakoncátlanok, szeretnek elfordulni, bárhogy keresi is az ujjukat, és, a trikó is furcsa szerzet, a második karkivágást nem is olyan könnyű megtalálni! Olyan nagyon ügyes, és olyan nagyon büszke vagyok rá!

És, hogy mennyire nagyfiú: a hajnyírások eddig  a teraszon zajlottak, egész egyszerűen azért, mert nem rajongott érte (finoman szólva), és folyton kibújt a karomból, én meg igyekeztem követni a géppel, de odakint nem volt gond, hogy minden hajas lett (kívülről elég furának tűnhetett, mert ő sivalkodva mászott ki a kezemből, meg előlem, én meg utána, és néhol guggolva, térdelve, néhol négykézláb nyírtam...).

Most hétvégén pedig csak előhoztam, hogy le kellene már vágni, mert hosszú -  éppen a hintából kiszállva, a krumpliszedő gépben hajókázott... És kezdtem volna ecsetelni, hogy apa haját is így vágjuk, meg a szokásos, mire ő:

- Jó, attój mott vádd le a hajam, attán jöjjünk vissza hintánni! - és már mászott is ki a gépből... alig tértem magamhoz. Nem is akartam igazán elhinni, azt gondoltam, csak fellángolás, de nem! Végig szépen állt előttem, mindig oda fordult, ahová kértem, sőt még az ollóval való kiigazítást is ügyesen, nyugodtan  viselte! Persze közben azért magyarázgattam, hogy apának is éppen így szoktam, és, hogy fogjon meg bátran egy kis leesett tincset, morzsolgassa el közben, milyen érdekes; nézd, a Pötyi is idejött megnézni téged; jaj, lefújjuk ezt a rakoncátlan hajacskát az orrodról, hogy ne csikizzen, stb. De ezt megtettem anno az elmászós vágások alatt is - csak akkor még kisebb hatása volt:)

És ilyen lett - a képen az új pizsijében van, amire nagyon büszke, és boldogan viseli az első próbától kezdve! Ez nagyon nagy dolog, mert egyébként  hosszú idő kell ahhoz, hogy megbarátkozzon egy-egy új darabbal, akár rajta van, akár rajtam. De a pizsi valahogy bejött, talán jól tálaltam, mert a Süsühöz hasonlóan sárkány van rajta, meg lovag, mint a kis  királyfi. És erre erősítettem rá, már az első perctől. Vagy azért mert már nagyon várta, beharangoztuk neki, hogy pizsit venni megyünk, és számon is tartotta, míg apa az egyéb dolgait intézte, folyvást kérdezgette, - És utánna medünk, és medvesszüt netem a pijamát?

Annyi minden, amit nem is győznék leírni, előveszek hát néhány kedves dolgot tőle:

- A kisdolgokat egyedül intézi - bár a kötős nadrágokhoz segítség kell, szerencsére az új méretből csak egy ilyen van - gyakran maga viszi el a bilit a WC-re, és kiönti, kiöblíti. De a nagydolgokhoz társaság kell:- Üj le ide, és vidázzál énrám!  - ülök is, mert amint kész van, rögtön felugrik, nem várakozna, míg odaérek a törléssel! Ha épp nem tudok odamenni, hozzám jön a bilivel, így volt ez azon a délelőttön is, apa is a konyhában volt ( ő nehezn viseli a nagydolgokat, de még nem tisztult le benne teljesen, hogy a Csanád akkor jelenik meg bilivel a kezében, ha kakilni készül, így gyanútlanul evett tovább...).

A Csanuka ül a bilin:

- Anya, én kiöntöttem a pisit.

- Jó, ügyes vagy!

- De a folyosóra öntöttem.

- ? (nen szoktunk folyosó névvel illetni semmit a lakásban)

Egy darabig elbeszéltünk egymás mellett, mikor azt mondja:

- Anya, én buta vadok!

- Jaj, de hogy vagy buta, nagyon okos fiúcska vagy, stb. (különben sem szoktunk ilyet mondani, csak azt, hogy butaságot csináltál)

- De köntöttem a pisit. A csejépkályhához...

(ez valóban folyosónak is nevezhető helyen van)

És tényleg. Valószínűleg nagyon kellett sietnie, és nem tudta kinyitni a fürdőszoba ajtaját (nem mindig éri el, még kicsit magas neki a kilincs), hogy a WC-hez tudjon menni, de a tartalom nem maradhatott, hisz másnak kellett a hely... Szóval elmentem gyorsan felmosni (mindez alig 1-2 perc alatt történt, csak leírni sok), mikor hallom ám apa riadt ráeszmélő segélykiáltását a konyhából...:) Nagyon sokat nevettünk azon a délelőttön!

Másik nagyon kedves: a Csenge beteg - na nem komoly, csak az orra folyik, de az sem nagyon. És betegen teát (hársfát, amit anyu is készített nekem mindig - a Csenge már direkt ezt is kéri) szoktunk inni, hársmézzel. Amúgy még távol volt az igazi hideg időszak, mikor gyakran teázunk, ezért a tea a betegséghez rögzült. Így, amikor a legutóbb vásárolni voltunk, csodálkozva nézte, hogy apa a teák között válogat, majd itthon, mikor kipakoltunk, meg is kérdezte: - Apa, te beteg vad?!

 A betegség amúgy is komoly privilégium a számára - nem mindennapi állapot (szerencsére igazán komolyan még egyikőjük sem volt beteg), ezért különleges, és íly módon büszkén viselendő. Nehezn is tűri, hogy ő most nem beteg, csak a Csenge. És miután reggelinél arról beszélgettünk a Csengével, hogy ha köhög, akkor zsebkendőbe, vagy utána kezet törölni bele (persze a mosás lenne az igazi, dehát játékba merülve  már az is jó, ha megtörli utána  a kezét), és a zsebkendőket mindig rögtön kidobni, mert úgy lehet elkapni a bacilusokat, ha ezeket nem tesszük meg (amúgy úgyis mindenkin végigmegy, hisz sokat vannak együtt, dehát valamikor el kell kezdeni tanulni).

A Csanád nagyon figyelt, gondolom magában összekapcsolgatott pár dolgot, ami neki  kézzelfogható volt, és evés után, amikor kiszaladt apához, hogy pisil, még a pisilésről is elfeledkezett, olyan hévvel mesélte (igazi tragikus hangszínnel, amiből persze a várva várt betegség miatti elégedettség is kicsengett):

- Apa, én beteg vadot! Mer ejkaptam a Cilit, és attól lettem beteg! - és büszkén mesélte  a mamának is, hogy "végre" már ő is beteg, mert elkapta a Cilit, és ugye, mint tudjuk, a betegség megszerzéséhez elkapás kell:)

Így a 17. hétet betöltve (már egy hete írom ezt a bejegyzést...), egy sor kötelező vizsgálaton túl nagyon jól érezzük magunkat. De már borzasztóan elegem van a sok orvoshoz járásból, szinte betegnek éreztem magam, mondtam is mindenütt, ők meg védekeztek, hogy ez a mi érdekünk. Persze, de akkor is nyomasztó állandóan orvoshoz járni, és valódi betegek között ücsörögni.

A zsibbadás erősödik (most meg mintha múlna, ki érti ezt?!), apa révén megszereztem a kedvenc kismama tornámat, úgy, hogy most már a gépen is hozzáférek - a Csengénél még videóztam. Neki is állok, mert bármerre indultam, oda jutottunk, hogy megkezdődik a vízvisszatartás, és ez okozza. Bár soha nem vizesedtem, még az utolsó időszakokban sem - és most sem - mégis, ez lehet az egyedüli ok, nem mozgok eleget, illetve nem úgy, átmozgatva mindent, ahogyan kellene.

A Babóca egyre élénkebb, már hosszú időszakokat töltünk beszélgetéssel, nagyon virgonckodik a pocakban! Persze továbbra is éjszaka jut rá elég időm, bár ez már a Csanunál is így volt.

Ééés, a nagyobb rugdalódzást már kívülről is érezni lehet! Ez a hét újdonsága, teljesen elolvadok tőle!

Október 18-án a Csenge Őszbúcsúztatóján voltunk, a faluházán tartották, szépen megszerveztük a napot, még a vásárba is eljutottunk, megszereztük a hőn áhított báránybőr ülőkéket a gyerekülésekbe (a régiek már teljesen leamortizálódtak), és a mamát is időben el tudtuk hozni, a sütivel is odaértünk, jóval kisebb kapkodás volt már, mint az első ünnepségen, tavaly Télapókor. Mire jön a Csöpp, teljesen belerázódunk ezekbe is, egészen jól rá tudok számolni, mennyi idő alatt leszünk készen - hogy aztán mindent újból lehessen kezdeni...

Nagyon szépen szerepeltek, a Csengécske olyan ügyes volt, végig az ő hangja hallatszott ki, olyan hangosan mondtott mindent! És ő volt az egyetlen, aki kifordult a nézőtér felé ennél a mondókánál, ahogy kell:

-Aki miránk bámészkodik, az miközénk kívánkozik!

Nagyon büszke voltam rá! Sajnos a Csanu kevésbé bírta a megpróbáltatásokat (de végig leesett tőle az állam, milyen szépen, szinte zökkenőmentesen tudtunk öltözni, készülődni!), és a várakozással ellentétben nem a vásárból hazafelé aludt el, hanem a műsor közben... Így a műsor után a Csengécske nem akart elmenni mellőlem - egyébként a Csanuval szaladgált volna, mint mindig, és így bekerültek volna a többiek közé. Szegény mama, úgy tűnik, mindig Csanu altatásra jön el ilyenkor - az adventi vásáron is az ő vállán aludt, éppúgy, mint most, kettőtől hatig. Itthon meg alig telik el egy röpke órácska, és már kipattan az ágyból.

Azért a tombola után már a Csenge is beállt a töbi ovishoz, és vígan szaladgáltak. A tombola pedig átütő volt - még sosem nyertünk, most pedig háromszor is kiszaladhatott (végül mindig apával vagy velem, de addig úgy tevezgette, egyedül - nagyon felvillanyozódott), nyertünk egy kis piros pöttyös gumilabdát, egy cicás kirakót (apró, 52 db-os, pont a Csengének való, szereti is nagyon), egy Tescós festőkészletet (általam ezeddig ismeretlent, sakkforma alakú színes tartályokban van a festék, és szivacsos kenőfejjel vihető fel, a korona lecsavarása után - imádnak vele festegetni, és végre nem lesz minden olyan - bár a Tesco elnevezés is 'gazdaságos', úgyhogy ilyen alapon filc is lehet...mindenesetre jó), ja és Kinder tojást is. A képen épp hozzám rohan, örömmel mutatva a nyereményeket:

A zsákbamacskán pedig kis kindereket és csokit. Estére meg is volt a vita, míg a Csenge rakta a cicát, a Csanu folyvást kérdezgette:- Ez a zsákmacska? Merthogy a zsákbamacska részen is aludt, de nagyon tetszett neki a szó, viszont nem értvén mit jelent, összekötötte a kirakós cicával. Szépen szócsatáztak is rajta egy ideig, a Csenge próbálta megmagyarázni, ő meg csak ragszkodott az igazához:- Ugye anya/apa, nem úgy van?! Ugye ez a zsákmacska?! Tende (Csenge, bár egyre inkább Csengének is hangzik, de még nem tiszta), EZ zsákmacska! - szerencsés állapot volt, hogy ezen kezdtek vitázni, ő éppen elemében, jól kialudva magát, a Csenge meg majdnem kidőlve...

A végére aztán a Csanu is felébredt, és jót játszottak kettecskén. Persze, míg uzsizott a kezemben, addig a Csenge kiment játszani a többiekkel - folyvást kijárkáltam ellenőrizni, szigorúan meghagyva, hogy csak az épület mellett játszhat, magasra csak akkor mehet, ha majd mindjárt  kijövünk a Csanuval is.

Apa az utolsó ellenőrzésem után két percre érkezett vissza - hazavitte a mamát - és már azt mesélte, hogy a pincetetőn rohangált, meg az országúton (nem forgalmas, de akkor is..) a többiekkel...

Annyi minden történik, rengeteg jó kép, a mama szülinapja, a Bencéé, a Falunap, előtte szüreti felvonulások, az élmények, mikor a kicsik is kint vannak a krumpliföldön, szüretelünk, vagy babot szedünk a mamával, késő délutáni ejtőzések apával, még lőni is próbáltak a légpuskával, a gyerkőcös öszejövetelek a Laráékkal és az Annáékkal, amit mindig nagyon élveznek,  legutóbb a házassági évfordulónk, nincs is értelme visszamenőleg írni...

A Csengének elkezdődött a Zeneovi (hétfőnként 15.15-15.45-ig), szereti, pont azt nyújtja, amit az oviban hiányol: sok kis körjátékot, közös énekelgetést, és gyanítom,  a kiscsoport (5-en vannak) adta nagyobb figyelem, közvetlenebb légkör, ami még így elnyerte a tetszését.

Egészen betelik a naptár, a hétfőt a szerda reggeli logopédia foglalkozás követi - az oviban van, több csoporttársával együtt jár, rajzolgatnak, mondókáznak, és van ZIZI!!! Ha nagyon belemerül, akkor nem nyitja ki rendesen a száját, és a zs, sz, cs hangok nem tiszták. Ha figyelmeztetem, akkor semmi baj, szóval nincs gond, de azért nem árt, ha megy, és ráadásul imádja, mert ugye szintén kiscsoport, meghitt, nagyobb figyelem, és még ZIZI is van!

Délután fél négytől fél órás hittan, hasonló felállással, mondjuk itt nincs Zizi, de van Matrica! Ami szintén nagy öröm és boldogság.

Amúgy a Csengécske nyűglődik az ovival - ott jól érzi magát, de a reggeli felkelés, elindulás... És teljesen elege van az ottalvásból. Próbálkozunk az ebéd utáni hazajövetellel - egészen pontosan, mióta ezen szomorkodott, egy kivételével (szerdán a délutáni ébredés után hittan van,  de a Csanu akkor még nem kel, és egyszerűbb így, nem tudnám visszavinni a Csengét az oviba) minden nap hazahoztuk.

Próbáltam a reggeleket is pörgősebbé tenni, mondván, hogy akkor hozom el, ha reggel időben megyünk. Változó volt a siker, le is álltam vele. A reggeli torna sem villanyozza már fel annyira, hogy kipattanjon az ágyból. Talán azért, mert nem rendszeres, voltak napok, mikor nagyon készült, és semmi - el is ment kicsit a kedve.

Ha a Csanu kimarad, és nélküle indulunk el, mert kivételesen tovább alszik, mint a Csenge, akkor szaladunk, szépen, halkan, mert plusz fél óra, ha ő is jön (ő is egyedül öltözik, és nem mindig olyan ruhát választ, ami az időjárásnak megfelelő, de azért mereven ragaszkodik hozzá...). Egy ilyen sietős, Csanu-menetes szomorú reggel  óta a Csenge a Cilit őrzi, míg kiállok...

Amúgy vidáman hozza haza az őszbúcsúztatóra tanult versikéket, örömmel meséli a nap eseményeit, és a délutánnal sem lenne semmi baj, ha aludni nem kellene.

Már én sem látom olyan fontosnak a délutáni alvást, mert akkor este nem álmos - de kicsit sem! Ha viszont ebéd után hazajövünk, akkor 8 körül már mesélünk, kilenc után pedig alszanak / -unk... Jó is volt, hogy mindig elhoztuk, ebben a gyönyörű időben legalább a szabadban töltötte a délutánokat. Még a Mandulásban is megmászták a mogyoróbokrot:

Egyetlen gond, hogy a Csanu akkor aludna, mikor érte megyünk (ő is, ha kisebb lenne), de a Csenge érkezésétől teljesen kivirul, van, hogy el sem alszik (de estére nagyon látszik, nem jó így, hiányzik még neki a délutáni alvás, mondja is, hogy fáradt, aludjunk, de végül mégsem). Vagy csak jóval később. Szóval még ezen kell valamit hangolni, de ettől eltekintve azt hiszem ennyi volt a délutáni oviból.

