És néhány előzmény: pár napja a Csenge Mega Bloks építőkockájával ("erre a karácsonyra" kapta) is tudok építeni! No, persze még nem olyan komoly várakat, dehát a jó munkához idő kell. Egyik nap pedig a mamával pancsiztunk - úgy élveztem, hogy a vízben kaptam meg az uzsonnára szánt almát. Érdekes, pedig a mosómedvék nem jöttek elő az állatkertben (a fákon csücsültek egytől egyig), ennek ellenére én szorgalmasan merítgettem a vízbe minden harapás előtt...

Szombaton, a déli alvásom idjén szokatlan módon megfordultam a nagyágyon. Anya be is nézett, de látta, hogy még mélyen alszom, és kiment, hogy befejezze a dolgait, mielőtt átmegyünk (a többiek már délre ott voltak). Alig ért ki, egy tompa puffanást hallott - már rohant is be, és a szőnyegen talált, az ágy mellett, keservesen sírva, félálomban. Nehéz lenne leírni, hogy mennyire megijedt, azonnal rohant ki velem az udvarra (mindig bejön), hogy lássa, nincs-e nagy baj (ez mindenre gyógyír szokott lenni). Szerencsére anya kérdésére most is rögtön a Mimi felé mutogattam, és a könnyeimen át arra figyeltem. De odabent semmi sem volt jó - még a szopit sem fogadtam el!

Felöltöztünk hát, és áthurcoltuk az utolsó (akkor utolsónak hitt) járgány-adagot (kismotor, bébitaxi, vödrök, lapátok, szita), a maradék csemgekukoricával egyetemben. A többiek már a gyertyánszil árnyékában játszottak - itt már nem volt semmi baj. Sőt, még ott is maradtam velük egyedül, mert anya hazament, hogy a dömpit is elhozza. A Csenge is talált magának kispajtást: az Áron is eljött, és jót játszottak a Zitától kapott hatalmas vízifegyverrel, és a spriccelővel. A képen is épp az Áronra tüzel a vízzel - no, azért nem volt mindig ilyen nagylegény, csak míg ő locsolt...

Ám, amikor felé fordult a vízsugár, sírva szaladt hozzánk: - Anya, lepöcskölte az arcomat! (óriási tragédia, ha víz ér az orcájához...). Később egy kis seb lett a talpiján, és az Áron anyukájától kapott gyerekmintás sebtapasszal ragasztgatta be magát (kissé sikertelenül, mert elég poros volt a lába). Közben apa sütögette a grillhúsokat, az apukák körében, az anyukák meg a csemetékről diskuráltak / illetve üldözték őket...

Az ebédet egészen jól viseltük (az összes gyerek nevében mondhatom, kivéve szegény Marcit, aki hosszan sírkódott, mert már nagyon elfáradt addigra). És délután az Annáék is eljöttek (immáron teljes létszámban!):

Persze nem hagyhattuk ki a folyosórallit sem: öten tízfelé mentünk - na és a hangzavar... Szegény Lara éppen akkor próbált végre aludni egy keveset - de valamiért folyton visított a babaőrző...

Én ennyire élveztem a dolgot:

Nem beszélve a száguldási sebességről...

S vajon ki sikított a legjobban?

De aztán vége szakadt a dalnak, túl hangosak voltunk, és kirakták a szűrünket az udvarra.

Na, nem mintha itt unatkoztunk volna! Míg a Csengéék a dombról gurultak a motorokkal, addig én felfedezőútra indultam:

- Erre sokkal érdekesebb, menj vissza egyedül!

az egész napi motorozós távomról nem is szólva: a délután is így telt, utána pedig haza a Laráéktól, majd oda-vissza a ház előtt, míg anyáék bepakoltak, végül mocizás az Annáékig (maradhatott még, miután a többiek elmentek, és megbeszéltük, hogy mi visszük haza), onnan a következő utca végén lévő tehenészetig (hű, úgy tetszettek a bocik!), nagy hévvel vissza (pedig meredek domb volt, de csak a végén engedtem, hogy anya felvigyen), és hazafelé majdnem a templomig repesztettem!  Több, mint 1 km (a közben "feleslegesen" megtett kitérők - kutyák és egyéb érdekességek felé -  nélkül...)! És, hogy ki fáradt el a legjobban ezalatt? Lehet találgatni, de annyit elárulok: nem én...

