Két gyerkőc, két elnevezés...

Olvastam egyszer valakitől, hogy az első gyermeknél elhatározta, könyvet ír a szoptatásról, és szerencse, hogy nem volt ideje rá...

Én is úgy éreztem, tudok mindent...

És be kell látnom, hogy tényleg minden gyerek más, még a testvérek is.

Bár a lényeges pontok egyeznek.

- mindketten hónapokon át max. 5 percig szopiztak, emlékszem, a Csengécskénél a mobilon néztem, mennyi idő telt el, és próbáltam elnyújtani, hogy legalább 5 perc legyen, mert minden azzal volt tele, hogy 20 perc kell a jóllakáshoz, és meg voltam ijedve, hogy mi lesz ezzel a csöppséggel, aki amúgy is pici, ha még nem is lakik jól... csak az tudott megnyugtatni, hogy  látványosan semmi jelét nem mutatta az éhekoppnak, sőt! Fergeteges ütemben gyarapodott (a Csanu is), úgyhogy levontam szépen a konzekvenciát.

- a komfortszopizásra csak nagyobb korban tértek át, bár a kórházban azt gondoltam, a Csanu kezdettől így fog, de utóbb kiderült, csak a tejbelövellést akarta minél előbbre hozni - sikerült is neki!

- a Csengével megéltem egy közösen átsírt kórházi vasárnapot - a nővéri és védőnői szakértelemnek köszönhetően (bár lehet, hogy mégis értenek hozzá, csak jól titkolták) - mert hiába kértem, nem hozhattam be a tejbelövellés éjszakáján - hol voltak akkor még az ismereteim a jogokról, meg a saját felelősségről... - és a csöpp szájacskájával nem tudott szopizni, hisz reggelre már kemény volt mindkét mellem. És SENKI! nem tudott segíteni. Pedig a mai fejemmel simán megoldottam volna...

A csecsemősök azt mondták, próbálkozzunk... és amikor  - sajnos - feltettem azt a hülye kérdést, hogy nem fog-e így kiszáradni (ma már tudom, hogy nem, hogy nagy folyadéktartalékkal születnek), akkor belenyomtak egy adag teát...

Kora éjjel az új csecsemős döbbent meg - miután sokadszor is hiába kértem segítséget... - hogy milyen keméynek a melleim, és, hogy ebből baj lehet, és  ha titokban tartom, van itt egy ÁNTSz által betiltott fejőgépük (ez röhej, betiltják, és másikra meg nincs pénz, akkor miért nem maradhat?!), és azzal lefeji a tejet. Mikor meglátta, hogy teljesen vörös már szinte az egész mellkasom, szörnyen megijedt, rögtön lázat mért meg minden...

A védőnő azt mondta, hogy ezek szerint (délután hívtam fel, mikor már csak sírt, és annyira el volt csigázva, hogy a szoptatási helyzetre utaló magtartástól is még erősebb sírásban tört ki - egészen egyszerű megoldás lett volna "csak" lefejni a tejet, és várni, míg elalszik, és úgy megkínálni, mint a Csanuval tettem, mikor szopási sztrájk volt, DE ezt senki nem mondta!) nem fogja elfogadni a mellemet, és ha anyatejet akarok adni neki, akkor innentől kezdve fejnem kell, és úgy kell neki adnom...

Szerencsére másnap hazajöttünk, és APA (0 humánegészségügyi szakértelemmel) az interneten megtalálta a La Lache Liga honlapját (teljesen váratlanul ért a szülés, semmire nem készültünk (még a szülésre sem, pláne a szoptatásra, ezért aztán már tudom, hogy friss kismamákat nem a szüléssel kell riogatni (de sokan teszik...), hanem a szoptatásra megtanítani...), hisz három héttel korábban jött), és onnatól minden simán ment... Ezeket miért nem tudta egyik "szakértő" sem, akitől kérdeztem?!

- mivel a Csanuval a nap 24 órájában együtt voltunk, és mindig adtam neki szopit, így ő már a második éjszaka hatalmas kortyokban nyelte a kolosztrumot felváltó tejet. Szörnyű volt abban a közegben, hisz szinte egy nővér sem volt tisztában vele, hogy az újszülött cseresznyényi gyomrocskája nem vár három órát a következő szopiig, és egyszerre nem fér bele 100 ml, a méricskélés felesleges és a lényeg szempontjából teljességgel hazsnálhatatlan információiról nem is szólva... Jó, hogy az orvostudomány legújabb felfedezései épp a kórházakba nem jutnak el, vagy süket fülekre találnak...

- mindketten mohón nyeltek - a Csengécske az első hónapokban szopi után szinte mindig bukott (hogy emiatt-e ki tudja, hisz a Csanu nem), a Csanu meg majd megfulladt, szinte láttam, hogy nem kap levegőt, annyira nyel, és a végső ponton elengedte a szopit (én is többször próbáltam rávenni erre, mert láttam, hogy levegővételre nem pazarolja az időt, de általában csak önszántából döntött így), és hatalmas levegőt vett, tényleg, mintha fuldoklásból eszmélt volna.