- Anya, én pisijek! - még az ovikezdés idején tűnődtem el ezen, mikor gesztenyét szedtünk hazafelé. És pont annál a fánál, ahol a tavasszal olyan nagyon bepisilt az utcán (azért maradt meg, mert több példa nem volt rá), most már szaladt is lehúzta a gatyókat, kitolta a pocakját (annyira édes, úgy homorít, mindig azt hiszem, egyszer feldől:)), majd sietősen felöltözött, hogy nem menjen kárba a gesztenyeszedő-idő. Milyen távolinak tűnt ez a tavasszal! És észrevétlenül, agusztusban teljesen szobatiszta lett. Ha véleletlenül mégis becsorran pár csepp (több nem), mert messze van a bili, vagy macerás, kötős nadrághoz ragaszkodott reggel... akkor utána már szalad is, kiveszi a komódjából a tisztákat, és átöltözik. A nagydolgohoz mnidig kellek, ha nem tudok odamenni (mondjuk a konyhában vagyok, akkor nem mindig hív, van, hogy bilivel jön), odahozza hozzám a bilit, de sosem trónol rajta, mindig csak addig ül, míg muszáj.

Olyan vígan eljátszanak együtt (a képen épp lifteset apa új szerszámos szekrényében...), a Csengécske segítgeti, ha valami nem megy (orrot is töröl), bár ezt nem mindig hagyja, sokszor ragaszkodik hozzám. Magában is ügyesen kirakózik (anya, én tijatózot! - mindig mindent bejelent, kommentál, folyton magyaráz,  annyira édes!), építget, míg én a konyhában vagyok. Vagy éppen odajön, és segít, krumplit mos, méricskél, törölget, kever... Szinte idilli napjaink vannak.

Apropó! A Csanuka is fújja az orrát! Nemrég náthás lett, szerencsére nem volt vészes, és a Süsüt olvasgattuk előtte  (hihetetlen, hogy végigüli a Csengének a felolvasásokat, és a képeket szemlélgeti, vagy megörül egy-egy ismerős résznek, folyamatnak), jött is az ötlet, hogy úgy kell, mint a mérges sárkány! Mert az orrszívót már egyáltalán nem tűri - azért, ha naygon muszáj, használom, de hagyom, hogy ő is fújja az orrát - a Csenge is pont ekkor, így tanult meg orrot fújni. Csak ő a mamától. Mert én korainak gondoltam...

És fújja, mint a mérges sárkány. Még nem tudja tökéletesen kifújni, de egyre erősebb, és már azt is tudja, hogy a végén nem szabad berregni, csukva kell tartani a száját.

Amúgy megkedvelte a hosszú verses meséket, már kéri a Három nyulat, az Öreg néne őzikéjét (még a Szilvinek tanultam meg, te jó ég, ő meg már Pesten van...), a Cinege cipőjét (a végén az ismétlés tetszik neki), a Sün Balázst, és egy sor hosszabb Hóc-hóc katonás, Cini-cini muzsikás, Gazdag Erzsi verset, nagy kedvenc még a Janika (Kit ringat a bölcső) is - legalább nemhiába tanultam meg ezeket anno. A Macskaházi Benedeket is kívülről fújja már, az is nagy kedvence.

És fél a farkastól, rókától, medvétől - mint anno a kis Csenge. De azért még nem annyira, elég, ha biztatgatjuk, hogy a Pötyi, stb. elzavarja - a Csengének látványosan ki kellett zavarnunk esténknét, akár  százszor is. A Piroska és a frakas mese is így lett kedvenc - olyan átéléssel meséli (saját rövidített verzióm - de nem a gagyi, amiben a farkast még a bekapás előtt nyulak zavarják el, meg a spájzból kirohanó  feleszmélt nagyi...ugyanúgy szól, mint az eredeti, csak nem olyan hosszú - , ő pedig megtanulta), mindig megmosolygom.

És mintha valaki már bentről is kopogna! Vasárnap töltjük a 15.hetet. Minden szép és jó, már a jól ismert zsibbadás is előjött, a héten már a bal kezemen is, de még csak alváskor, és még csak nagyon ritkán kell felkelnem miatta, elég, ha háton fekve magam kinyújtom magam mellett. Kényeztetem magam, csak a gömbölyded poharakból tudok jóízűen inni, sőt már a kanalak közül is gyakran azt veszem elő, pedig korábban rá sem néztem. Újdonság, hogy gond nélkül ehetem a fokhagymát! Hurrá! És sok zöldséget, gyümölcsöt nyakalok, meg mandulát (a kocsiban is mindig van pár szem, és a kézi törő is, úgyhogy ott is eszem). Az ősz elején pár napig csakis anyu lecsóját kívántam, most a brokkolis zöldségleves a sztár, nemrég a halért voltam oda. Persze ezek csak olyanok, hogy ha nincs az sem gond, de ha úgy érzem, inkább azt készítek, eszek, amire igazán fája fogam. Még egyik várandósság alatt sem tettem így.

A Csanunál már kitapasztaltam, hogy mit, mennyit  (sokat semmiképp) és mikor ehetek (este csak korai és kevés vacsora, később még víz sem, különben lőttek az éjszakának, és reggel is csak jóval hét után). Hogy a méhtartószalagok miatt nem lehet csak úgy, hirtelen forgolódni az ágyban, mert bizony nagyon belémszúr. Akkor még furcsa volt, hisz a Csengénél nem volt semmi tünet, mostanra viszont rutinosan teszek mindent, néha el is csodálkozom, olyan, mintha mindig is ezt tettem volna.

Előkerültek a pocakos nadrágok is - az első két babó ugye nem múlt el nyomtalanul (persze, gondoltam, majd szép lapos hasat tornázok, mire jön a harmadik...), és már kényelmetlen a gomb, ha leülök. De ezek meg még óriásiak, úgyhogy a bandázst  is bevetettem.

És igyekszem az egész éjszakát az ágyban tölteni - a gyakori pisilések ellenére - akkor ugyanis szépen felébredek. De szigorúan visszafekszem - és szerencsére el is alszom egy idő után, addig a Babócával "beszélgetek". Még örülök is ennek az ébredésnek, mert napközben nemigen jut időm az elmélyedésre.

A mai éjszaka kivétel, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Ugyanis enyhe émelygés megmaradt - mint a Csanunál, ott is a 20. hét körül múlt el,- és most nem kaptam a régi, megszokott öblítőt, apa újat vett, amivel tegnap szépen kimostam az összes ágyneműt, párnát. Nem is volt baj, míg bele nem feküdtem... Mostanra elegem lett, irtózom a szagának a gondolatától is, de még a dobozra gondolva is, brrr... holnap újra mosok.

Annyi, de annyi mindent le akartam írni, a sok mosolyogtató Csanu beszédet, a Csenge ügyeskedéseit, de majd legközelebb.

Az új köntösben (cipőket is újítottunk, jó sztori volt az is):

 Egyet azért gyorsan, a Jodijáról (egyébként pontosan ugyanúgy, szép fokozatosan elválasztja magát, mint anno a Csenge):

Reggel ébred, álmos szemekkel szalad ki hozzám - épp a boltba mennék, mert még van kenyér, kifli... (már  nem mindig mondja, hogy - Jodit jejetnék, de az ujjacskája a szájában, és ha nagyon noszogatom, kérdezgetem, akkor azért kiböki nagy mosolyogva).

A másik kezével a szemecskéjét dörgöli, odavan még nagyon, mondom neki, hogy szaladjon vissza, gyorsan elmegyek a boltba (volt, hogy már visszaaludt így, persze még nem gyakori), sietek, és már jövök is hozzá.

Nagyon tűnődik, dögöli a szemét, szopizza az ujjacskát, majd dönt:

- Tudod..., anya..., előbb aggy netem jodit, attán mennyünk ketten a bótba!

Ha valamit nagyon szeretne, de nem engedjük, vagy nem hajlunk rá, esetleg csak ő gondolja, hogy nem fogunk, úgy kéri:- Egy utótót! (utolsót)

Sokat töprengtem ezen- főleg, mert én is ilyen "tüneteket" mutattam gyerekkoromban, és a csemetékre is jellemző.

Végre megvan a magyarázat, Ranschburg professzor tollából:

A különös adomány

A „félénk gyerekekről” írt cikkemben fel akartam hívni az olvasók – a szülők – figyelmét arra, hogy ezek a gyerekek valójában nem félénkek, hanem különlegesen fogékonyak a külvilágból érkező ingerekre...

Veleszületett érzékenységük folytán másoknál sokkal többet vesznek észre a körülöttük zajló világ történéseiből, így a zajos, szokatlan környezet, az ismeretlen emberek közelsége – belső egyensúlyuk fenntartása érdekében – önvédelemre készteti őket: visszahúzódnak és passzívakká válnak. (A felületes szemlélő ezt a magatartást minősíti félénkségnek) A cikkben jeleztem, hogy ez a különös érzékenység komoly adomány, és a szülő súlyos hibát követhet el, ha figyelmen kívül hagyja, vagy félreérti gyermekének kortársaitól eltérő karakterét. Most alaposabban is bemutatom ezeket a gyerekeket.

Megfigyelőkészség Mindenekelőtt: kitűnő megfigyelőkészséggel rendelkeznek ezek a gyermekek. A legtöbb ember, amikor belép egy ismeretlen helyiségbe, beéri a felszínes benyomásokkal: középen az asztal, körülötte emberek ülnek, és a szemünk sarkából észrevesszük azt is, hogy a falnál egy szekrény áll, a sarokban pedig a televízió valamilyen műsort sugároz. Az „érzékeny” gyereket ilyen helyzetben elárasztják az információk: a szőnyeg színe és mintái, a függöny redői, a mennyezet sarkában megbúvó pók, az ismeretlen emberek arcvonásai, gesztusai, a szobában uralkodó atmoszféra üzenetei, egyszerre, azonos időben öntik el az agyát, és neki mindezt fel kell dolgoznia! Ehhez természetesen időre van szüksége, és így szükségszerűen zavarodottá, visszahúzódóvá, passzívvá válik. Nem köszön, elbújik anyu szoknyája mögé, aki pedig elkeseredetten – és a jelen lévők tréfás-gúnyos megjegyzéseitől szégyenkezve – magyarázgatja: Kicsit félénk a gyerek – pedig otthon annyit beszél, be nem áll a szája! Igaz, időnként a szülők is meglepetten tapasztalják, mi mindent észrevesz „ez a gyerek”. Azonnal feltűnik neki, ha anyunak új frizurája van (bezzeg apu az ilyesmit meg sem látja), és a lakásban, a család életmenetében, a szülők hangulatában előforduló legapróbb változások is azonnal felkeltik a figyelmét.

Tökéletesre törekvés Mint a jó megfigyelők általában, az „érzékeny” gyerek folyamatosan telve van a körülötte zsongó világ érdekes, izgalmas tapasztalataival. Logikája és fantáziája is kiválóan működik: már az óvodás kor elején bonyolult, sok darabból álló puzzle-kat rak össze, kisiskolás korára ügyesen sakkozik, de a figyelmes szülő már jóval korábban – akár „félénk” kisfia, kislánya két-három esztendős kora táján – elcsodálkozik gyermeke fantáziájának gazdagságán, megfigyelőkészségének, emlékezetének, logikájának korát messze meghaladó fejlettségén. Ráadásul a legtöbben kis „perfekcionisták”: nem adnak ki a kezükből semmiféle munkát, amíg ők maguk nem érzik úgy, hogy az hibátlan és tökéletes.  (Ez különösen az iskolában válik feltűnővé, amikor például írni tanulnak: a házi feladatot újra és újra megcsinálják, mindaddig, amíg a betűk nem sikerülnek úgy, ahogy ők elképzelték azokat). Ebből adódik természetüknek sokszor tolakodónak tűnő vonása is: sokat és sokszor kérdeznek, és kérdéseik nem egyszer provokatívak, valóban gondolatébresztőek Nem egy olyan szülővel találkoztam már, aki elmesélte, hogy kisfia (kislánya) „asztronómiai érdeklődésének” korszakában ő maga is rengeteget tanult a csillagokról, a bolygókról, a világegyetem keletkezéséről, hiszen a gyerek kérdései alapján mindennek szakkönyvekben, lexikonokban kellett utána járnia.

Reakciók a külvilágra Vegyük most sorra azokat a legfontosabb tulajdonságokat, amelyek ezeket a „különlegesen érzékeny” kisfiúkat és kislányokat – akiket tévesen minősítenek „szorongó”, „félénk” gyerekeknek – jellemzik. Természetesen nem ismerhetjük fel minden ilyen gyereken az alábbiakban felsorolt valamennyi tulajdonságot, de a szülő, aki ebben a témakörben érintett, minden bizonnyal rá fog ismerni gyermekére.

Az első tulajdonság, amit feltétlenül meg kell említenem: „az összerezzenési hajlam”; az érzékeny gyerekek – már csecsemőkorukban is megfigyelhetően – minden váratlan, a megszokottól intenzitásában vagy jellegében eltérő ingertől (hangoktól vagy zajoktól) „megijednek”, illetve ezekre összerezzenéssel reagálnak.

Már egy-másfél esztendős korukban megfigyelhető, hogy barátságos, finom korrekcióval jobban lehet hatni rájuk, mint a szigorú büntetéssel. A legújabb pszichofiziológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy ezek a gyerekek a jutalomra, a dicséretre is érzékenyebbek az átlagosnál, ami azt jelenti, hogy a túl harsány elismerés éppen úgy zavarba ejtheti őket, mint a nyers tilalom, vagy elutasítás.

Szokatlan illatokra, erős fényre, vagy éppen a bőrfelületet érő bizonyos ingerekre különösen érzékenyen reagálnak. Vannak közöttük, akik már csecsemőkorukban elcsendesülnek, és feszülten figyelnek egy-egy Mozart-dallam megszólalásakor, mások – háromévesen – a naplementében gyönyörködnek a Balaton partján. Gyakran megfigyeltem, hogy egyes gyerekek csecsemőkori fényképeiken kizárólag behunyt szemmel, görcsösen összeszorított szemhéjjal láthatók: nyilván a vaku felvillanása „idegesítette” őket, és nagyon sok gyereket ismertem, aki bizonyos szövetből készült ruhadarabot képtelen volt viselni, mert „szúrta” őt, vagy a túlságosan testhez simuló holmi (pl. a zokni) okozott számára komoly gondot.

Gazdag fantázia Intuitív, befelé és belülről, nagyon mélyről – mondhatnám: ösztönösen – figyelő gyerekek, akik korukat messze meghaladóan éreznek rá a környezetükből érkező érzelmi üzenetekre; a helyiségben uralkodó rosszkedvet, „stressz-hangulatot” pillanatok alatt felfogják, és a maguk módján azonnal reagálnak is rá – a legtöbbször úgy, hogy visszahúzódnak saját „csigaházukba”.

Felszabadultan, elmélyülten és gazdag fantáziával játszanak – ha egyedül vannak! Társaságban visszahúzódóbbak, idegen környezetben pedig gyakran teljesen passzívakká válnak.

Gazdag érzelem- és gondolatvilág, mélyről fakadó érdeklődés jellemzi őket. Ezzel magyarázhatók különös, gondolkodásra késztető, gyakran zavarba ejtő kérdéseik is, melyekkel gyakran ostromolják a hozzájuk közelálló felnőtteket.

A pszichológiai tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a veleszületett, különös érzékenység kétségtelenül kapcsolatot mutat a később kibontakozó tehetséggel. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy George Washington, Albert Einstein vagy Leonardo da Vinci éppen ilyen gyerekek voltak.

Legközelebb arról írok: mit tegyen a szülő, ha elolvasván ezt a cikket a „félénk gyerekekről”, ráismer saját kislányára vagy kisfiára.

2009. 08. 27-2009. 08. 30. - az első igazi nyaralás.

Nagyon rossz volt - hazajönni...

