Anya gimis barátnői jöttek el, családostul, szombat (augusztus 23.) délután. Talán akkor kezdődtek ezek az augusztusi „összejövések”, mikor a kis Csenge a pocakba költözött – így jelentették be az érkezését.
Anya reggel hétkor kisuvickolta a medencét, és feltöltötte friss vízzel, hogy majd engednek hozzá meleget, ha fürdőzni szeretnénk. Közben azon morfondírozott, amin már előző nap is eltöprengett, mikor a Grétáék elvitték a bölcsőt (kölcsönbe kaptuk, még a kis Csenge születésekor, de nagyon szerettük, sokáig használtuk – és meg is sirattuk… A Csenge el is keseredett, hogy akkor most hogyan fog benne aludni a leendő kislánytesója). Szóval, hogy két éve a lányok még olyan jót fürödtek a kicsikkel együtt – de mostanra úgy megnőttek, hogy már biztos nem ülnek bele egy ilyen gyerekmedencébe…
Ebéd után gyorsan átmentünk szőlőt szedni, és barackot is hoztunk a Györgyitől a vendégeknek. Apa közben teljesen elkészítette a hintaállványunkat: a mi hintáink mellett a függőszék is helyet kapott rajta. Nagyon szép lett, jól illeszkedik a kertbe, a mogyoróbokor alatt, és már csúszdát, sőt egyéb alkalmatosságokat is tervezett hozzá.
Ezen a hétvégén zajlott Bölcskén a „Kárpát medence magyarlakta településeinek virtusvetélkedője”, ahová a Misi főzte az étkeket. Míg anya a szőlőben volt, mi a Györgyiékkel kisétáltunk a rendezvényre – legalábbis a többiek, engem babakocsiban toltak, és jól kialudtam magam közben. Később anya is csatlakozott. A Csengével és a Bencével elolvasgatták a zászlóra kötött szalagokat (gyönyörű nevű települések szerepeltek rajta, de sajnos nem tudta megjegyezni, olyanok, mint Kórógy (próbálta elmagyarázni a Bencének, hogy a „dá” nem feltétlenül jelent orosz származást, hiszen a többi szláv nyelvben is használják, és egyébként meg itt csak magyarok vannak...), Szentmihálylaborfalva, és sok más (40 csapat volt), aminek a hangzása most is a fülébe cseng, de pontosan nem tudja). Bár a rendezvény nemzetközi szintű döntőnek számított, nagyon gyenge érdeklődés övezte – talán kevés reklámot kapott, vagy nem a megfelelő fórumokban hirdették…
Hazafelé a Bence is elkísért, és egy „szörnyű” (ennyi adalékot…) nyalókával „fertőzte meg” a Csengét is – mindenesetre volt benne egy cica (nagy jóindulattal arra hasonlít leginkább a kínai szemét…), amit ceruzára húzhat, és azóta is féltve őrzi (így terjed szét a „kultúra”, a kicsiken keresztül – ők már ebbe nőnek bele, és természetesnek veszik, sőt…).
No és egy nagyon fontos dolog is történt ott, a sportpályán! A Vali felidézte a felszabaduló lányos jeleit: cseresznye és kistarisznya. A Csenge mindenáron szívecskét akart, úgyhogy a Bence rávezette, hogy a cseresznye olyan, mint két szívecske. De sokáig évődött rajta, végül elfogadta: az ovis jele a CSERESZNYE lett. Később ízlelgettük, hogy milyen jól illik a nevéhez: Csenge - cseresznye, cseresznye - Csenge. Mára ő is megszerette, és már másnap reggel ügyesen, többször is lerajzolta a Tündééktől kapott rajzfüzetébe, az új színesceruzáival.
A délután gyorsan elrepült (anya végre megörökíthetett a kedvenc kerti székemben trónolva:
, a fiúk még a nagy pavilont is felállították, mert csepegni kezdett. A fürdésből nem lett semmi, a Balunak nem volt kedve, egyedül a Nyussznak sem, engem meg nem kérdeztek… A cicák viszont óriási sikert arattak. „Sajnos” csak kettő van, így a nagylányok folyton elvitték a Csengécske elől (aki először szomorú értetlenséggel nézte, hogy az ő cicáit dajkálják, és meg sem kérdezik, hogy ő is fel akarja-e venni valamelyiket) de így is végig ment velük, cicaágyat készítettek az ezüstfenyő alatt, dajkálták, sétáltatták őket, még a függőszékbe is beleültették mindkettőt – apa nagy „örömére”… - és később már a Csenge is macskaközelbe jutott
. Olyan jól összejöttek, hogy a kis Nyussz még a trambulinba is mindig ment volna utánuk, annyira élvezte a nagyok társaságát.
És persze azt is, ahogy a Gréta apukája „kicsalogatta” őt (a Nyulacskát) a „bokorból”. Szépen lassan közös hangot talált vele, és a végén már meg is tudta nevettetni – pedig szinte évente csak egyszer találkoznak! Hát igen, ilyen ez a Csengécske, ha valaki elég kitartó, bizony könnyen megbarátkozik vele. No igen, arról se feledkezzünk meg, hogy Gréta apuka a Csanukát is megtanította valami újra: attól a délutántól kezdve lelkesen és ügyesen spriccel ő is a növénypermetezőkkel. És ami még nem sikerült: minduntalan a Csenge dalmatás bringájával szeretett volna menni...
Anya azt gondolta, a kis Balu és a Csenge együtt játszik majd, de nem, lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal: én a Balu után repesztettem nagy nevetgélve a dömpimmel vagy ami éppen nekem jutott. Persze azért a lányok is érdekeltek, jót fogócskáztunk a járdán, sikongatva próbáltam követni őket, míg előre nem „menekültek” a macsekokkal. Estére aztán a Balu és a Csenge is játszottak már közösen, sőt a tűzijáték alatt (a János „kezdte”, és apa felvette a kesztyűt) a Csengécske már kézen fogva irányítgatta a Balut, hogy hova álljon, és a szobába is bementek ketten játszani. Nem beszélve arról, amit apa már rég szeretett volna elérni, de csak a Balunak sikerült: a Csenge bement vele a traktorba! Sőt, később egyedül is ott maradt, és vígan tekergette a kormányt!
Egészen sötétedésig maradt a társaság, a „gyerekek” elemlámpával rohangáltak, majd a trambulinba vették be magukat, apa pedig előszedte a régóta kallódó felfüggeszthető lámpákat, és hangulatossá varázsolta a kertet (anya meg takarókat hozott, neki a melegebbé varázslás jutott).
Jövőre sokkal korábbra kellene hozni a kezdést, hogy még több beszélgetésre legyen idő…
(Nem értem, miért ide teszi, mikor ezt a bejegyzést később írtam! Majd próbálok belenyúlni.)
Utolsó kommentek