Szopi után a Csengét sokáig (az első hetekben) nem lehetett letenni, mozgatni (mindig előtte cseréltünk pelust, egyszer volt csak, hogy utána, mert sokat kakilt, és muszáj volt - olyan óvatos voltam, amilyen csak lehettem, és örültem, mert nem volt baj, úgyhogy gyorsan kiszaladtam kezet mosni - abban a pillanatban le is bukta apa válláról az egész ágyat, nagy ívben...) mert rögtön bukott - a Csanut igen, alig fordult elő bukás. Sőt, muszáj volt mozgatnom, mert sokszor utána kakilt.

- mindketten a szopit részesítették előnyben bármilyen más étellel szemben, döcögős volt az áttérés más ételekre (sokat olvastam róla, tudtam, hogy ez nem baj), és kétéves koruk körül  látványosan sűrűsödtek a szopik, viszont ezek legtöbbje csak bátorító, erőt merítő, odabújó alkalom volt, bármikor elmentek, abbahagyták, ha valami érdekes történt a közelben. Jó darabig ment például, hogy a Csengécskének mesét olvastam, míg a Csanu szopizott - manapság, ha könyvet hoz, a Csanád is rögtön kiugrik az ölemből és szalad:- Én i vájatok! Én i!  (én is választok)

A Csanu is épp abban a korban van, hogy ismét szinte egész nap csak szopizna, alig eszik mást, az öszes kedvencét elutasítja, csak Jodi tejj! Szerencsére a gyümölcsszezon is ezzel együtt kezdődik, így legalább cseresznyéből, eperből mindig jól belakik.

- mindketten hosszan ébredtek éjszaka is szopizni - a Csanu talán mostmár ritkábban (gyakoriak a teljesen átaludt éjszakák is), mint anno a Csenge de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. Ebben a korban már döntően azért, mert: lerúgták a takarót/ kimásztak alóla és fáztak, vagy éppen ellenkezőleg: melegük volt, és jól jött a szopi meg egy kis összebújás visszalavás gyanánt. A rosz álom nem jellemző. Inkább a betegség miatti eldugult orrocska.

- mindkettőjüknél a szopi volt az altató/ ébresztő, de a mamával anélkül is el tudtak aludni (igaz, nem mindig könnyen). A Csengécske a szopi elhagyása után hosszas mesélésekre aludt el, a délutáni alvásnál pedig az ölembe bújt, a vállamra hajtotta a fejecskéjét, szorosan (nagyon szorosan) átkulcsolta a nyakamat és énekelgettünk. Őt nehéz volt letenni, hamar felébredt, ha korábban tettem le (őt nagynak is mindig hasra). A Csanu is egyre inkább így van (ahogy nő, és okosodik), már nem mindig nyugtatja meg, ha a hátára fektetve szopit kínálok neki (őt mindig a hátára teszem, azért alakult így, mert vele alvás előtt az ágyban fekve szopizunk, míg a Csengécskét altatáshoz is ülve szoptattam). Sokszor reklamál, hogy menjünk vissaz az ülőgarnitúrára, és ott ülve adjam a szopit megint (Ne! Oda! Oda!). Mert manapság nem mindig akar ágyban fekve szopizni alvás előtt (illetve nem mindig fűlik a foga rögtön az alváshoz, de erről majd később).

Ébredésnél is van, hogy eltekint a szopitól (nem gyakran, de előfordul), és egyik nap egyedül aludt el este, mert már nagyon fáradt volt, és furcsa módon nem várta meg a jodit (máskor addig kéri, míg meg nem kapja - nem azrét nem adok rögtön, mert nem akarom, hanem mert kint dolgoztam, és meg kell fürödnöm, stb.), bebújt az ágyba, magára húzta a takarót,  szopizta az ujjacskáját, és kiküldött a szobából! Ilyet a Csenge sosem tett volna.

- a Csengécske töretlen lelkesedéssel szopizta végig a majd három évet az elválasztódásáig, ezzel szemben a Csanuval megértünk egy nehéz szopási sztrájkot is nagyjából egy évvel ezelőtt.

- ja, és az ujjszopás. A Csengénél meg voltam győződve róla, hogy ezt csak úgy írják, igény szerint szoptatott gyerek nem szopja az ujját. Hm, hát a Csanu igen. Mostanra megkeményedett és kicsit megduzzadt az ujjacskáján a bőr, és már látszik is, hogy melyiket szopja (sokáig azt hittem, nem fog látszani, mert nem volt semmi jele, pici korában sem ázott fel soha).

- és a Csanu folyton a ruhámban matat (ujjacska a szájban, a másik keze meg a dekoltázsomban) - a Csenge nem tette, néha ugyan gombolt, de nem volt gyakori.

Ó, igen, most is úgy érzem, tudok, mindent... kíváncsian várom majd a leendő harmadik új szokásait, hogy megmutassa, még mindig van mit tanulni.