Háromszor fürödtünk (sajnos csak délután érkeztünk meg), a víz a Csanunak is csak térdig ért, irtó nagyokat pacsáltunk, apa felfújta a gumicsónakot, és még a Csenge is evezett, vizibicikliztünk, (még jó, hogy több fürdőgatyót is vittem a Csanunak, mert amint vizes lett, mindig le akarta venni... végül le is vette a Balaton közepén, amíg nem feledkezett bele teljesen a vízbe, addig mindig cseréltünk szárazra - a szobatisztaság "átka"...) voltunk Balatonlellén is, a Napfény strandon, homokvárak, meg minden, kisgyerekeseknek nem is lehet mást ajánlani a Balaton partján! És az árak sem csillagosak, a gyerek 6 évig ingyenes, a felnőtt pedig 450 Ft, de délután 4 után az is ingyenes - mi akkor mentünk, mert a Csanu csak addigra ébredt, úgyhogy három lángossal megúsztuk a napot (sajtos-tejfölös, nagy - 450 Ft/db - itthon is). Van mellette még gyerek és felnőtt élményfürdő is, ide külön belépő kell, de 5 körül zár, viszont a kismedencékben estig pancsoltak - nekünk nem hiányzott, végig Balatonoztunk, homokváraztunk, vödörrel hordtuk bele a vizet, a kishajót (a sárga, amit a Csanu a képen a feje fölé emel, azóta is nagyon szereti) úsztattuk (na, ez az egy játék, amit kaptak - 400 Ft volt - a Balaton-partján...). A vihar- és esőnapon délelőtt a Somogyvárat néztük meg és a viharos Balatont, de ott a kicsik úgy fáztak, hogy alig láttak valamit, csak hozzám bújtak végig, még a szörfösöket (szőrösöket, ahogy a Csengécske mesélte a mamának) is csak egy-egy pillanatra lesték meg - pedig apa kipróbálta, a víz meleg volt. Délután a Fonyódi Alsóvárat vették be a fiúk, mi a Csengével a kocsiban maradtunk - elaludt ugyanis (pedig intettem ebéd után...), este pedig  a fenyvesi kisvasúttal elmentünk vonatozni. Nagy volt ám az örörm!

Hazafelé vasárnap végre indult a hajó (előző napra terveztük) és átmentünk Fonyódról Badacsonyba, óriási élmény volt nekik! Csakhogy, mivel teljes menetfelszerelésünkhöz még plusz kabátok is tartoztak, és mire átért a hajó, verőfényes napsütés és hőség kerekedett, nem mertünk nekivágni a hegynek, még kisvasúttal sem, hanem (a gyerekek bánatára) inkább visszaindultunk a hajóval, mondván, úgyis erre jövünk haza, majd kocsival... No, hazafelé nem jutottunk el odáig, sőt, még apa által oly áhított Szigligetig sem, mert Balatonszentgyörgyre beérvén  belebotlottunk egy táblába, ami a Csillagvárat és panoptikumot hirdette.

Itt töltöttük el az egész délutánt, és innen indultunk haza nagyjából hét óra magasságában (2,5 óra az út).

Ugyanis a Csillagvár nemcsak egy vár, hanem egész délutánra való program, volt a gyerekeknek állatsimogató, csacsi, póni, kecske, stb., nekünk 200 éves csárda, hagyományos népi ételek (dugig ettük magunkat, csak az adott keserű szájízt - szerencsére az is csak utólag belegondolva, hogy a csárdában nem népi játékokat, vagy ajándéktárgyakat árultak - így senkinek nem hoztunk semmit - magunknak sem, pedig a Csengének szerettem volna egy körtemuzsikát, gondoltam, itt tuti lesz - hanem kínai bóvlit... és a túrógombóc mirelt volt... de a többi kaja fenséges!), népi eszközbemutató (széleskörű gyűjteménnyel - a többség nem volt ismeretlen, de így összefogva más az élmény), íjászat, játszótér, a várban panoptikum, és szintén széleskörű kiállítási anyag, huszárbaba kiállítás (150 db), mackókiállítás - ez erőltetett, ráadásul a dohos pincében... de legalább meg tudtam mutatni a Csengének, hogy milyen mackóink is voltak régen, mert sajnos egyet sem találok.

Az élmények feldolgozása még jó sokáig eltart (nagyjából 1200 fotó készült), kevés volt ez a három és fél nap, a Csengécske is odavolt, hogy el kell jönni, végig alkudozni próbált, hogy maradjunk még. Egyedül a Csanu volt felvillanyozódva, mert - bár ő is imádta az egészet - esténként az autóban utazva  mindig azt kérdezgette, néha már kétségbeesetten, hogy mikor megyünk haza, most hazamegyünk?! Aztán a nyarlóban megbékélt, de  - mivel ő még nincs tisztában a távolságokkal - úgy élte volna meg tökéletesenek, ha minden este hazajövünk...

Egyébként a Csanuka rekord időket aludt délutánonként - azért is nem fért bele több program. A Csenge élvezte a külön szobát - egyáltalán nem félt! - volt, hogy egyedül bement, és már aludt, mire utánamentem! Rengeteg gyümölcsöt ettünk - hála a mamáéknak és a Györgyiéknek - végre a gyerkőcök is. Annyira elteltünk a vízzel, meg az élményekkel, hogy még fagyizni sem voltunk, gyakorlatilag csak este lehetett őket kihozni, mikor már fáztak. Akkor meg jött a hattyúetetés. Csak az esti lefekvés volt néha sírós a Csanád részéről, mert addigra teljesen kifáradt, de azért el nem jött volna korábban, a világ minden kincséért sem!

A Csengécskével kiolvastuk a Megint Mazsolát - most Mazsola  a kedvenc, a könyvtárból vettük ki, direkt a nyaralásra - a Csanukának új kedvence lett a Bogyó és Babóca az óvodában című könyvecske, azóta ezt kell mesélni. De a Csengécske olyan nagyon okos, gyakran lelül vele, és mesél neki, ha én nem érek rá! Egyébiránt egy táska játékot is vittünk, persze a Csanu új kedvence a 37 db-os Bobos kirakó  is benne volt - pillanatok alatt rakja teljesen egyedül!- de a Csengécskének óriási örömöt okozott a Noémi (mert az ő nyaralójukban voltunk) gyerekei által otthagyott sok játék, babák, bölcső, meg minden lányosság.

Az új játék, amit ma kezdtek, hogy nyaralni mennek a babákkal - persze 20-40 napra!

Az új cicákat a mamánál helyeztük el, most megint vissza kell szoktatni őket. A Csengécske sem megy még oviba pár napig - nagyon nem akar (enyhén szólva) - úgyhogy marad egy kicsit itthon, legalább leülepszik a nyaralás izgalma is.

Mindenkinek köszönöm szépen a szülinapi köszöntést!

Jól vagyunk, nagy az öröm - főleg a Csenge részéről, a Csanu még nincs igazán tudatában, hogy egészen pontosan mit is jelent ez, de ő is örömködik - a kistesó miatt.

A Csengécske gyakran simogatja, puszilgatja  hasam, még a pénztár előtt is előfordult már a sorban, és közben mondogatja, hogy - Nagyon szeretlek kistesó / kislánytesó / kisfiútesó! Sok puszi kistesó! - olyan édes! És akkor jön a Csanu is, alig tudok szabadulni tőlük:)

A szülinapról is nagyon sok jó kép készült, de a laptop most nincs itthon, így sajnos csak két régit tudok betenni (az összes képet azon tároljuk, ez az öreg gép már nem bírja). Bocsánat, egyet sem...

Óhó, és még két kiscicánk is lett azóta, Cili (cirmos) és Micó (fekete-fehér, a Csenge mindig összekeveri, és Mirónak mondja, aztán kérdezgeti, hogy is hívják?! mire a Csanu:  Hát Mitó!). Imádják őket, nagyon sokat macskáznak.

Csak gyorsan írok, mert aludni kéne - ha tudnék..., sajna a szülinapon túl sokat, illetve túl későn ettem... - pár gyerekszájat, hogy ne felejtődjön el. Mert most is olyan jókat röhögünk rajta, nem is tudom, mi lenne, ha nem lennének! Egész nap vigyor van, meg persze néha bosszúság is, de az belefér, és hamar elfeledtetik!

Csengeszáj:

Borzasztóan várja a kistesót, persze, tudja, hogy sok idő, meg minden, a Sehány éves kislányt is kívülről fújja már, dehát ugye még kicsi, és az idő neki csigalassúsággal halad.

Egyik nap is a hasamhoz bújt, és kifakadt:- Mikor születik már meg a kistesó?!

Apa:- Még sokára Csengécske, majd ha anyának nagy lesz a hasa.

- Dehát már nagy!

Anya:- ....

A kismacskákat "nyúzták" megint, a lépcsőre ülnek és az ölükben dajkálják őket, hogy el tudjanak aludni (minden kismacska álma egész nap ezt átélni... de ezek nagyon tűrnek, bár néha bemenekülnek a bokrok alá, és nem hajlandóak kijönni (nem is értem...), csakhogy a Csenge bemegy értük...), egyszer csak ezt halljuk:

- Juj Csanád! Engedd el a nyakát, de gyorsan ám!

Csanádszáj:

Állandó téma köztük a kistesó, még a születést is eljátszották már többször, úgy, hogy a ruhájuk alá gyűrtek valami babát, vagy plüssöt, és az egyik felfeküdt az ágyra, a másik meg segített neki megszületni, közben erősen magyaráztak, koncentráltak - a Csanu olyan ügyes kis partner volt, csak ámultunk apával. Meg próbáltuk visszatartani a röhögést, mert a másik ajtón leselkedtünk titkon.

Evés után nyújtózik az etetőszékben, mondom neki, hogy: Milyen nagy lett a pocakod!

- Mert benne van a kittetó (kistesó)!

- Neked?!

- Niden! É majd medjületik! (és majd megszületik - szintén neki...)

Mivel már rég szépen beszél, és ért mindent, még jobban nevettem az alábbin - és ő is! Egy ideje észrevettem, hogy szándékosan viccelődik! És jót nevet, mondja is, hogy ez vicces volt!

Kivételesen ketchupot kaptak virslivel (brrr), és ő akart nyomni magának, de a flakon nagyon folyt, így jó sok került a tányérra, de azért nyomogatta tovább, hiába szóltam - persze, tudom én, hogy a nyomás volt a lényeg...

-  Csanád, nézd mit csináltál (tele volt a tányérja...), nem szabad ennyit, ez nagy butaság volt!

- Nem butasád vót! Danád (Csanád) vót!

 (pedig idejét sem tudom, mióta már egyes szám elsőben beszél magáról)

Apa este megkereste nekik a Süsü (az Esztitől hoztuk kölcsön, meg a Mazsolát is, nagy kedvencek lettek!) intrót a a neten, és persze akartak mást is, meg Hupikéket, de a fürdővíz már ki volt enegdve, és előtte diavetítést beszéltünk meg. Csak nem akaródzott fürödni menni, úgyhogy - sokadszori kérésre - azt mondtam, csak annak vetítek, aki jön! Erre a Csanád (aki még nagyon a szíve után megy, és a vetítés elhalasztása érzékenyen érintené) elkezdett vetkőzni, és faarccal bemászott a kádba (csak egyedül hajlandó, nem segíthetek már több hete), és közben ezt mondta, de leírva sajnos üres, úgy kellene a hangsúly is, ahogy mondta!:- A Dendének nem lesz vetítés, csak netem!

A kedvencei: Ma Maaci (Makk Marci), Jutos Peti talanjai (Szurtos Peti kalandjai - ezen aztán mindig összevesznek, mert a Csenge kedvence is, és ugye nemn mindegy, ki vallja a kedvencének...), Dia Dani űjutazása (űrutazása). És a Csenge hozzákéri még a Borka játékországban , Varázsbögre, Lúdas Matyi meséket, és gyakran a Hüvelyk Matyit, Hamupipőkét, Aladdint is (és olyan komoly dolgokat kérdez!). Nagyon szeretik a vetítést, közben árnyjátékoznak is, míg újat fűzök.

És gyakran hallhatjuk a Csanutól azt is, ha "értetlennek" bizonyulunk, hogy Mottam (mondtam), hogy... vagy Medmottam, hogy...  esetleg Amottam... (azt mondtam, de erős hangsúllyal ám!).

És amikor megsértődik, mert valamit nem engedünk, látványos színjátékba kezd! Rettenetes sírással (könnyek nélkül) elvonul, de arra nagyon figyel, hogy mi is kövessük a tekintetünkkel, és egy idő után visszajön, tüntetően, kidüllesztett pocakkal, leejtett vállakal, féloldalra fordított fejjel, dacosra csücsörített szájacskával, összehúzott szemöldökkel, csoszogva, és sandán les ránk, de úgy, hogy ne vegyük észre. Majd elvonul, és ezt még párszor megcsinálja, a sértettség fokától függően. Ha röhögünk, még dobbant is mérgében. Annyira imádnivaló!

És egy-két hete mindig szalad, és mondja:

- Anya, ededül (egyedül) pisijek / tatilot (kakilok)! És ügyesen szalad a bilihez, néha ugyan mellé is megy (kicsi ez a bili egy kisfiúnak, be kellett látnom, mikor a Boti bilijét használta...), és akkor elkeseredik, de már mindig szalad magától, sosem kell már szólni! És csak a WC szűkítőhöz fogad el némi segítséget (néha azt választja), hogy tegyem oda én a fellépőt, vagy igazítsam el. Sőt, már a bilit is kiönti néha!

Tegnap délután megint fényképezkedtünk - de most nem én kattogtattam....

2010 április 05.

Szinte követhetetlen, hogy milyen nagy hatással vannak egymásra, mindegyikőjük tanul a másiktól. Persze olyan is elfordul, hogy rá kell szólnom a Csengére, hogy nem mutasson neki butaságot, de alapvetően nincs gond. Bár, amikor elszalad a fényképezés elől, mint a csinos szoknyácskájában, a Márk keresztelője után, akkor a Csanut sem lehet rávenni (újra kedvenc lett a Cirmos, mint a képek is mutatják).

Egyik nap a Csanu a Csenge tavaly kapott hercegnős kirakójáért mászott a polcra - a Csengével márt többször kirakta anno, de ott inkább csak néző volt. A szóban forgó puzzle 24 db-os, és nincs aláfestve a kép - 10 percen belül rakta ki...

Míg visszanéztem, és a kis Csenge a 2. szülinapjára kapta azt az aláfestett állatos kirakót (12 db-os, azon buzdultunk fel, hogy a habszivacs puzzlet szépen rakta már nem sokkal másfél éves kora után), amit a Csanu már tavaly ősszel is ügyesen kirakott. Biztos ő is megcsinálta volna, ha hozzájut. A Csanád jópár játékohoz hamarabb hozzáfog - mert már van itthon. Ha ő lenne az első gyerek, ugyanúgy nem vennék neki még ilyen komolyságú kirakót, és magam sosem biztatom a koránál előrébb való játékra - de látja a tesótól, és persze, amit a nagy csinál, azt neki is feltétlen kell. De, hogy így tudja is! A logikai elemeket (kis és nagy, lyukas és tömör kockák, körök, háromszögek a négy alapszínnel) is hibátlanul csoportosítja - szintén magától kezdte.

A Pötyi sétáltatását is tőle leste el, meg egy sor dolgot, ami hirtelen eszembe sem jut. Hm, no igen, evésnél is elég, ha az egyik elkezd bohóckodni....

A közös játéknak pedig se vége se hossza, bár egyre többször a Csanu ragaszkodik hozzá (régen csak úgy örült, ha vele van, de ilyet nem csinált), a Csenge már kijön az ugrálóból, mikor a Csanád sírva kéri, hogy jöjjön vissza ő is. És akkor senki más nem jó, csak a Csenge, még én sem kellek neki! Még abba is belemegy, hogy a Csenge legyen a nagy krokodillal és ő meg a kis teknőccel. Bezzeg, ha fáradt vagy valami más miatt CSAK ANYÁT ATAJOM! Akkor aztán csak jön (mint a képen, ujjacska a szájban, - Anya ve, Anya ve! - érdekes, mindent szépen kimond, de azt, hogy  "vegyél fel" minidg csak így), és sirkódik, ha nem tudom felvenni, vagy éppen csak felveszem, és még nem megyünk be mesélni, jodizni, vagy éppen ki, hintázni (ezt annyira szereti, mindig akar, és alig lehet kicsalni belőle!). És a Csengének is természetes, hogy együtt vannak mindig, sosem mondja, hogy hagyjuk a Csanut, vagy ne vigyük magunkkal.  Amikor a Lara tortájából ettek, akkor is ő maga hívta a Csanut, segített neki elhelyezkedni, hogy ketten üljenek a széken, és együtt egyék, pedig volt hely bőven!

Ha motorozni indulunk (mostanában megint motorral és kisbiciklivel járunk a boltba délelőttönként), mindig hívja, hogy jöjjön már, ha apával megy, ő is akar - korábban itthon tudtam tartani, nem is kellett hozzá nagy erőfeszítés, de most semmi pénzért! Persze kicsiként is ragaszkodott hozzá, ha nem volt, kérdezgette, hol van, de most már igazán összenőttek.