A nap végén már többször is elestem - anyáék rájöttek: a sebességtől, és a fáradtságtól együttesen. Aznap először már igazán nagy iramban róttam a köröket, és el is fáradtam a végére (bár semmi más nem utalt erre...). Viszont, ha felvettek, hogy letöröljék a könnyeimet, az arcocskámat, tenyeremet, még jobban rákezdtem: a motorra mutogattam, és mikor visszatettek, minden jó volt ismét! Jobban fájt, hogy abba kellett hagynom a száguldozást.

Szerencsére a bociktól visszafelé a Mariann éppen elért bennünket, és kihozott két rántott halat - így megvolt a muníció hazáig. Még jó, hogy útközben megvacsiztam, mert otthon viszont percek alatt kidőltem: az etetőszékben már csak a vizet fogadtam el, és a fürcsinek is rohamléptekben kellett zajlania.

Míg motoroztam, anyáék folyton attól féltek, hogy baj lesz ekkora mennyiségből... De sosem engedtem, hogy felvegyenek, ellöktem a kezüket, ha a mocimhoz közelítettek! Csak a bociknál kéretzkedtem fel, hogy jobban lássak. És a boldog vigyort az arcomon! Anya sajnálta is nagyon, hogy nem maradt hely a fényképezőben. A bicikliző csajokról is annyi jót lehetett volna készíteni...

És másnap sem fájlaltam a lábimat - anya csak fele ennyi energiát kérne magának, és azzal is nagyon elégedett volna...

Vasárnap vásárban voltunk. Lángos, kürtös kalács, lovak, bocik, kutyák, macskák, hogy mást ne is említsek! Nagyon tetszett - a végére el is aludtam anya karjában. Délután pedig a mamával voltunk (ismét arattak). Naná, hogy a mocimat is vittük! Átmentünk vele a Györgyiékhez, meg vissza is - de szegény mama már ezt is soknak találta, nem úgy, mint én. Hamarosan jöttek anyáék, akiknek nem győztem elmutogatni, hogy mi minden történt velem, míg ők távol voltak. Hogy motorral mentünk, hogy arra, és a Csenge is, meg a mama, most éppen eszünk - éééés most aztán vigyél ki a homokozóba, de rögtön! Kicsit meghintettük egymást a Csengével, és hazafelé el is aludtam - bár csak egy fél adag szopit kaptam anyától. De a sok homok miatt muszáj volt fürdeni (villámsebességgel) - még sosem volt ilyen nehéz, erősen ellenkeztem, én már rég aludtam volna a másik adag szopival a pocakomban.

Ohó! Még nem is írtam a Liliről és a Cirmosról! A Valiék hozták őket csütörtök este, egészen picik (sajnos betegek is voltak, de a Csenge úgy megszerette őket, hogy anyának nem volt szíve visszaküldeni, de már szerencsére jobban vannak, jövő héten a védőoltásokat is megkaphatják). Na, elalvás után a Csengével kiengedték őket egy kicsit (a Pötyi miatt be vannak csukva, mert még hozzá kell szoktatni őt a cicák jelenlétéhez...). Már nem kapnak olyan szigorú diétát, bár a főfogás azért a főtt krumpli és a száraz kenyér volt, de egy kis "husibőr" is belefért, lefekvés előtt. A Csenge határtalanul boldog velük! És pár nap múlva már dajkálni is lehet őket - no hiszen, már ma is ölben hozta be a Lilit a helyére...