Annyi minden történik, rengeteg jó kép, a mama szülinapja, a Bencéé, a Falunap, előtte szüreti felvonulások, az élmények, mikor a kicsik is kint vannak a krumpliföldön, szüretelünk, vagy babot szedünk a mamával, késő délutáni ejtőzések apával, még lőni is próbáltak a légpuskával, a gyerkőcös öszejövetelek a Laráékkal és az Annáékkal, amit mindig nagyon élveznek,  legutóbb a házassági évfordulónk, nincs is értelme visszamenőleg írni...

A Csengének elkezdődött a Zeneovi (hétfőnként 15.15-15.45-ig), szereti, pont azt nyújtja, amit az oviban hiányol: sok kis körjátékot, közös énekelgetést, és gyanítom,  a kiscsoport (5-en vannak) adta nagyobb figyelem, közvetlenebb légkör, ami még így elnyerte a tetszését.

Egészen betelik a naptár, a hétfőt a szerda reggeli logopédia foglalkozás követi - az oviban van, több csoporttársával együtt jár, rajzolgatnak, mondókáznak, és van ZIZI!!! Ha nagyon belemerül, akkor nem nyitja ki rendesen a száját, és a zs, sz, cs hangok nem tiszták. Ha figyelmeztetem, akkor semmi baj, szóval nincs gond, de azért nem árt, ha megy, és ráadásul imádja, mert ugye szintén kiscsoport, meghitt, nagyobb figyelem, és még ZIZI is van!

Délután fél négytől fél órás hittan, hasonló felállással, mondjuk itt nincs Zizi, de van Matrica! Ami szintén nagy öröm és boldogság.

Amúgy a Csengécske nyűglődik az ovival - ott jól érzi magát, de a reggeli felkelés, elindulás... És teljesen elege van az ottalvásból. Próbálkozunk az ebéd utáni hazajövetellel - egészen pontosan, mióta ezen szomorkodott, egy kivételével (szerdán a délutáni ébredés után hittan van,  de a Csanu akkor még nem kel, és egyszerűbb így, nem tudnám visszavinni a Csengét az oviba) minden nap hazahoztuk.

Próbáltam a reggeleket is pörgősebbé tenni, mondván, hogy akkor hozom el, ha reggel időben megyünk. Változó volt a siker, le is álltam vele. A reggeli torna sem villanyozza már fel annyira, hogy kipattanjon az ágyból. Talán azért, mert nem rendszeres, voltak napok, mikor nagyon készült, és semmi - el is ment kicsit a kedve.

Ha a Csanu kimarad, és nélküle indulunk el, mert kivételesen tovább alszik, mint a Csenge, akkor szaladunk, szépen, halkan, mert plusz fél óra, ha ő is jön (ő is egyedül öltözik, és nem mindig olyan ruhát választ, ami az időjárásnak megfelelő, de azért mereven ragaszkodik hozzá...). Egy ilyen sietős, Csanu-menetes szomorú reggel  óta a Csenge a Cilit őrzi, míg kiállok...

Amúgy vidáman hozza haza az őszbúcsúztatóra tanult versikéket, örömmel meséli a nap eseményeit, és a délutánnal sem lenne semmi baj, ha aludni nem kellene.

Már én sem látom olyan fontosnak a délutáni alvást, mert akkor este nem álmos - de kicsit sem! Ha viszont ebéd után hazajövünk, akkor 8 körül már mesélünk, kilenc után pedig alszanak / -unk... Jó is volt, hogy mindig elhoztuk, ebben a gyönyörű időben legalább a szabadban töltötte a délutánokat. Még a Mandulásban is megmászták a mogyoróbokrot:

Egyetlen gond, hogy a Csanu akkor aludna, mikor érte megyünk (ő is, ha kisebb lenne), de a Csenge érkezésétől teljesen kivirul, van, hogy el sem alszik (de estére nagyon látszik, nem jó így, hiányzik még neki a délutáni alvás, mondja is, hogy fáradt, aludjunk, de végül mégsem). Vagy csak jóval később. Szóval még ezen kell valamit hangolni, de ettől eltekintve azt hiszem ennyi volt a délutáni oviból.