És a Csenge is sokat formálódik általa (nem tudom, a Csanu nélkül is lenne-e véget nem érő sírkódás, hogy este olvassak még neki, meg ezt csináljam, meg azt...csak neki), manapság gyönyörűn nyílik, mint egy kis virág. És már nemcsak bújik, mint régen, hanem mondja is (ezt kifejezetten a Csanutól tanulta): - Nagyon szeretlek anya! - én meg majd elolvadok, mert a kis Csanutól is olyan jó ezt hallani, de a Csengécske csak most kezdte el mondogatni, puszilgat ő is, még puszikat is küld (sok puszi anya! - ez a mamától van), elém szalad, és belém csimpaszkodik, mászik fel a nyakamba (a Csanu előtt, ő meg csak toporog, hogy hol is férjen hozzám - aztán persze mindig megtalálja a rést ő is...), jó éjszakát kíván és szép álmokat (ez apával kezdődött, még a télen, mikor a Csanuka beszélni tanult), meg minden. Már nemcsak ragaszkodik és szeret, de ki is fejezei, hangot is ad neki. Ez olyan nagyon jó! A mamától is nagy kiabálással köszönnek el, nem győzik túlharsogni egymást, integetnek, - Szia mama!, Jó éjszakát mama!, Sok puszi mama!, Aludj jól mama!  Nem tudom, a kis Csanád nélkül is így lett volna-e, de kár is ezen gondolkodni.

A lényeg, hogy nagyon jó, ha az embernek testvére van!

Olyan komoly dolgokat kérdez! Például a Ghymes CD hallgatása közben, hogy mit jelent az, hogy "segíts világ fiadon"?, ezt nagyon gyakran kérdezi, az elvont fogalmak még nem igazán érthetők számára, de egyre részletesebb magyarázatokat kér. És újra és újra kérdez.

Nagyra nyílt előtte a világ, már kijelenti, a Jóéjszakát Annipanni mese közben (Csanád új kedvencei a Boribon és az Annipanni meg a Kockásfülű nyúl - ezeket hoztuk ki neki legutóbb a könyvtárból, és mimndig ezt olvastatja), hogy - De nincs is olyan cica, amelyik beszélni tudna, úgy, mint az emberek! Egyébként viszont meg van győződve róla, hogy az ő cicája is megnézegetné a mesekönyvet. Egyre jobban a valóság felé fordul, de még nem szakad el a másik világképtől sem.

Sok részlet lett teljesen világos, sok zavaros és sok olyan van, amit még nem ért - szerintem a félelmek is ebből fakadnak.

Találtam is egy verset neki:

Hogyha nyár van hol a tél?

Egész télen hol a nyár?

Mikor nem fúj, hol a szél?

És hogyha fúj, hova száll?

Fényes délben hol a Hold?

Sötét éjjel hol a Nap?

Ha kimosták hol a folt?

Ha nem habzik, hol a hab?

Ha beszélnek, hol a csend?

Ha felszárad, hol a sár?

A mente, az hova ment?

A várkastély mire vár?

A félóra mitől fél?

Az aludttej hánykor kel?

Két adagot mért nem kér,

ki nyaklevest ebédel?

A golyóban mi a jó?

Kiabálban mi a bál?

Miért folyik a folyó?

A tó vize miért áll?

Mért nem úszik a csibe?

A hal mért nem repül el?

Az eső miért esik le?

Mért nem esik soha fel?

Miért mindig ma van ma?

A holnap mért nem ma van?

Minden csupa hol meg ha,

csupa miért és hogyan.

Mondják: néhány év alatt

nagyra növök biztosan,

s mind az összes titkokat

megfejthetem egymagam.

De marad majd egy titok,

amit akkor se értek:

hogy lesznek a hogyanok,

és miért vannak miértek?

/Hárs László: Miértek és hogyanok/

Ha a Csanun szembeötlőek a változások, akkor a Csengén még inkább.

Egy nap nálunk volt az Ágika, és a Cliffordos kirakót felolvasva mondtam is neki, hogy jövőre már ő olvassa. Erre nyomban büszkén előállt a kis Csenge, hogy - Már én is tudok olvasni! Figyelj! - és visszamondott egy-két mondatot (persze szó szerint) az előbb hallottakból. Olyan édes, még nem tudja különválasztani, hogy az olvasás, és az olvasás során megjegyzett szöveg visszamondása nem ugyanaz. Egyébként rednszeresen mond vissza hosszabb meserészleteket, idéz egy-egy meséből.

A Györgyiéktől kapott kis porcelán tányéron (ez a Csanué, az övé cicás) több állat angol neve is fel van tüntetve, nyomtaott nagybetűkkel. Úgy egy hónapja azt vettük észre, hogy nagyon nézegeti a tányért evés közben (furcsa is volt, hogy abból kért), aztán hamar végez, és elmegy a szobába (általában megvár bennünket). Majd kis idő múlva visszatér, ismét megnéz, vagy rögötn hozza az eredményt: a szobában emlékezetből lemásolta egy-egy állat nevét! Betűket már régóta szeret másolni, azt is tudja, hogy az egyes szám egy vonás, és rá még egy így (a Csanunak tanítgatja), de így, emlékezetből még sosem írt eddig. Egyébként nem tanítgatjuk sem írni, sem olvasni, amit kérdez, arra választ kap, de semmi több. Mert az első osztályban is csinálni kell valamit.

Mivel már számtalan gagyira átírt Piroska és a farkast kellett neki felolvasnom, megígértem, hogy előveszem a régi mesekönyvem, és elolvassuk azt, ahogy a bácsik igazából megírták (ahol nem a nyuszik ugrándozása riasztja el a farkast, és a nagymamát is tényleg bekapja, nem csak elájul és a farkas betuszkolja a kamrába, ahol a nyulak ugrálására magához tér, és ő is kiszalad elzavarni a farkast...). Azóta Grimm és magyar népmesék (Illyéstől a Hét meg hét magyar népmese) is színesítik a palettát.

Még a leghosszabb Grimm meséket is végighallgatja, most épp a Rigócsőr királyfi a kedvenc, de a Holle anyó is tetszett, meg a magyarból a Málészáj, és ugyanennek a grimmes megfelelője, a Terülj, terülj asztalkám is. És a Kis gömböc is megnevetteti, meg a rátóti csikótojás.

Több mesegyűjteményt nem veszünk elő, azok nagyobbaknak szólnak, talán még a Benedek Elek válogatást, de Andersent semmiképpen. Most, hogy így kerestem, csodálkoztam rá, hogy egy sor írótól van mesekönyvem, milyen jó is lesz majd!

Az Kis egér-nagy egér kártyajátékában lévő ajánlón ráleltünk egy talkálós kérdésesre, fel is kellett olvasni a két mintakártyát, és örömmel fejtette meg. Azóta a találós kérdések is nagy kedvencek elttek, van is egy gyűjtésünk ovisok számára, azt forgatjuk. Ő maga is ad fel könnyebb fejtörőket a Csanunak, jól körbeírva (mi az, ami reggel kukorékol, tolla van, stb.).

Végletek között áll, egyáltalán nem akar óvodába menni, iskolába meg pláne, mindig ekkora akar maradni, de már ki kellett hozni a könyvtárból Janikovszkytól a Már iskolás vagyok című könyvet, és mindig olvastatja, ugyanígy a saját Már óvodás vagyok címűt is. Fél az ismeretlentől. Az Esztiék visszahozták a Vackort, abból is az iskolás részt kéri. Nem beszélünk mindig erről, de az ovis ballagással kapcsolatban szóba került, hogy jövőre ő is megy, és azt gondolja, ott nem lehet játszani, még azt sem nagyon hitte, hogy sokkal rövidebb, mint az ovi, mert ebéd után hazajöhet.

Ismét babázási hullám van - bár van ez mindig, csak néha még erőteljesebb - az ülőgarnitúrán végig vannak sorakoztatva, és iskolát tart nekik. Tegnap épp egy kis gáztűzhelyet készítettünk közösen papírdobozból, parafadugóból a kapcsolók, minden "égő" más színű, és azonos színű kapcsológomb tartozik hozzá. Előkerültek a temperák is, örömmel kenték vele a dobozt.

Mert manapság előszeretettel főz a babáknak. Ehhez minden kis darabos játékot felhasznál, szebbnél szebb tortákat készít a fakockákból, színesceruzákból, a Csanu fa gyümölcseiből, stb. Néha valódi ételt is kver bele, ilyenkor aztán mindenben kölesgolyómorzsalék, kenyérdarabkák, stb. van.

Aztán megint jár velük strandra, kirándulni, vonatozni, mint minden nyáron - a mamával letette a matracot a szőnyegre, volt az vonat, strand, ki tudja mi nem. Szereti azt is, amikor kiveszem a gyereküléseket (apa tegnap volt utoljára a csemegekukoricával), és egymás mögé állítja, kiegészíti kisszékekkel és vonatoztatja a babákat, vagy épp ők is mennek a Csanuval - úgy élvezik!

Van egy 187 db-os Hupikék kirakónk. Tavaly kapta az Aldiban, nagyon odavolt érte, és többedszerre apa megvette - gondoltuk, majd belenő. Már akkor is szépen kirakta, de kis segítségre szüksége volt, főleg, mert egyedül hamar elment a kedve, a sok darab miatt nem haladt rendesen. Most egyedül rakja, még sosem mértem, de nagyon hamar végez, elnézegetri, megmutogatja, és már szedi is szét, hogy újra rakhassa. 187 kicsi db-ot...

A Spar akció előtt is szerette a törpikéket, azóta apa néhány epizódot le is töltött neki (már a Csanu is megy, hogy Apa - és feltartja a mutatóujját - ed töpitéset tőd le! - egy törpikéset tölts le. Nem repesek, hogy nézik, de tényleg nem sokat). Korábban Frakkot, Dr Bubót néztek, meg Kisvakondot. És boldogan ülnek apa ölébe, és nézik.

Ami nemkívánatos következménnyel is járt. Csak utólag vontunk párhuzamot, és a Csenge is azt mondja, hogy mert az Ügyi / Hami, mikor ki főzés közben tesz valamit az edénybe, és felrobban a ház. Eddig állandóan a konyhában segített, még kevergetni is engedtem az utóbbi időben, és egyszer csak elkezdett rettegni, amikor mghallotta, hogy a forrásban llévő víz dobálja a fedőt. Borzasztóan fél, nem is marad meg a konyhában egyedül, ha fő valami. Ha beleteszek valamit, akkor is ijedten kérdezi, hogy nem robban-e fel?! És hiába nyugtatgatjuk, magyarázzuk, csak fél továbbra is. Azt hiszem, ennyit a törpikékről. Egyre kevesebbet nézik.

És előjött több félelem is, látszik, hogy nagyot nyílt előtte a világ, de még sok részlet nem tiszta, olyanokat mond, hogy - Arra gondoltam, hogy megyünk haza a mamától, és apa kiszáll, és elgurul az autó az árokba. Vagy belecsap a villám, és tűz lesz (a tűztől régóta fél), vagy amikor ráteszek valamit a gáztűzheylre, akkor is rámszól, hogy - Nem lesz tűz?! - mert tanítgattam, hogy amíg meleg, veszélyes rátenni a konyharuhát, stb. A magyarázatokat igyekszem a kis lelkére irányítani, persze el is mondom az ő szintjén, de főleg a biztonságot szeretném erősíteni. Olvastam, hogy egy gyerek megtanítható pl. arra, hogy nincs szörnyteg a pincében, de ő attól még belül fél, hogy igenis ott van, csak már nem meri mondani. Na, ezt szeretném elkerülni.

Fél persze a vasorrú banyától, a farkastól és még más negatív mesehőstől is - normális szinten. Mert azt csak hallja, és így a saját belső képalkotó rendszerére van hagyva, hogy mit és milyennek képzel el. Mindent csak annyira félelmetesnek, amennyire azt eddigi tapasztalatai és a fantáziája lehetővé tesz - és a legfontosabb: saját kis lelke védelmére egy gyerek mindent csak annyira félelmetesnek képzel, ami nem megterhelő számára.

De ha látja, akkor esélye sincs erre a védelemre. Neki nem nevetséges, hogy felrobban a Hami háza, és a kéményen is a kotyvalék folyiik, vagy elesik a tele süteményes tállal, és minden összertörik, vagy fejbe vágják egymást. De nem is értem, hogy ennek miért kellene nevetést fakasztania.

 A könyvtárból kihoztuk Berg Judittól a Panka és Csiribi történetek (két kis tündérke) közül a Tündérvárost és a Micsoda időt. Imádja őket! Sajnos Cipelő cica nincs a könyvtárban, csak ez a két Berg könyv, de biztos gyakran fogjuk kikölcsönözni őket! Állandóan ezt meséltetné, mióta itt vannak, és nagyon vágyik a többi részre is.

 Gyorsan fel is írom, nehogy elfelejtődjön (mert kitúrta a Bartos könyveket, bár nagyon jók lesznek, ha majd olvasni tanul, mert nagyon rövid, pár mondatos szöveg tartozik csak egy-egy oldalhoz.):

- Micsoda idő, Tündérváros, Tündér biciklin, Tündérnaptár

 - Cipelő cicák a városban, Cipelő cicák a Balatonnál

- Csukás István: Téli tücsök meséi.

Egyre hosszabb meséket, történeteket hallgat szívesen, a Sanyi manó (nagyjából egyszuszra kellett felolvasni) is nagyon tetszett neki a csintalanságaival.

A beszédben már gyönyörűn kifejezi magát. Számtalan mondókát, éneket tud, ezekre magától is rákezd, már a Kétkrajcáros dalt is megtanulta, és a Kiugrott a gombóc a fazékból is egész jól megy! Nagyon szereti ezeknek a végén az ismétlődéseket. és már maga is költ! Igaz még úgy, hogy ismert ritmusra más szavakat (általában értelmetleneket, mert a betűket cseréli fel) mond, de borzasztóan élvezi, sőt, már nevetni is tud, ha hiba van, és vicces.

És félni is elkezdett. Valamikor a tavasz végén tűnt elő, apa indította a traktort, és arra ébredt, vagy kint játszottunk és nem számított rá, már szaladt is - Fétem apátó! / Fétem a tattótó! Megijettem!

De megijedt néha attól is, ha vadabbul birkóztunk, és játékból félelmetes hangot  hallattunk. Ilyenkor ijedten kérte, hogy hagyjuk abba, mert fél.

Aztán egy időben esténként, mikor bejöttünk, és ő előreszaladt, mindig mondogatta, hogy jöjjek, kapcsoljam fel a villanyt, mert fél a sötétben.

De ezek az ijedezések elég ritkák, csak éppen rávilágítanak, hogy már ebbe is belenőtt, már ekkorára nyílt a világ a kis értelme előtt, hogy már félni is tud.

Ezzel párhuzamosan jelent meg, hogy ijesztget bennünket. Ő a kisfarkas/ kisoroszlán, aki félelmetes hangot ad (vááá!), és meg kell ijedni tőle. De látványosan ám! Egy idő után pedig olyannyira beleéli magát a játékba, hogy ő is elkezd félni, hogy van itt egy kisfarkas, és bújjunk el...

Talán ebben a hónapban szokott rá - ki tudja honnan -, hogy az igen, ami már szép, tiszta volt tőle (a g is a közepén)  NIDEN-né alakult. Szinte élvezettel nyújtja el, nyomja meg az 'n' hangot az elején, és megint 'd' lett a 'g' helyett.

A bal karomon van egy anyajegy (igazából kis ércsomó), ez nagyon tetszik neki (a Csenge is így volt), szopizásnál is mindig keresi, és gyakran, ha rég nem látott, vagy fáradt, akkor is a ruhám ujját húzgálja nevteve, hogy - Mennézem a anyajegyet!

Amit következetesen ki nem állhat, a bekenés és a befújás. A pancsolás előtti naptej, és az esti szúnyogriasztózás alatt mindig mérges: - Engemet Ne! Ne kennyél/ fújjál be! és dühösen csapkodja magát, próbálja letörölni, és közben ezt mondogatja: - Itt i(s) ne! Meg itt i(s) ne! Meg itt i ('s' olyan, mintha mondaná, de mégsem) ne...  (nem használja az egyszerűbb '"se' tagadást, de olyan édes így, hogy nem is szólok érte, később úgyis rájön majd).

