Előtte a Mária néninél voltunk. Előszedtük az összes nagy díszgyertyáját, díszládikákat, dobozokat - és az otthonról hozott fagolyókat rejtegettem el bennük, míg a Csenge gyertyázott. Motoroztam is - megfogott a nagy tér, az egymásba nyíló, tágas szobák, de a végén már nagyon ki akartam menni. Mert ott kutya is volt (Bogáncs, a fekete puli), és azt jól megnéztem ám magamnak, már befelé jövet! Úgy örvénylett körülöttünk, a nagy bundájával, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Szegény kis Csenge pedig nekiment az egyik rózsabokornak - a kutyus elől akart ellépni - és pár apró, zöld tövis beleszúródott a karjába. Nagyon fájlalta (persze, az eléggé tud fájni, kivételesen nem "csinált" fájásról volt szó), de anya sok cicabebújót mutatott neki a melléképületeken, és azzal vígasztalódott egy kicsit.

Hű, az Annáéknál aztán népes kis csapat kerekedett: estefelé a Zsani és a Zita is átjöttek a szomszédból. Nagyokat ugráltak a trambulinban, még titkos megbeszélés is volt - a Csenge csak annyit árult el, hogy a mamákról beszélgettek. Sőt, a végén az Anna olyan kedves volt, hogy nekiadta a kinőtt csillogó mintás, ünneplő cipőjét is - no ennek úgy megörült, hogy nyomban felvette, és abban jött haza. Kellett is ez, mert az elején az Annát harapós kedvében találtuk (leszólta a papucsát, a festett képét, kihúzta a hajából a gumit, stb.), és a Csenge nagyon elszomorodott emiatt, hiszen ő napok óta készült a találkozásra. Ő is tud undok lenni (nála kimerül abban, hogy nem akar odaadni valamit), de nem így - ez már olyan ovis gorombaság (ami már a felnőttnek is fáj), és mint ilyen, teljesen ismeretlen a számára.

Én közben teljesen felfedeztem a kertet - valaki azért mindig figyelgetett a távolból - csúszdáztam, homokoztam (olyan jó járgányaik vannak a fiúknak, nem győzők betelni velük), a hintákat is  meghintázattam, az Annáról maradt járássegítővel (Tolika) pedig egyenesen profin mnetem (sajnos nincs kép), olyan ügyesen szedtem a csöpp lábacskáimat, hogy néha szaladni is sikerült - örömömben jókat nevetgéltem. Megdícsértek, hogy milyen ügyes vagyok - igen, ez itthon is így van, ha elakadok, nem esem kétségbe, ügyesen eligazgatom a járgányt az akadályok között. A végén pedig beültem a másik homokozóba, és estig méricskéltem a homokot - furcsa is volt mindenkinek - ők már hozzászoktak a kétévesek lendületéhez.

Egyébként a napokban már megszokottá vált, hogy kettőt-hármat lépek egyedül. Még a homokzóban is megtettem pár lépést felfelé (pedig az olyan süppedős)! Sőt, tegnap délután egészen sokat anyához - de nem került számolásra (nehéz is lett volna, hiszen anya végig pityergett...).

Szedelődzködés közben még be akartam menni a szobába - mindenhová be szeretnék, ahol eddig már jártam, nem értem, miért ellenkeznek néha?!

Este 9 után keveredtünk haza - ekkorra már kicsit több sírás volt - a Péterke, majd a Bálint hitte azt, hogy az ő nyuszimotorját akajuk hazahozni (olyan édesen védte, azt kiabálta, hogy elviszik a Péterét!)

Képek később, mert sehol nem lelem a gépet - lehet, hogy apa otthagyta?