- Anya, én pisijek! - még az ovikezdés idején tűnődtem el ezen, mikor gesztenyét szedtünk hazafelé. És pont annál a fánál, ahol a tavasszal olyan nagyon bepisilt az utcán (azért maradt meg, mert több példa nem volt rá), most már szaladt is lehúzta a gatyókat, kitolta a pocakját (annyira édes, úgy homorít, mindig azt hiszem, egyszer feldől:)), majd sietősen felöltözött, hogy nem menjen kárba a gesztenyeszedő-idő. Milyen távolinak tűnt ez a tavasszal! És észrevétlenül, agusztusban teljesen szobatiszta lett. Ha véleletlenül mégis becsorran pár csepp (több nem), mert messze van a bili, vagy macerás, kötős nadrághoz ragaszkodott reggel... akkor utána már szalad is, kiveszi a komódjából a tisztákat, és átöltözik. A nagydolgohoz mnidig kellek, ha nem tudok odamenni (mondjuk a konyhában vagyok, akkor nem mindig hív, van, hogy bilivel jön), odahozza hozzám a bilit, de sosem trónol rajta, mindig csak addig ül, míg muszáj.

Olyan vígan eljátszanak együtt (a képen épp lifteset apa új szerszámos szekrényében...), a Csengécske segítgeti, ha valami nem megy (orrot is töröl), bár ezt nem mindig hagyja, sokszor ragaszkodik hozzám. Magában is ügyesen kirakózik (anya, én tijatózot! - mindig mindent bejelent, kommentál, folyton magyaráz,  annyira édes!), építget, míg én a konyhában vagyok. Vagy éppen odajön, és segít, krumplit mos, méricskél, törölget, kever... Szinte idilli napjaink vannak.

Apropó! A Csanuka is fújja az orrát! Nemrég náthás lett, szerencsére nem volt vészes, és a Süsüt olvasgattuk előtte  (hihetetlen, hogy végigüli a Csengének a felolvasásokat, és a képeket szemlélgeti, vagy megörül egy-egy ismerős résznek, folyamatnak), jött is az ötlet, hogy úgy kell, mint a mérges sárkány! Mert az orrszívót már egyáltalán nem tűri - azért, ha naygon muszáj, használom, de hagyom, hogy ő is fújja az orrát - a Csenge is pont ekkor, így tanult meg orrot fújni. Csak ő a mamától. Mert én korainak gondoltam...

És fújja, mint a mérges sárkány. Még nem tudja tökéletesen kifújni, de egyre erősebb, és már azt is tudja, hogy a végén nem szabad berregni, csukva kell tartani a száját.

Amúgy megkedvelte a hosszú verses meséket, már kéri a Három nyulat, az Öreg néne őzikéjét (még a Szilvinek tanultam meg, te jó ég, ő meg már Pesten van...), a Cinege cipőjét (a végén az ismétlés tetszik neki), a Sün Balázst, és egy sor hosszabb Hóc-hóc katonás, Cini-cini muzsikás, Gazdag Erzsi verset, nagy kedvenc még a Janika (Kit ringat a bölcső) is - legalább nemhiába tanultam meg ezeket anno. A Macskaházi Benedeket is kívülről fújja már, az is nagy kedvence.

És fél a farkastól, rókától, medvétől - mint anno a kis Csenge. De azért még nem annyira, elég, ha biztatgatjuk, hogy a Pötyi, stb. elzavarja - a Csengének látványosan ki kellett zavarnunk esténknét, akár  százszor is. A Piroska és a frakas mese is így lett kedvenc - olyan átéléssel meséli (saját rövidített verzióm - de nem a gagyi, amiben a farkast még a bekapás előtt nyulak zavarják el, meg a spájzból kirohanó  feleszmélt nagyi...ugyanúgy szól, mint az eredeti, csak nem olyan hosszú - , ő pedig megtanulta), mindig megmosolygom.