Amikor megérkezünk, vagy csak kiszalad reggel, érzelemtől átfűtött hangon, teljesen megindultan ezt mondja a Pötyinek / Cirmosnak / tyúkocskának, stb.: - Megérkeztünk! Pötyike, nagyon vá(r)tál bennünket? - a Csenge eleinte meg volt győződve róla, hogy sír (mindig kérdezte is, hogy miért, és sokszor újra mondatta vele, miközben az arcocskáját fürkészte, hogy ugyan mit csinál?!), olyan hangon mondja, alig hitte el, hogy nem, csak úgy átfűti a beszédét a túláradó  érzelem.

Hazafelé is gyakran mondja, hogy - Hamarosan megérkezünk! Mindjárt megérkezünk! - és ha fáradt, akkor magától jön, és kéri: - Mennyünk haza! - vagy ebéd után - Mennyünk aludni! (és ha én nem vagyok, elalszik a Csengével is!)

Nagyon udvarias kislegény, mindent megköszön - Kötönöm! - és rá is mondja, pedig tanítgatjuk, hogy ezt nem neki kell: - Jívejen! (szívesen)

És igazi kétéves! Amit a fejébe vesz, annak úgy kell lenni! Csak nagy cselek és fondorlatok révén változattható meg az elgondolása, de ha rájön, azonnal befuccsol a terv... Ha azt szeretné, hogy az ajtót (ma volt) anya nyissa ki, akkor mindegy, hogy ő épp mosogat (tudom én, hogy épp ezért kéri!), mástól akkor sem fogadja el. Vissza kell csukni, és anya kell.

Tegnap Pakson voltunk csemegekukoricát árulni (kaptak egy kutyusos dominót és egy Pinokkiós mesekockát soron kívül - nem jellemző, hogy az ünnepeken túl is kapjanak ajándékot, de a Csenge már tavaly ősz óta áhítozik Pinokkiós dolgora, a dominót pedig már rég nézegetik, csak a számképek miatt a Csanut nem lehet bevonni a játékba, ezzel viszont ketten is szépen eljátszanak). Ők is élvezték, átmásztak a csomagtartóba, stb. és induláskor a Csenge kitalálta, hogy onnan is másszanak be a kocsiba. Őt szépen le lehetett róla beszélni, de a Csanu ragaszkodott hozzá (hiába mondom minidg, hogy ne mutass neki butaságot...), és ennek erőteljesen hangot is adott, tépte a csomagtartó kilincsét, mérgesen topogott a lábacskáival, és kiabálta, hogy innen akar beszállni. Sietni kellett, és szükség volt rá, hogy együttműködjön a bekötésnél is, úgyhogy felnyitottuk neki. Látni kellett volna azt a boldog arcocskát!

Persze a lehetetlen kérések is előjöttek, gyakran mond nemet valamire, amit aztán mégis szeretne, de már nem lehet:- Kéred ezt a paradicsomot? - Nem!- akkor megeszem, mert már csak az a falat maradt a tányéron, és végeztünk az evéssel, erre ő: - Anya téjem, add vissza!! (a Csenge is rendszeresen áhítozott már lenyelt italok, kívánságra kettévágott kifli helyett ugyanarra egészben, stb...). A kis ujja, amit szopizik, bőrkeményedésées lett, és egyszer úgy felázott, hogy felszakadt egy kicsit a bőr (tényleg nagyon kicsit, szinte nem is látszott). De őt zavarta, és mutogatta nekem - Anya, néd! ('nézd' mindig ezt mondja, ha meg akar osztani valamit, amit nem tud szavakban megnevezni) - én pedig megpuszilgattam meg miegymás, és levágtam, hogy ne zavarja tovább (mert mindig jött vele), erre kétségbeesett felháborodással:- Anya, tedd vissza!!! Aztán kívánságra elvágott / meghámozott, stb. étkek visszaállítását is többször követeli (de közel sem olyan gyakran, mint anno a Csenge - vagy még nem annyi idős), és nem jó egy másik felvágatlan, meghámozatlan, stb. AZ kell, de csak eredeti formájában!

- Anya, néd, néd! - szalad ki hozzám pityeregve, és feltartja a kis kezét, arra ébredt, hogy elfeküdte, és elzsibbadt, csak nem tudta elmondani. Később szopizás közben örömmel jegyezte meg: - Anya, néd, má nem jibbad!

Ilyen kétéves dac a pucérkodás is - gyakran megmakacsolja magát, és semmit nem akar felvenni (szegény mamával is megcsinálta már egyszer). Ez könnyen orvosolható, egy kis figyelemeltereléssel (persze vannak kivételek, ilyenkor hagyom, és egy idő után megfeledkezik róla, hogy voltaképp nem is akart ruhát venni), de erőszaknak semmi értelme, mert úgyis levetkőzik, ha előzőleg nem adta a beleegyezését. Egyébként erre általában a nagy hőség idején kerül sor, ami érthető is egy ilyen kicsi emberkétől.

Az sem mindegy, hogy veszem fel, hogyan fogom, hol kap jodit, stb. - ha fáradt, minden csak úgy jó, ahogy ő elgonodlta.

A szerepjátékokat is imádja, a 2. szülinapjára kapott állatos gazdaság az egyik kedvenc, de bármivel szívesen játszik, legyenek azok autók, vonatok, traktorok, plüssök, mind megszemélyesíti, és hosszan eljátszik velük. Az állatokat kedvesen hívja - Gyetek állatok, kisütött a napocska! Megyünk a legelőre!- és már lépteti is fel őket a traktor pótkocsijára, szépen, egyesével elrendezgetve, felcsukja az oldalát, és viszi őket a 'legelőre', közben magyaráz, ott lenyitja, az állatok egyesével kiszállnak, stb. és mondogatja nekik, hogy - Megérkeztük! Kiszállás!

A vonattal állomásost, indulást, érkezést, ki- és beszállást játszik, az autókkal parkolást, garázsba (előtte fakockákból ő építi fel) ki- és beállást, lejtőt épít nekik, és azon gurulnak, stb.

A bilis játékot a kismackóval és az anyukájával nagyon színesen játssza egyedül, és megfigyeltem, hogy amikor álmos, vagy szopizni szeretne, a kismackó nem megy vissza játszani, és az anyuka mackó sem a konyhába, hanem a kicsi az ölébe bújik, átöleli és lefekszenek... kis híján elsírtam magam, mikor először láttam.

Nagyon ügyesen eljátszik mindennel, amikor társat szeretne, és a Csenge nincs ott, szalad értem: - Anya gyeje be! Anya gyeje oda a szobába! Játsszunk!

Vannak aztán olyan napok is, hogy egész délelőtt velem szeretne lenni, és nekem dolgom van, ilyenkor csak bújik, sirkódik, még közös játékot sem akar  (persze, hisz ha belejön, akkor ott szoktam hagyni, tudja ő ezt már jól), csak jodit.

Apával változatlanul nagyon szeret, sőt, már többször elmentek közösen nélkülem hoszabb autóutakra (Paksra, Bölcskére), és kéri is ygakran, hogy vigye el magával. Persze a közös hancúrozás és általában apa kísérgetése (Apa, ho vagy? Jövök veled! Én i jegítek! (segítek)), figyelése, mit csinál, élen járó maradt.

 És végtelen türelmes fiúcska, a Csenge hosszú meséit (a Sanyi manós könyvet szinte végig) is végighallgatja az ölemben, szopizza közben az ujjacskáját, vagy jodit kér, de amikor mondom, hogy hozzon ő is könyvet, nem akar, csak azt emlegeti:- Nem! A Janyi manósat! (vagy épp amit olvasunk).

 BILI-ügy

Erre pár napja jöttem rá (amikor a Lara nálunk volt, és a Zita vetkőztette, ráültette a bilire, akkor világosodott meg). És nem is értem, miért nem hamarabb, olyan ésszerű az egész. Csak annyit mondtam, - Leveszed a kisgatyádat (eddig segítettem, a WC ülőkére pedig mindig én tettem fel), és pisilsz egyedül, ha kell?- és azóta pisil egyedül, ha kell, és azóta nem is pisilt be egyszer sem, sőt kakiláshoz is mindig ráül, és ma már magától be is szaladt, csak azt vettem észre, hogy rajta ül, és kakil....

Ez volt a lényeg: egyedül is meg tudom csinálni! Így már rangja van a dolognak.

És persze a legfőbb pédakép a CSENGE - így, csupa nagybetűvel. Amit ő tesz, ahova megy, azt kell a Csanunak is, ha leszáll a bicikliről és tolja, akkor a Csanu is leszáll a motorról, és tolja (mindegy, hogy azért szállt le a bicikliről, hogy bevárja a Csanut..), akkor és addig eszik, mint a Csenge, ha ő rajzol / gyurmázik / babázik, akkor a Csanu is, és még sorolhatnám. És legtöbbször szót is fogad neki. És csudajól elvannak ketten. Szinte megszűnik körülöttük a világ. Van persze szóváltás, és van játékon való összekapás is, de az alap összhangot semmi nem bontja meg, hamar békülnek (nem kényszerítés hatására, maguktól!), kompromisszumkészek, és már játszanak is tovább.

Gyakran olvasgatnak ketten, ilyenkor egész halom mesekönyvet visznek az ülőgarnitúrára, vagy a hintaágyba, és egymás mellett szépen olvasgatnak, vagy éppen a Csenge kéri a Csanut, válasszon könyvet, és elmeséli neki. Hosszú 20-30 percekig is elvannak így, teljesen belefeledkezve a könyvekbe. Könyvtárban (épp ma voltunk, választott magának  Boribont és Annipannit) is szépen, ügyesen elnézegeti a könyveket (és mindig kér jodit is), nem hangoskodik, nem szaladgál.

A trambulinban mostanság a nagy krokodillal ugrál, élvezi, hogy nem esik el, hanem megtámaszthatja magát vele, ha kibillen az egyensúlyból. Mivel ezt a Csenge is szereti (bár ő már sosem esik el), konfliktus is alakul miatta, de jobban élvezik a közös ugrit, mintsem ezt sokáig fenntartanák. Szépen megteszi azt is, hogy leül, míg a Csenge ugrál, és fordítva. Persze ezt is áthágják egy idő után, de akkor is jót játszanak, a kis Csanád ma is nagyon sírt, amikor a Csenge valamiért kiment, hogy jöjjön vissza!

Annyira édes, amikor valamit eltökél, és ellenkezünk, dacosan kidülleszti a pocakját, csücsöríti a szájacskáját, néha toppant is, morcosan törölgeti a szemét, és szipog (!) és azt mondogatja: - Nem! Nem atajom! vagy éppen az ellenkezőjét.

Jaj, a hajvágást nem írtam! Most is úgy kezdődött, mint korábban, hogy kitépte magát a kezemből, és elmászott a teraszon- én meg utána  anyíróval, és úgy vágtam le a nagyját, de aztán mgértette, a sok magyarázgatásra (előtte is magyaráztam, de oly rég volt már, biztos nem emlékezett) szépen megállt előttem, beült az ölembe. Persze közben így is ellenkezett, de látszott, hogy érti, nem szabad elmenni, és hamar kész lesz. Egészen sok dologgal van így, amíg korábban csak keservesen sírt, ha azt szerette volna, hogy felvegyem, de rögtön nem tudtam, addig most elmondhatom neki, és megérti (ha nem nagyon fáradt, mert akkor addig sír, míg fel nem veszem), leül a székre, és vár. Természetesen sosem hosszú időt kérek tőle, csak míg a tésztát leszűröm, stb.

Már lecsengőben, de jó három hétig tartott. Eleinte csak bele-bele jártunk, teljesen szedni 19-én kezdtük. A hajnali szedések alatt a mama vigyázott rájuk, aztán közösen zsákoltunk, és a piac idején is ő maradt itthon velük. Olyan nagyon szépen elvannak együtt, rengeteget mesél nekik, nemcsak könyvből, hanem a körülvevő természetről is, megszemélyesünek a madarak, lepkék...Aggódik is sokat, persze (közel sem enged meg nekik olyan motorozásokat, stb. mint én, igaza van, hisz ő nem tud utánuk szaladni), meg sok-sok szerepjátékot játsznak, homokoznak... És küzd a pisiléssel, mert a Csanuka sokszor megmakacsolja magát, hogy - Ne tejj pisini! - ami közel sem mindig igaz, csak nem akarja abbahagyni a játékot...

A zsákolásnál már sok baj volt, mert közeledett az ebédidő, a csöpp örült, hogy végre megjöttem, és csak szopizni akart, de csak bent, és csak, és ne menjünk ki, és...

A mama mesélte, hogy többször előfordult, hogy reggeli ébredéskor kiszaladt, engem keresve (- Ho vagy, anya?), és nagyon mérges lett, hogy csak ő van, úgyhogy morcosan csapkolódva, álmos szemekkel visszaszaladt az ágyba. Néha még vissza is aludt. Persze hamar megbékélt, de szegény mamának szinte mindig ilyen "kedves" fogadtatás jutott osztályrészül, amiért anya nem volt sehol.

A piacra indulás már gyakran vidám integetés volt csupán, de azért előfordult ott is - amikor épp alvásidőben indultunk -, hogy keserves sírással kellett itthagynom az én kis Nyulacskámat. Mindegyre csak azt kiabálta, mikor a mama vigasztalni próbálta, hogy - Ne tejj (a - Biztos hoz neked valamit a picról! -  kötelező válasza volt ez...)! Csak anya tejj! Csak jodi!

Az első nagyobb adag szedése (103 zsák) után vettünk a kicsiknek egy élménymedencét az Auchanban (sok kép van, de mivel a Csanu nem akarja felvenni a fürdőgatyát (pedig tetszik neki, mert rákocska van rajta, meg tengeri csillag), a többit nem merem betenni...). Nem terveztük előre, de nagy meleg volt, és és egész nap kint kellett lenniük. A nagy medencét nem merem felállítani, mert féltem a Csanut, a kagyló homokozó pedig eltört, mert a szélvihar odébb dobta néhányszor..., a kislavórból meg hamar kiszállnak, mert igazi pancsira abban nincs hely.

Olyat szerettem volna, ami csak sima gyűrűs, de amelyikbe mindketten belefértek 2500 Ft volt, akkor láttam meg mellette ezt a polcon 3000 FT-ért. Ebben kis csúszda is van, és a pálmába bedobhatják a labdákat, karikák a szélén, a képen látható krokodil (megfogják egy-egy kezét, és körtáncot járnak vele) és teknőc is tartozék, és a mi a legfőbb, épp bokáig érő vizet lehet engedni bele, nem mély, szépen pacsálhatnak, hempereghetnek, és víz is hamar felmelegszik. Persze már első nap kipróbáltuk, még hidegen is imádták!

A legjobban a csúszdát élvezik, én is segítek egy kicsit, meglököm őket, és elcsúsznak egészen a peremig. A Csanuka még halászgatni is nagyon szeret benne, de sajnos megint nem találom a másik hálót... a kis labdákat, egyéb játékokat halászgatja előszeretettel.

Egyébként nem olyan igazi vízimádók, nem akarnak minden nap pancsizni, és a víz hőfoka is igen fontos. A Csanuka mindig mondja, mikor kijön: - Fázok! A Csenge i fázik, Ki atajok jönni!

Ó, igen, és általában csemegekukoricát ettek, idén is nagy kedvenc maradt!

Ismét néptánctalálkozó volt nálunk (július 15-én...). Most lekéstük az elejét, mikor felbukkannak az utcán táncolva, de így is nagyon élvezték. Persze a sietést nem, a Csenge is nyüszögött, a szandi törte egy kicsit a lábát, meleg is volt nagyon (kánikula van mostanság 35 fok körül, szerencsére mindig vannak hűvösebb napok is, ilyenkor akár 15 fokot vagy még többet  is esik a hőmérséklet). A Csanu sem nagyon tudta, hogy gyalog jöjjön-e, vagy vigyem. Ezek a problémák a közös képeken is felbukkannak, ennek ellenére szerintem nagyon jók lettek...

 Visszafelé a Mariannékkal jöttünk, a fiúk kiszúrtak egy fa pukkantót (vagy kispuska, ki tudja, mindenesetre egy cső, amibe zsinegre kötött dugót tolunk, és kilőjük), lengyel fafaragó volt (nemzetközi tánctalálkozó, bolgárok, olaszok is voltak), mindössze 350 Ft-ért adta, nyomban vettünk mi is, mert a Csanuéknak is nagyon tetszett.

A kicsik körében (nem sok volt, hamar elkapkodták) a táncelőadások alatt is nagy sikert aratott, és azóta is kedvenc.

 A kicsik először nézelődtek, az apával vett kürtöskalácsot eszegették, majd - miután mi is letelepedtünk - odakucorodrtak a lábunkhoz (puha szőnyeggel volt borítva a sátor), szandit le (nagy volt a hőség), és vígan pukkantózgattak. Végig féltem, hogy mi lesz, mert a Csanu nem volt halandó pisilni - viszont a nagy meleg miatt sokat izzadt, gondoltam, hogy ezért, és be is igazolódott. Egyszer jodit is kért, de el tudtam terelni egy kis sétával.

  A Csengécske találkozott a Noémivel, az Annával, és több ovissal is, a Gabikáék is eljöttek. A kezdeti nyüszögés után, a Csenge is felbátorodott, és végül nagyot táncoltak a színpad előtt. Később szomorúan szaladt oda a helyünkre, hogy nem akarnak vele táncolni - kiderült, hogy kettesével akartak tovább, ésa neki nem jutott pár (úgy sajnáltam, annyira olyan, mint én voltam). De biztatgattam, hogy menjen, és fogja meg bátran a kezüket, nem akarják kitenni, csak legyen határozottabb - és így is lett!

Néha azt is mondogatja, hogy úgy szeretne bátor lenni (mert hát tudom én, hogy azért nem köszön és hasonlók, mert nem biztos benne, hogy az adott helyzetben pontosan mit kellene tennie - bár ezzel szerintem minden gyerek így van, csak van aki a félelmeit, bizonytalanságát a nagy hangjával ellensúlyozza (meglepve olvastam gyermekpszichológusoktól, hogy, akik bátornak tűnnek, valójában nem is biztos, hogy azok, csak leplezni próbálják...), hogyan kell bátronak lenni, és tanítsam meg rá! Mivel kicsinek én is épp ilyen voltam, gőzöm sincs, mit kellene tenni, bátorságot én is nagyként merítettem (illetve tudom, azért van ez, mert keveset járunk idegen társaságba - mint én egykoron. Majd, ha gyakrabban kerül ilyen helyzetbe, amikor már nagyobb iskolás lesz, egyre könnyebben oldja majd meg ezeket). És így szerencsére azt is tudom, hogy nincs ezzel semmi baj, és sosem szúrom le érte, legfeljebb erősebben noszogatom, mert emlékszem, az nekem is használt.

Később a Csanuka is csatlakozott - sokáig a karomon ült (ezért nem sikerülnek mindig a képek...), végül megkérdeztem, megijeszted egy kicsit a Csengét a kisfarkassal (erről később részletesen, kisoroszlán is szokott lenni, félelmetes hangot ad (Vááá!), és meg kell ijedni tőle. Csak egy idő után úgy beleéli magát, hogy tényleg azt gondolja, kisfarkas van a szobában, és bújjunk el... nagyon édes!)? - és már ment is! Olyan jól érezték magukat! Este még szedni kellett a kukoricát, szerencsére nem sokat, így csak apa ment haza, mi pedig a teljes kidőlésig (fél 9) maradtunk, még sosem volt ilyen, hogy már mindketten haza akartak jönni. Sőt, a Csanuka olyan fáradt volt, hogy még azt is mondta - mert meg kellett várnunk a Csengét, míg felveszi a szandált - hogy ne várjuk meg, hagyjuk itt! A Csengécske viszont szépen hazagyalogolt, pedig borzasztóan el volt már fáradva!

Egy naplós barátunk, Dani kistesója, aki megérkezett:

"Szia Ifj. Trifunov Sándor vagyok. Picit korábbi gólya járattal érkeztem 2480 grammal, 51 cm-rel. 12.05-kor, mindannyian jól vagyunk!"'

Kívánunk nekik sok boldogságot és örömet a csöppségben, és üdvözöljük őket a kétgyermekes szülők táborában!

Pedig tavaly is elhatároztam - mert akkor is nagyon élvezték -, hogy mindig kint eszünk, ha lehet, de idén még csak most (júl. 10.) fogtunk bele. Nagy sikere volt! Élvezték, hogy a lehulló darabokat feleszi a kutya, macska, és a vándortyúk - én is, hogy nem kell takarítani, megéri még a kipakolás maceráját is!

Ó, el is felejtettem írni, mindig hozunk dinnyét a piacról, a Csenge új kedvence a sárga lett 8kicsinek ő is a görögöt szerette), a Csanué a görög. Felkockázom neki, és a (még a Csenge első szülinapi zsúrjára vettük a Tesco-ban) kicsi műanyag nyárssal felszúrja, úgy eszi. A paradicsomot mindketten így eszik (nem tudom miért, de a nyárs delfines tagját mindketten kutyának nézik, és sokáig ragaszkodtak hozzá, hogy csak azzal esznek, mostanában az egészet kérik, és választanak egyet). A képen a Csenge épp ezzel eszi a paradicsomot. Így, kockázva és felnyársalva bámulatos mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt megesznek! Élvezik a nyársalást, egyébként biztos nem ennének ennyit.

És sikerült végre közös képeket is csinálnom, mostanság rávehetem őket, hogy ketten beálljanak a gép elé - persze csak minimális időre, úgyhogy nagyon gyorsnak kell lennem, és így sem mindig tudom elkapni...

Csütörtökön a hintázás közben eltört a bébihinta. Még a Csenge kapta, ez volt az első kinti hinta... A Csanu nagyon odavolt, hiába van másik három (egy hagyományos, egy többfunkciós - mindkettőt tudja használni, és egy tányérhinta - na, ehhez még kicsi), neki csak ez kellett! Apa így nekilátott, megjavította, megerősítette, de aznap már nem használtuk, ők a mamához mentek, mi a babot kapálni. És azóta - bár ott a régi hinta - szépen elhintázgat a máaikban, nem is kéri a sárgát.

A Csenge persze már gyártotta az elméleteket, hogy majd melyik hinta kié lesz, melyikbe ül a kislánytesó (erről nem tesz le, mármint, hogy kislány legyen, bár egyre gyakrabban hajlik a másik lehetőség felé is).

Egészen sok a szúnyog, úgyhogy esténként a citromolajtól illatozunk - Galaktiv Bio szúnyogriasztó. A Csanu mindig tiltakozik, hogy - Engem ne fújjá! - de persze ő is kap, és mérgesen törölgeti magáról.

A Spar pontokkal végül Hupikék Törpikés társast vettünk, és egy képregényt (el is olvastatta, iszonyú nehéz képregényt felolvasni egy öt évesenek, nagyon rossz, hogy nincsenek kitöltő szövegek, csak dialóg). a törpikékből a Bence jóvoltából csak három hiányzik, szerencsére ez nem feltétele a társasnak, amit azóta is lelkesen játszanak, a Csenge a szabályokat néha kicsit átlépve, de alapvetően figyel rájuk, csak néha "csal", ha nagyon hátul jár..., a Csanu egyelőre a közös játékot élvezi, hiszen még nem ismeri a számokat, de azért vígan dob mindig és örömmel lépeget. Sokszor szaladnak hozzám is nevetve, hogy én melyik törpöt választom, melyikkel akarok lenni, élvezik a közös együttjátszást a mamával és apával is nagyon.

És, mert megint jó sokáig nem írtam, megint jó nagyot ugrunk. Most éppen a csemgekukoricát szedjük, a mama is itt van, segít a zsákolásban, és a kicsikre vigyáz, míg mi a földön vagyunk. A kísérlet még mindig nincs felmérve, egyre idegesebb vagyok, mi lesz így az adatainkkal...

Már vasárnap szerettem volna erről a kiscicáról írni, de nem volt időm.

Nagyon sajnálom, hogy nem szakítottam rá mindenképpen, akkor még vidám bejegyzés lett volna...

A kis Foltoska, akinek a Csenge számtalan becenevet adott (pl. Tappancska is volt, mert két kis barna papucs volt a hátsó lábain), és a Csanuval ketten annyira imádták, egy szerencsétlen baleset miatt már nincs velünk. És a legszörnyűbb, hogy erről én tehetek, én okoztam...

Annyira imádták, a Csengécske és a Csanu a mamánál volt, mikor hozták, és mikor mentem értük, és elmeséltem, hogy van, a csöpp kislány majd kiugrott a bőréből örömében (a Csanu aludt). Sosem kelnek korán, de a cica miatt minden reggel max. nyolcig aludtak, épp csak keltek, és már szaladtak is ki hozzá, pedig későn fekszünk (tizenegy körül vagy még utána, ha nagyon mesézhetnékjük van).

Csináltunk neki horgászós játékot, (kis pálcára zsineggel egy kis nehezék, és azt lengették, húzgálták előtte, a cica meg vidáman kapkodott utána, ők boldogan nevették, jaj, annyira jól eljátszottak együtt). A Csengécske szépen etetgette, gondját viselte, esténknét, vagy ha elmentünk itthonról, mindig becsukta (egy ládikában lakott), ha aludt, alig várta, hogy felkeljen, és dédelgethesse. És a cica mindent eltűrt nekik, hagyta, hogy álló nap szeretgessék, cipeljék, játsszanak vele. A Csenge még a babáját és a két új (és nagy becsben tartott) tarka ping-pong labdáját is neki adta...

A kis Csanád is mindig mondogatta, hogy van új cicánk, meg menjünk a Foltoskához, meg minden... Annyira édes volt, mikor először a Csenge nagy símogatására a cica erős dorombolásba kezdett, a Csanu ujjongva, nevetve kiáltott fel: - Van benne vajami (valami)! Apa van benne vajami! - mert a Cirmos (mostanság lesz egy éves) már nem dorombol így, és sehogy sem értette, hogyan ad ki hangot, ha csukva a szája.

A Csenge nyomában volt egész nap, a cicát pesztrálták. Mondtam, hogy azért kell először becsukni, mert még nem ismer itt semmit, és nem tud hova szaladni, ha megijed, na erre aprólékosan  megmutogatták neki az udvart, a házat...

És olyan okos cica volt, mindig visszafutott hozzánk, ha hívtuk, ráadásul a Pötyi és a Cirmos, de még a tyúk is megbékélt vel (eleinte megijedt tőlük, és nagyra borzolta magát, púposított és fújt, a gyerekek mennyit nevettek ezen!). Szerdán este már nem is akartam becsukni, mert teljesen megszokott nálnuk, ha fáradt volt visszamászott a ládájába, ha unatkozott, sírt utánunk, de aznap már nem is sírt, tudta, hogy úgyis megyünk hozzá...

A Csenge imád piacra menni apával (eddig kétszer volt), és mindig menni akar, de vasárnap még oda sem akart menni, mert hát itt van neki a Foltoska!

Kedden délután kerestem, és sehol sem volt - hát édesdeden bent aludt a mosókonyhában, apa papucsában.

Anyu mondta találóan, hogy nem tudtunk volna olyan drága ajándékot venni nekik, amiben ennyi örömük telt volna...

Ráadásul a barátnőmtől kaptuk, az ő gyerekei is nagyon szerették, nekik is hogy mondjam meg...

Szombaton hozták el nekünk, a gyönyörű fekete, rozsdacsíkos, barna papucsos kiscicát, akit még apa is megszeretett (ez nagyon nagy szó!). Kedd este a kicsik még boldogan cicáztak vele, már sötét volt, de még körbejárták vele az udvart, mutogatták neki a Cirmost, meg a kecskét, hogy ismerkedjenek, nagyokat nevettek.... Szerdán reggel pedig jöttek hozzánk, én meg rohantam ki, hogy ne csöngessen (mert mindenki úgy jön hozzánk, hogy százat csönget, vagy dudál...), mert a kicsik még alszanak, és még egy sor dolgom van, míg felébrednek. És már meg is volt a baj.

A kis Csenge úgy sírt, majd megszakadt érte a szívem, sírva kiabálta többször, hogy - Cica, cica, szeretlek cica! A Csanuka pedig, aki  minden rossz ellen tagadással védekezik, váltig állította, hogy - Nem! Van új cicánk! Buta vagy! - a Csengécske sírva panaszolta is a mamának (mert a kajszit szedtük szerdán is a kertben a piacra, azért is volt reggel az a nagy kapkodás...), hogy a Csanád bántja őt ezzel, és ez neki nagyon fáj... A mama is siratta a cicát (csak pár napot volt velünk, de mindenki megszerette), még inkább a gyerekeket a nagy bánat miatt.

A Csengécske szerda délután elment apával a picra, de útközben is mindegyre a cicát siratta. Még a piacon is, és amikor felhívtam őket, mindig.  Este meg itthon...

Másnapra sokat ugyan csitult a szomorúság (talán azért is, mert reggelre elpakoltam mindent, ami a cicára emlékeztetné), de még gyakran előjön. A Csanu viszont már nem mondja. Egyszer még kérdezte napközben, hogy hol a Foltos cica, és elfogadta, mikor mondtam, hogy már nincs, meghalt. Elismételte utánam, és azóta nem emlegeti. Még kicsi, és hamar felejt, annyi minden történik vele napközben, hogy nem ér rá ilyenen töprengeni.

A kis Csengével virágot tettünk a sírjára (ő szedte), és egy füzetet nyitottunk, amibe a cicáról rajzolgathat. De nagyon elkeseredett, hogy ő nem tudja lerajzolni a cicát, és rajzoljam én, úgyhogy rajzolom, amit kér, ő pedig kiszínezi. Ez sokat segít neki, de a fotókat mostanában nem mutatom meg újra, mert attól nagyon sír.

És persze előjött a fetámadás téma is (mert ő még nem tesz különbséget ember és állat között), meg, hogy az angyalkáknál van, és ők vigyáznak rá. Mindenképpen látni akarta, és nehezen fogadta el, hogy már többet nem lehet, és nem láthatja azt sem, ahogy az angyalkák játszanak vele (ez nagyon hülye lépés volt, arra mondtam, mikor elsírta magát, hogy most ki játszik a cicával, mi lesz vele így...sajnos túl hirtelen reagáltam). És nagyon szomorú volt látni, hogy egy idő után mérges a sírás miatt, még a kis szemét is ütögette, hogy nem akar sírni, mert az butaság. Talán az oviban mondhattak neki ilyet, ki tudja, mindenesetre nagyon megijesztett, de szerencsére elmúlt, és megnyugodott attól is, hogy látta, én is sírok.

Többen javasolták azt a képtelen ötletet, hogy rögtön kell egy másik kiscica. Miért?! Nem az a bánatuk, hogy nincs itthon kiscica, hanem, hogy EZ a kiscica nincs többé! Időt kell hagyni, hogy feldolgozzák, ők a Foltoskát szeretnék vissza, nem arra vágynak, hogy feltétlenül legyen egy kiscica... Egyébknét is, ha embert veszítenének (nekik ez még szinte egyet jelent), akkor sem lehetne másikkal pótolni. Miért próbálnánk meg akkor a kiscicát?! S ha rögtön kap valami újat, a régi helyébe, akkor milyen torz kép alakul ki benne? Nem baj, ha nincs, ha elvesztettük, majd lesz másik...  Ez elég sivár érzelemvilágot eredményezne.

Ha lesz is másik kiscica, csak később (valaki a Csengének is mondta, hogy lesz úgyis majd másik, és ő keményen kijelentette, hogy másik nem kell! Csak a Foltoska!), és az én lelkem miatt. Mert még nem tudtam kimenni azon az ajtón úgy, hogy ne gondoltam volna a szörnyű esetre...

A Noémi mesélte, hogy ő pár éve a gyerekei láttára véletlenül rátolatott az egyik kiscicájukra (hála Istennek, hogy a mieink aludtak, bár, ha ébren vannak, nem is történt volna meg, mert akkor dédelgették volna, és nem ül az ajtó elé, na meg én sem rohanok, hogy ne csengessenek...). És, hogy azóta sem dolgozta fel. Szerintem én sem fogom. Ha beteg lett volna, az más, de, hogy az én figyelmetlenségem miatt történt, ezért nincs már a cicájuk, ez szörnyű érzés....

Olyan rég nem írtam, hogy már talán nem is érdemes a kimaradottakra koncentrálni...

Örök hála és ezer köszönet a reklamálóknak, elsősorban Biuséknak, hogy mindig eszembe juttatták, mit vállatam, mikor elkezdtem ezt a naplót a kicsikről!

Egészen prózai az ok: a zöldborsószezonnal indult, és most éppen a kajsziba torkollott - piacozunk, dologidő van. Mivel a mezőgazdaság nagyjából csak nyáron hoz jövedelmet, igyekszünk kihasználni ezt az időszakot, amennyire lehet.