És mintha valaki már bentről is kopogna! Vasárnap töltjük a 15.hetet. Minden szép és jó, már a jól ismert zsibbadás is előjött, a héten már a bal kezemen is, de még csak alváskor, és még csak nagyon ritkán kell felkelnem miatta, elég, ha háton fekve magam kinyújtom magam mellett. Kényeztetem magam, csak a gömbölyded poharakból tudok jóízűen inni, sőt már a kanalak közül is gyakran azt veszem elő, pedig korábban rá sem néztem. Újdonság, hogy gond nélkül ehetem a fokhagymát! Hurrá! És sok zöldséget, gyümölcsöt nyakalok, meg mandulát (a kocsiban is mindig van pár szem, és a kézi törő is, úgyhogy ott is eszem). Az ősz elején pár napig csakis anyu lecsóját kívántam, most a brokkolis zöldségleves a sztár, nemrég a halért voltam oda. Persze ezek csak olyanok, hogy ha nincs az sem gond, de ha úgy érzem, inkább azt készítek, eszek, amire igazán fája fogam. Még egyik várandósság alatt sem tettem így.

A Csanunál már kitapasztaltam, hogy mit, mennyit  (sokat semmiképp) és mikor ehetek (este csak korai és kevés vacsora, később még víz sem, különben lőttek az éjszakának, és reggel is csak jóval hét után). Hogy a méhtartószalagok miatt nem lehet csak úgy, hirtelen forgolódni az ágyban, mert bizony nagyon belémszúr. Akkor még furcsa volt, hisz a Csengénél nem volt semmi tünet, mostanra viszont rutinosan teszek mindent, néha el is csodálkozom, olyan, mintha mindig is ezt tettem volna.

Előkerültek a pocakos nadrágok is - az első két babó ugye nem múlt el nyomtalanul (persze, gondoltam, majd szép lapos hasat tornázok, mire jön a harmadik...), és már kényelmetlen a gomb, ha leülök. De ezek meg még óriásiak, úgyhogy a bandázst  is bevetettem.

És igyekszem az egész éjszakát az ágyban tölteni - a gyakori pisilések ellenére - akkor ugyanis szépen felébredek. De szigorúan visszafekszem - és szerencsére el is alszom egy idő után, addig a Babócával "beszélgetek". Még örülök is ennek az ébredésnek, mert napközben nemigen jut időm az elmélyedésre.

A mai éjszaka kivétel, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. Ugyanis enyhe émelygés megmaradt - mint a Csanunál, ott is a 20. hét körül múlt el,- és most nem kaptam a régi, megszokott öblítőt, apa újat vett, amivel tegnap szépen kimostam az összes ágyneműt, párnát. Nem is volt baj, míg bele nem feküdtem... Mostanra elegem lett, irtózom a szagának a gondolatától is, de még a dobozra gondolva is, brrr... holnap újra mosok.

Annyi, de annyi mindent le akartam írni, a sok mosolyogtató Csanu beszédet, a Csenge ügyeskedéseit, de majd legközelebb.

Az új köntösben (cipőket is újítottunk, jó sztori volt az is):

 Egyet azért gyorsan, a Jodijáról (egyébként pontosan ugyanúgy, szép fokozatosan elválasztja magát, mint anno a Csenge):

Reggel ébred, álmos szemekkel szalad ki hozzám - épp a boltba mennék, mert még van kenyér, kifli... (már  nem mindig mondja, hogy - Jodit jejetnék, de az ujjacskája a szájában, és ha nagyon noszogatom, kérdezgetem, akkor azért kiböki nagy mosolyogva).

A másik kezével a szemecskéjét dörgöli, odavan még nagyon, mondom neki, hogy szaladjon vissza, gyorsan elmegyek a boltba (volt, hogy már visszaaludt így, persze még nem gyakori), sietek, és már jövök is hozzá.

Nagyon tűnődik, dögöli a szemét, szopizza az ujjacskát, majd dönt:

- Tudod..., anya..., előbb aggy netem jodit, attán mennyünk ketten a bótba!

Ha valamit nagyon szeretne, de nem engedjük, vagy nem hajlunk rá, esetleg csak ő gondolja, hogy nem fogunk, úgy kéri:- Egy utótót! (utolsót)