Egyébiránt, és a fentiekből kifolyólag későn fekszünk, és kiélvezzük a nyarat, hogy sokáig van világos (magyarázgattam a kis Csengének a napfordulót, meg a napszakok változásait, de persze még nem sokat értett belőle), hogy este egészen különleges dolgokat tapasztalhatunk, amiket egyéb évszakokban nem. Ilyen pl. a bagoly vijjogása, korábban a cserebogarak röpte, a szentjánosbogarakról és denevérekről, a fülemülék daláról  nem is szólva. És még sünöket is figyelünk (egyszer apa észrevett egyet a másik utcában kocsiból, meg is álltunk, azóta a Csanu, mindig emlegeti), meg békákat.

Na és az elmaradhatatlan nyári kísérő: a tücsökzene. Esténként, ha tehetjük, még kint ülünk egy kicsit, elcsendesedünk, és hallgatjuk, ahogy a Tücsök-karmester idevezényli hozzánk az egész zenekarát, hogy altatót húzzanak nekünk. Mi pedig halkan elénekeljük nekik a Gryllustól tanult dalt, a Kis tücsök kezdetűt.

Így megyünk be, még esetleg vacsi (már nem komoly, este hat-hét körül van az igazi evés), fürdés (jó sokáig pacsálnak, hacsak nincs nagyon későn, mert akkor a Csanuka már nem akar fürdeni, fáradt, csak tusolunk). No de senkit ne tévesszen meg ez a fáradtság, vagy a késői óra! Fürcsi után mesélés jön, de legalább fél-háromnegyed órás. Ha tényleg fáradtak. Ha nem, akkor még diavetítést is akarnak (Csanád kedvenc: Makk Marci, a Csengéé pedig a Mariannéktól kölcsönkapott Évi közlekedni tanul I-III.), és utána egy-egy mese. Aztán lámpaoltás (általában a Csanuka kapcsolja le), imádság, a Fülesből a Jó éjt gyerekek (valakinek ismerős még?), és a kis Csanádnak altató szopi. Egészen hamar eljutunk az egyenletes szuszogásig - mindhárman. Apa pedig legtöbbször ilyenkor permetez vagy öntöz (ez utóbbira szerencsére egy kis szünetet adott a természet), vagy  piacon van.

Egy darabig még vezettem egy füzetben a Csanuka első kis mondatait, de már az sem naprakész (és sajnos dátumot sem írtam...).

Mert akár egész nap és éjszaka írhatnám.

Számtalan mondókát, rövid verset, gyerekdalt hallunk tőle nap, mint nap (szándékosan nem tanítjuk, egyszerűen néhány hallás után nagyjából teljesen ráragad). Többek között a Csengécskétől tanult ovis ballagási verset (a ballagás időszakában gyakran mondogatta, és a Csanuka is megjegyezte)... Nagyon szívesen mondogatja a a rövid kis rímeket, nem ritka, hogy mesekönyvet nézegetve, vagy játék közben egy-egy állatról, képről egyszercsak elkezd énekelni (pl. Kiskacsa fürdik - a Botiéktól kapott Ghymes változat végig, vagy Boci-boci, stb.), mondókázni (pl. egyik kedvenc a Kecske ment a kiskertbe). Vonatozás közben szinte elmaradhatatlan a Megy a vonat, megy-megy, kocsizás közben pedig a Poros úton kocsi zörög kezdetű mondóka. És a beszélőkéje is imádnivaló! Remélem hosszabban is ide jutok majd, és megörökíthetem.

Van egy (á, dehogy egy!) nagyon kedves kis szokása is: amikor nyilvánvalóan sok dolgom van, vagy egyszerűen csak szeretnék pl. WC-re menni, és szeretné, ha ennek ellenére felvenném, dajkálnám egy kicsit (ilyenkor mindig mondom neki, hogy később, ha ezt vagy azt befejeztem, és egyre többször el is fogadja!), odabújik hozzám, befúrja a kis fejét a lábamhoz és azt mondogatja: - Nagyon jejettek (szeretlek) ANNNYA! Hát, erre csak egyféleképp lehet reagálni...

A kicsi Csenge is elámított a minap. A mama mesélt neki a Cipelő cicákból - olvasószemüveg nélkül - és persze rá-rászólt, hogy ott máshogy van. A végén aztán ő is elkezdte (épp a Csanut altattam a másik szobában) és elejétől végéig elmondta az első törénetet, fejből, gyönyörűen hangsúlyozva, szó szerint (kb. 10 oldalon keresztül tart, persze képekkel taglalva, de így is hosszú a szöveg).

Azt már megszoktam, hogy több diafilmet (a Csanu kedvence a Makk Marci, az volt az első, amit a Csenge vetítésével, és fejből mondott szöveggel hallhattunk) végigmond ugyanígy (korábban a verseket is így tanulta), de egy ilyen hosszú szöveget...

 A Csenge nem jár oviba (június 2. hete óta, még beírattam neki 10 napot nyárra, ha társaság-hiánya lenne, de nem tudom, kihasználjuk-e...), vakációzunk, mamázunk (már közösen is aludtak nála!), gyöngyöt fűzünk (nagylány tesó - így a Csanu is, vettem neki egy fából készült gyümölcsöset is, de az igaziakat is szépen fűzögeti), gyurmázunk, olvasgatunk, szerepjátékokat játszunk, és sokat főzőcskézünk együtt, illetve próbálok asszisztálni ahhoz, amit ők csinálnak. Legutóbb is teljesen kitúrtak, és szinte ők panírozták be az összes rántott gombát.

Voltunk még búcsúban (nagyon szerették, a kiskocsis kép készült ott), a Balatonnál is (fotók az iwiwen), sőt a másik mamához is elmentünk (onnét a teknőcös kép, útközben készült), megéltünk egy gyereknapot (kivittük a nagy trambulint, homokozókat mi is), a Szilvi 20. születésnapját, az én 20 éves általános iskolai osztálytalálkozómat... és egy sor dolgot, ami hirtelen eszembe sem jut.

A Csengécske sokszor szertelen, de alapvetően nagyon segítőkész, házias, szépen igazgatja, terelgeti a Csanut is, aki mindenben társ, együttműködő, olyan, akár egy kicsi kis angyal. Imádom őket!

Még egyszer köszi a noszogatást!

Pénteken volt az ovis ballagás is - a Csengét nagyon megdícsérték, hogy ő tudja a legjobban a verseket és a dalokat, és nagyon számítanak rá. Érkezéskor is azzal fogadta az óvónéni, hogy megjött a reménységünk!

És tényleg, olyan ügyes volt, a versből végig az ő hangocskáját hallottam ki. Megható is volt nagyon, és olyan szép a kis kalapban...

Tegnap viszont egy kullancsot találtam a Csanuka jobb combjának hajlatában. Pisilés közben vettem észre, mikor a kukiját törölte volna. Még kicsi volt, a kullancskiszedővel nem is tudtuk kivenni, közönséges csipesz kellett hozzá. Apa elégette, lefertőtlenítettük a lábacskáját, az eszközt, kezünket. Reméljük, nem lesz baj! Az oltás csak az agyhártyagyulladást védi ki, ráadásul épp mostanában kell majd beadatni az emlékeztetőt...

HONNAN MEHETETT BELE????!!! Előző nap szinte végig bent voltunk a hideg és az eső miatt. Ráadásul kint is harisnyában. Akkor biztos nem. Apa szerint behozhattuk ruhán, és úgy mászott bele éjszaka. Ez valószerűbbnek tűnik, de ijesztőbb is...

A Csengécske gyönyörű, szabályos, formás, hófehér gyöngyöcskéiből pedig ötön fedeztem fel lyukat...

Nagyon sírtam, hogy hagytam elromlani a tökéletest...

Mindig alul figyelgettem a fogait, mert nekem is ott romlottak el (most, felnőttként...).

Tegnap odabújt (a gyereknapra megkapta az Annakönyvet, azt olvastuk épp, míg a Csanuka aludt), és nagyot nevettünk a fényben, akkor néztem meg, csak úgy... És az alsó őrlőkből a sorban az ötötdik mindkét oldalon - olyan, hogy csak akkor látszik, ha jól megnézzük, és még fehér. Felül viszont (az alsók megfelelői) már barna, és nagyobb a folt, hiányzik is belőle egy kicsi, sőt, a jobb oldali a mellette lévő negyediket is megkezdte... Hogy ezt lássam, nagyra kell nyitnia a száját, és jól bele kell nézni alulról. Még nem fájlalja, talán nem akkora  a baj. De dühös vagyok magamra nagyon.

Azt olvastam, hogy létezik barázdazárás már ilyen kicsi korban is, ami 2-3 év védelmet nyújt - no és azt is, hogy nyugaton ez már 40 (!) éve teljesen hétköznapi kezelés, sőt, mindenkinél elvégzik...

És, hogy minden ellenkező tévhit ellenére be kell tömni, mert a tejfogban erőteljesebben, és mélyebben terjed a szuvasodás, komoly gyulladást is okozhat.

Jövő héten fogorvos - sajnos a helyi ingyeneshez hiába megyünk, ő már elölte apa egy teljesen jó fogát is (csak felületi ici-pici lyuk volt rajta, és úgy tömte be, hogy az egész fog elhalt...), és nagyon rossz élményeink vannak róla. Nem beszélve arról, hogy a barázdaszuvasodást - amiről most egész sokat olvastam, így tudtam meg, mi ez, és azt is, hogy a jelenséget így nevezik - ő hírből sem ismeri, azt mondta, hogy azzal nem kell törődni, egyébként sok fogon lát ilyet, nem lehet tudni, mi az, de míg nem lyukas nem baj... - azt olvastam, hogy éppen az a veszélye a hátsó őrlők  barázdaszuvasodásának, hogy a felszínen csak vékonyka csík látszik, a mélyben pedig tönkremegy a fog, szinte teljesen észrevétlenül...és nyugaton ezt is barázdazárással kezelik és 3-4 évente ismétlik a kezelést).

És azt is olvastam, hogy a szóban forgó fogacskáknak 9-14 éves koráig kellene bírniuk, csak akkor váltódnak... meg, hogy a kibújó újat mindenképp jobban kell óvni, mert először gyengébb.

Mindig tiltottam az édességet, kétéves koráig semmit sem ehetett, saját részről utána is módjával... De az esti fogmosás kevés volt - napközben többször pedig nem is próbáltam rávenni, közben én is engedékenyebb lettem, elcsenhetett egy-egy darabkát a spájzban...

Az oviban pedig cukorral kapják a tejet, sőt kakaót... gyakran van édes tea...

Megbeszéltük, hogy elmegyünk a doktornénihez - persze a Csanuka is, neki is lyukas a foga, sőt, neki fáj is, bőszen mutogatja mindenkinek, nélküle elképzelhetetlen a fogorvos, ő is mindenképp jön, és neki is nézze meg a néni...  (a Csengécskével 3 évesen voltunk, akkor nem engedte nagyon megnézni, de itt, ahol a fentiek tönkrementek, én sem nézegettem, itt nem is számítottam rá...). És, hogy ezután minden édesség után fogmosás, a mamához is veszünk egy fogkefét. És nagyon-nagyon vigyázunk a fogacskáira, hogy kitartsanak addig, amíg kell, és az újakra is majd, meg a Csanuka fogaira...

Van egy diafiulmünk, Makk Marcis, éppen a gyerekfogászatról szól, a Csengécske szereti is nagyon, nemrég, mikor néztük, még legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna rá, hogy majd mi is odajutunk...

Mindenkinek köszönjük szépen a kedves üdvözleteket!

Bizony, tegnap volt a kis Csanu nevenapja.

- Szia kis Csanád! Boldog névnapot! Átadhatjuk az ajándékodat?

-Nem! JODI tejj! (szopi kell)

Aztán a jodi után már vígan volt:

- Na, mi van ebben?

- Aándék! Daádnak!

Az egészet felállítottuk, a Csengécske is később ment oviba, még játszottak egyet előtte. Az ajándék a rég áhított alagút volt indián sátorral és igluval. Imádja. Persze a Csenge is!

Bizony, mostmár ilyen is van!

És nem is egy, de most, a borsdószezonban csak erre a legemlékezetesebbre jut időm:

Egy ideje a déli alvás is ebéd nélkül történik (ha jól meggondolom, többször volt így, mint ebéddel), csak szopi van. Nehéz elkapni azt a pillanatot, illetve ételt, amikor, vagy ami kedvéért másként tenne.

Amúgy is pár hete zöldborsó (nyersen, szépen egyenként csipegeti ki a zsengéket a hüvelyből - a Csenge is így volt anno), cseresznye és a mamánál eper színesíti a jodikat, főtt ételt nem sokat kíván (érthető is ebben a melegben). Néhány napja, hogy hoztunk a piacról, már a paradicsom is a listára került. Hiába, kertész gyerek...

Aznap is szokás szerint már fél 12-kor ujjacska a szájban, a másik kezével a pólómban matatott, mikor megkérdeztem tőle:

- Ebédet nem is kérsz?!

- De, kéjek ebédet. Ebédje JODIT! (ebédre szopit)

/sosem mondtuk neki így, ezeket már a csöpp okos fejecskéjével rakja össze/

Két gyerkőc, két elnevezés...

Olvastam egyszer valakitől, hogy az első gyermeknél elhatározta, könyvet ír a szoptatásról, és szerencse, hogy nem volt ideje rá...

Én is úgy éreztem, tudok mindent...

És be kell látnom, hogy tényleg minden gyerek más, még a testvérek is.

Bár a lényeges pontok egyeznek.

- mindketten hónapokon át max. 5 percig szopiztak, emlékszem, a Csengécskénél a mobilon néztem, mennyi idő telt el, és próbáltam elnyújtani, hogy legalább 5 perc legyen, mert minden azzal volt tele, hogy 20 perc kell a jóllakáshoz, és meg voltam ijedve, hogy mi lesz ezzel a csöppséggel, aki amúgy is pici, ha még nem is lakik jól... csak az tudott megnyugtatni, hogy  látványosan semmi jelét nem mutatta az éhekoppnak, sőt! Fergeteges ütemben gyarapodott (a Csanu is), úgyhogy levontam szépen a konzekvenciát.

- a komfortszopizásra csak nagyobb korban tértek át, bár a kórházban azt gondoltam, a Csanu kezdettől így fog, de utóbb kiderült, csak a tejbelövellést akarta minél előbbre hozni - sikerült is neki!

- a Csengével megéltem egy közösen átsírt kórházi vasárnapot - a nővéri és védőnői szakértelemnek köszönhetően (bár lehet, hogy mégis értenek hozzá, csak jól titkolták) - mert hiába kértem, nem hozhattam be a tejbelövellés éjszakáján - hol voltak akkor még az ismereteim a jogokról, meg a saját felelősségről... - és a csöpp szájacskájával nem tudott szopizni, hisz reggelre már kemény volt mindkét mellem. És SENKI! nem tudott segíteni. Pedig a mai fejemmel simán megoldottam volna...

A csecsemősök azt mondták, próbálkozzunk... és amikor  - sajnos - feltettem azt a hülye kérdést, hogy nem fog-e így kiszáradni (ma már tudom, hogy nem, hogy nagy folyadéktartalékkal születnek), akkor belenyomtak egy adag teát...

Kora éjjel az új csecsemős döbbent meg - miután sokadszor is hiába kértem segítséget... - hogy milyen keméynek a melleim, és, hogy ebből baj lehet, és  ha titokban tartom, van itt egy ÁNTSz által betiltott fejőgépük (ez röhej, betiltják, és másikra meg nincs pénz, akkor miért nem maradhat?!), és azzal lefeji a tejet. Mikor meglátta, hogy teljesen vörös már szinte az egész mellkasom, szörnyen megijedt, rögtön lázat mért meg minden...

A védőnő azt mondta, hogy ezek szerint (délután hívtam fel, mikor már csak sírt, és annyira el volt csigázva, hogy a szoptatási helyzetre utaló magtartástól is még erősebb sírásban tört ki - egészen egyszerű megoldás lett volna "csak" lefejni a tejet, és várni, míg elalszik, és úgy megkínálni, mint a Csanuval tettem, mikor szopási sztrájk volt, DE ezt senki nem mondta!) nem fogja elfogadni a mellemet, és ha anyatejet akarok adni neki, akkor innentől kezdve fejnem kell, és úgy kell neki adnom...

Szerencsére másnap hazajöttünk, és APA (0 humánegészségügyi szakértelemmel) az interneten megtalálta a La Lache Liga honlapját (teljesen váratlanul ért a szülés, semmire nem készültünk (még a szülésre sem, pláne a szoptatásra, ezért aztán már tudom, hogy friss kismamákat nem a szüléssel kell riogatni (de sokan teszik...), hanem a szoptatásra megtanítani...), hisz három héttel korábban jött), és onnatól minden simán ment... Ezeket miért nem tudta egyik "szakértő" sem, akitől kérdeztem?!

- mivel a Csanuval a nap 24 órájában együtt voltunk, és mindig adtam neki szopit, így ő már a második éjszaka hatalmas kortyokban nyelte a kolosztrumot felváltó tejet. Szörnyű volt abban a közegben, hisz szinte egy nővér sem volt tisztában vele, hogy az újszülött cseresznyényi gyomrocskája nem vár három órát a következő szopiig, és egyszerre nem fér bele 100 ml, a méricskélés felesleges és a lényeg szempontjából teljességgel hazsnálhatatlan információiról nem is szólva... Jó, hogy az orvostudomány legújabb felfedezései épp a kórházakba nem jutnak el, vagy süket fülekre találnak...

- mindketten mohón nyeltek - a Csengécske az első hónapokban szopi után szinte mindig bukott (hogy emiatt-e ki tudja, hisz a Csanu nem), a Csanu meg majd megfulladt, szinte láttam, hogy nem kap levegőt, annyira nyel, és a végső ponton elengedte a szopit (én is többször próbáltam rávenni erre, mert láttam, hogy levegővételre nem pazarolja az időt, de általában csak önszántából döntött így), és hatalmas levegőt vett, tényleg, mintha fuldoklásból eszmélt volna.

Szopi után a Csengét sokáig (az első hetekben) nem lehetett letenni, mozgatni (mindig előtte cseréltünk pelust, egyszer volt csak, hogy utána, mert sokat kakilt, és muszáj volt - olyan óvatos voltam, amilyen csak lehettem, és örültem, mert nem volt baj, úgyhogy gyorsan kiszaladtam kezet mosni - abban a pillanatban le is bukta apa válláról az egész ágyat, nagy ívben...) mert rögtön bukott - a Csanut igen, alig fordult elő bukás. Sőt, muszáj volt mozgatnom, mert sokszor utána kakilt.

- mindketten a szopit részesítették előnyben bármilyen más étellel szemben, döcögős volt az áttérés más ételekre (sokat olvastam róla, tudtam, hogy ez nem baj), és kétéves koruk körül  látványosan sűrűsödtek a szopik, viszont ezek legtöbbje csak bátorító, erőt merítő, odabújó alkalom volt, bármikor elmentek, abbahagyták, ha valami érdekes történt a közelben. Jó darabig ment például, hogy a Csengécskének mesét olvastam, míg a Csanu szopizott - manapság, ha könyvet hoz, a Csanád is rögtön kiugrik az ölemből és szalad:- Én i vájatok! Én i!  (én is választok)

A Csanu is épp abban a korban van, hogy ismét szinte egész nap csak szopizna, alig eszik mást, az öszes kedvencét elutasítja, csak Jodi tejj! Szerencsére a gyümölcsszezon is ezzel együtt kezdődik, így legalább cseresznyéből, eperből mindig jól belakik.

- mindketten hosszan ébredtek éjszaka is szopizni - a Csanu talán mostmár ritkábban (gyakoriak a teljesen átaludt éjszakák is), mint anno a Csenge de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. Ebben a korban már döntően azért, mert: lerúgták a takarót/ kimásztak alóla és fáztak, vagy éppen ellenkezőleg: melegük volt, és jól jött a szopi meg egy kis összebújás visszalavás gyanánt. A rosz álom nem jellemző. Inkább a betegség miatti eldugult orrocska.

- mindkettőjüknél a szopi volt az altató/ ébresztő, de a mamával anélkül is el tudtak aludni (igaz, nem mindig könnyen). A Csengécske a szopi elhagyása után hosszas mesélésekre aludt el, a délutáni alvásnál pedig az ölembe bújt, a vállamra hajtotta a fejecskéjét, szorosan (nagyon szorosan) átkulcsolta a nyakamat és énekelgettünk. Őt nehéz volt letenni, hamar felébredt, ha korábban tettem le (őt nagynak is mindig hasra). A Csanu is egyre inkább így van (ahogy nő, és okosodik), már nem mindig nyugtatja meg, ha a hátára fektetve szopit kínálok neki (őt mindig a hátára teszem, azért alakult így, mert vele alvás előtt az ágyban fekve szopizunk, míg a Csengécskét altatáshoz is ülve szoptattam). Sokszor reklamál, hogy menjünk vissaz az ülőgarnitúrára, és ott ülve adjam a szopit megint (Ne! Oda! Oda!). Mert manapság nem mindig akar ágyban fekve szopizni alvás előtt (illetve nem mindig fűlik a foga rögtön az alváshoz, de erről majd később).

Ébredésnél is van, hogy eltekint a szopitól (nem gyakran, de előfordul), és egyik nap egyedül aludt el este, mert már nagyon fáradt volt, és furcsa módon nem várta meg a jodit (máskor addig kéri, míg meg nem kapja - nem azrét nem adok rögtön, mert nem akarom, hanem mert kint dolgoztam, és meg kell fürödnöm, stb.), bebújt az ágyba, magára húzta a takarót,  szopizta az ujjacskáját, és kiküldött a szobából! Ilyet a Csenge sosem tett volna.

- a Csengécske töretlen lelkesedéssel szopizta végig a majd három évet az elválasztódásáig, ezzel szemben a Csanuval megértünk egy nehéz szopási sztrájkot is nagyjából egy évvel ezelőtt.

- ja, és az ujjszopás. A Csengénél meg voltam győződve róla, hogy ezt csak úgy írják, igény szerint szoptatott gyerek nem szopja az ujját. Hm, hát a Csanu igen. Mostanra megkeményedett és kicsit megduzzadt az ujjacskáján a bőr, és már látszik is, hogy melyiket szopja (sokáig azt hittem, nem fog látszani, mert nem volt semmi jele, pici korában sem ázott fel soha).

- és a Csanu folyton a ruhámban matat (ujjacska a szájban, a másik keze meg a dekoltázsomban) - a Csenge nem tette, néha ugyan gombolt, de nem volt gyakori.

Ó, igen, most is úgy érzem, tudok, mindent... kíváncsian várom majd a leendő harmadik új szokásait, hogy megmutassa, még mindig van mit tanulni.

A Peus nem! óta. Másnap még ráadtam a pelust - egész délelőtt kettesben autóztunk, de meg is bántam, mert első nap szépen szólt előre, és utána jó darabig később sem.

Visszanézve már látványos a fejlődés - de ha rajtam múlt volna, csak mostanában kezdtem volna el, s már azt is látom, a pelus elleni tiltakozás csak egy "dacszíntér" volt, nem állt mögötte tudatosság (mondjuk ez amúgy sem várható még egy ilyen apróságtól).

Szóval míg az első napokban előfordult, hogy szinte félóránként, óránként ruhát cseréltünk -  de az éjszakai és a délutáni alvás mindig is szárazon történt, már akkor is, mindegy volt, mikor pisilt előtte (bár emiatt eleinte féltem, de nem volt mit  tenni, ha nem akart pisilni, sehogy sem tudtam rávenni). A későbbiekben viszont jelentősen megnőtt a pisilések közötti idő, és olyan "igazi" bepisilés is csak két-három alkalommal fordult elő (mindig az én hibámból, mert éppen úton voltunk (oviból hazafelé, és ott nem akart pisilni), és azt gondoltam, úgyis mindjárt otthon vagyunk..., vagy amikor a bejárati ajtó kulcsát kerestem a táskámban, a pisiltetés helyett...illetve éppen tegnap, pedig ilyen csak az elején történt, mert annyira ragaszkodott ébredés és szopi után az új állatos játékához, amit a mamától kapott, hogy még nem kell (többször kérdeztem), meg majd szól - Pisini nnem tejjjj! Jólot!, hogy hagytam egy kicsit - nem kellett volna).

Eleinte még a reggeli dolog után az oviban mindenképpen el kellett menni (egy ideje rászokott a kisvécékre, tetszik neki, hogy a Csenge is oda szokott, meg, hogy a másik mosdóban "látják" a jelek a produkciót) hazaindulás előtt, aztán egyre inkább tiltakozott, és rá kellett jönnöm, hogy már sokkal tovább tartja, és tényleg nem kell.

Eleinte mindig kérdezgettük, valami ürügyet kerestünk (ki nézi meg, kinek pisil, ki jöjjön velünk, pisiljük le a traktor kerekét, mint a Pötyi, tudsz-e olyan messzire,  stb.), aztán ez ellen is egyre jobban tiltakozott, és ráhagytam, szóljon ő.

De nem mindig szól (Anya, jött pisi! vagy néha: Bepisiltem!)- sőt, igen ritka, hogy előre - csak akkor ha már egy kicsi bement (ez a kicsi változó, van, hogy csak egy cseppnyi, van, hogy több), akkor megyünk, és mikor a WC-n ülünk, vagy az udvaron megvan a cél és levetkőztünk, úgy is csak akkor pisil, ha azt mondom, most lehet, addig tartja!

A nagydolog ritkábban sikerül a WC-be, leginkább azért, mert egy másodperccel sem ül tovább, mint kellene, és nem mindig akar hosszabban rajta ülni.

De szépen megfigyelhető, hogy egyre tovább tartja, és egyre többször szól úgy, hogy még nem ment be, vagy csak nagyon kevés.

Most már látom, mennyivel egyszerűbb akkor elkezdeni, amikor érettebb, és mindenben együttműködik - a Csengéhez képest ezek a hetek hosszúnak és macerásnak tűnnek. Ennek ellenére azt kell mondjam, lényegesen egyszerűbb az életünk pelus nélkül. Ha elmegyünk itthonról mindig viszek váltóruhát a hátizsákban, az oviba, boltba is így megyünk - igen ritkán kell használni. Hosszabb útra pedig eddig is mindig vittem, csak most  az összes kisgatyó és nadrág a csomagban van - de legtöbbször max. egyet kell elővennünk, sőt, van, hogy csak azért, mert leöntötte...! És a mamától is gyakorta ugyanabban jön haza!

A gyerekülés - amitől mindig féltem - szintén az ágy "kategóriába" tartozik, mert ott sem pisil soha. Penny, Tesco, C&A, a hosszabb vásárlások is mind szépen kivitelezhetők. A Pennyhez fűződik egy kedves történet: Földváron voltunk épp, és előre (!!) szólt, hogy pisilni kell (természetesen bemenet előtt mindig kérdezgetjük, de, mivel kétoldalú a dolog, csak akkor pisil előtte, ha ő is akar - jobb híján valami bokrot szoktunk célba venni, bili még most sincs, mindig lelkiismeretfurdalásom van emiatt, azzal bátorítom magam, hogy ő kevesebbet pisil egyszerre, mint egy átlagos kutya). Kiszaladtunk, hogy pisiljünk az autóknak és  - a 6-os mellett van a parkoló - pisiltünk egy bokorba (még elég alacsonyak), közben ő végig mutogatta az autókank:- Néd, autó, pisijek, így pisijek! Néd, néd, kamion, néd!

A WC-re is mindig viszünk "valakit", mostanság a Györgyiéktől kapott kukásautónak (Bece hotta, annya! Nem Gyögyi hotta! Szivi i (is) nem hotta! - ezt mindig így fejezi ki, nem mondja, hogy "sem" ) mutatjuk (A tutá-attó jöjjön, nézze med!), de a Valiéktól kapott Petikönyv is láthatta már (letesszük a WC-vel szemközt, a kád szélére, és a Csanuka nekik is magyaráz, mint a fenti példán az autóknak, de már csak egy-egy mondat erejéig (Tutá-attó, játod? Né-ed (nézed), hogy pisijek? Tutá-attó, figyejj!), mert a kisdolgora figyel). Mert a játék még fontosabb - hát miért ne folytatódhatna ezen a téren is? Ráadásul így sokkal egyszerűbb mindenkinek.

A másik csel a - Ki lesz az első? - nem célom versenyeztetni őket, sőt, de jelen esetben jól jön, mert ha nem túl fáradt (mert akkor nem partner), természetesen ő akar, és akkor nem is kell semmi rábeszélés, csak a kis Csengét kell megvígasztalni, hogy azért kell átengedni, mert ő még nem tudja tartani, és összepisilne mindent (a Csanu még nem tudja ezt cáfolni - mert nem igaz, bizonyos ideig tudja tartani, csak nem hosszan - , a Csenge meg félti a játékokat, meg amúgy is okos nagylány már, megérti a helyzetet is, de így könnyebb neki).

Eleinte - a Csenge játék fürdőszobájával - azt játszottuk, hogy a mackó anyuka a konyhában van, és a kismaci egyszer csak feláll a játékból, és kiszalad az anyukájához, hogy - Pisilni kell! - és mennek is a WC-re, utána lehúzzák, kezet mosnak. Meg is beszéltük mindig, hogy majd ő is így szól. A játékot nagyon szereti, egyedül is végigjátssza - de nem ülteti át. Úgy látom, még kicsi hozzá, és - bár jó játék - nem emiatt fog majd szólni, hanem, ha már megérett rá. Mert egyre hamarabb szól, már az is mind többször  előfordul, hogy még azelőtt, hogy belement volna a kisgatyába.

Érdekes, hogy míg nem tudott beszélni, már rég szépen tudta, hogy mi honnan jön, ügyesen mutatta is - de most minden kisgatyában történő dolgot (a pukktól a pisiig) úgy nevez meg, hogy:- Jött pisi. Amikor kijavítom, csak akkor mondja ő is úgy. És pár napja elkezdte mondogtani, hogy: - Nad (nagy) jött a jécébe (WC-be), kiti i jött (kicsi is jött - mármint sok vagy kevés pisi) - és nevetve ki-be tologatja pocakját közben. Azt is tudja, hogy a kukiját lefelé kell irányítani, mert különben mellémegy az egész pisi. A műveletek alatt nagyon figyel, nézegeti, ismerkedik magával, ebben az új élethelyzetben. Utána mindig megtöröli, ő húzza le, és kezet mos - annyira ügyes! Néha ragaszkodik ahhoz, hogy teljesen levegyünk mindent alulról, és ha egy kicsi beszaladt a gatyóba, már fut is kézmosás után a komódjához: - Keesek já-az kiggatyát! E nem vi-es annya! (keresek száraz kisgatyát, ez nem vizes - mindig azt mondja rá, vizes).

A kisgatyákon Bob mester van - mástól tudom, láttam is egy ilyen könyvet (no komment, illetve annyit azért igen, hogy végig a termés learatásáról beszélnek benne, a kapcsolódó képek viszont  a bálázást ábrázolják...). szóval nem célom, hogy nézzék...

De a báci-t szereti, mert mindig valami szerszámmal vagy munkagéppel ábrázolják, amiket apától is gyakran lát, és nagy örömmel viseli a kiggatyát. A doktor néninek is büszkén mondta (suttogta), hogy báci van rajta.

Az első napokban a Csenge által a babáknak félretett kisbugyikban volt, később vettünk egy garnitúra (7 db) gatyót a C&A-ban, majd még egy adagot (na, ezzel jól megjártam! 92-es méretnek vettem, és 3 db 98-104-es is volt belehajtva! muszáj volt bontott csomagot vennem, mert ez az egy 92-es volt (úgy látszik, mindenki most állt rá a pelus-nélküliségre), de ki gondolta, hogy egyesével át kellene nézni?!), hogy ne kelljen túl gyakran mosni. A pisit csak jól kiöblítem vízzel, és kiteszem száradni, ha nincs éppen sok szennyes.

A váltás, a megszokott pelusról a gatyókra, az első egy-két hétben meglátszott a popsiján. Hiába ökotex-es a gatyó, hiába, 100% pamut, hiába a mosószóda a mosópor helyett és az ecet az öblítő helyett, kipirosodott ott, ahol a karomon ült (pedig már ritkán ül ott), és erősebben dörgölte a bőrét (érzékeny, még jó, hogy anyatejes!). De mára már nyoma sincs!

Ezen sokszor eltűnődöm - mindketten érzékenyebb bőrűek (a Csanu jobban), milyen nagy kincs, hogy tisztán anyatejesek! Mit tett volna a kis puha bőrükkel a tápszer...