Mióta újra jár...

Bennem is szépen letisztult a kép. Onnan hozza a nemkívánatos dolgokat: ütés, raccsolás (szépen, tisztán beszélt, mikor elkezdte, még meg is jegyeztük magunkban, hogy nyoma sincs a régi ejtési hibáinak, egyedül egy minimális pöszeség maradt még...)...

Itthon nem győzi kijátszani magából az ovit. Sokszor még fürdésre sem ér be, mert nem végzett. Töprengek is folyton, hogy ne hagyjam ott, csak délelőtt, mert utána nagyon kevés az a pár óra, itthon, és abban még a hazaérés, és evés is benne van, alig jut ideje játszani. És bánom, hogy egy hétig (és az előző hét végén) nem ment a krumpli miatt - előtte kedves fiúkkal játszott, de gondolom ennyi idő elég volt, hogy kiessen a társaságból (gyerekeknek nagyon sok ez a pár nap is), és most a csoportbéli fiúkkal játszik. A lányokkal nem. Azt mondja, mindig megütik (hoppsz, meg is van, innen hozta - ezért furcsálltam én, hogy mi ez az ütlegelés?!), és csúnyákat mondanak rá. Később aztán kiderül, hogy mégis játszanak. Más napon pedig vígan ecseteli, hogy mit játszottak a Bogival, az Ágika mellett ül, stb.

Mire az ember kiötölné, hogy hogyan próbáljon segíteni neki, már meg is oldódik magától, és jön helyette egy új...

De ez most egészen más. Négy napja már, hogy nem tudok eljönni tőle, mikor elköszönök, zokogva a nyakamba csimpaszkodik.

Először azért sírt, mert az Ágika csúnyát mondott rá, és megütötte. - Miért ütött meg? - Mert én is megütöttem. - És te miért? - Mert ő is megütött. - ..... (így aztán az ügy feliratkozott az örök rejtélyek sorába).

Azután azért, mert már mindenki játszik (szerintem ez a fő ok, mostanában később megyünk, kilenc körül), vagy mert betegnek érzi magát (és közben nagyon sír), nagyon fáj a fejecskéje, stb...

És, hogy mindig későn megyek érte (nem mindig, de előfordult, legutóbb a Csanuka oltása miatt is épp, hogy odaértünk). De amikor korán mentem (eleinte háromra, de akkor még aludni szokott, ezért tettem át fél négyre, de a Csana miatt (aki szintén három körül kel) sokszor később érek, négy óra felé), akkor is ugyanígy fél ötkor jöttünk el, mint most, hogy négyre megyek.... Mert még befejezi a játékot, elpakol, húzza az öltözködést - vagyis pontosan ugyanazt teszi, mint otthon...

Azután pedig, azért sírt, mert a Péter és a Márkó (velük játszik, mióta visszament) már ott vannak, és ő úgy akart, hogy előbb érjen.

De reggel nem kel fel időben, hiába ébresztem (ő kér, hogy keltsem fel). Talán, mert a rossz idő miatt apa is velünk van esténként, és nagyokat játszanak (társasoznak, hempergőznek, birkóznak - úgy élvezik, a Csanuka még a függöny mögé is el szokott bújni közben, és sikongatva előtör), talán mostanra sokallt be az ovival - ki tudja. Mindenesetre  kicsit kitolódott az elalvás, már tíz óra is van, hogy lefekhetünk (túl a játékokon, meséken).

Reggel pedig a Csanukával játszik, könyvet mutat neki, hogy ne szomorkodjon, ha nem vagyok ott, mikor ébred, szórakoztatja - és közben persze nem öltözik.

Minden télen ez megy, mióta egyedül öltözik. Vagy nem akar megválni a pizsamától, vagy meztelenül szaladgál (és csupa jég mindene), de öltözni, azt nem. Biztos a sok ruha, harisnya, külön póló, pulcsik veszik el a kedvét... Egyszer nem bírtuk tovább, és apa megfogta, én pedig felöltöztettem (hiszen miatta apa sem tud dolgozni menni, mert a Csanuval van itthon, vagy egyszerűen kellene neki a kocsi (vagy nekem, hogy kivihessem a földre szükséges dolgokat), de még mindig nem mentünk el - úgy szeretnék egy kerékpárt, de apa persze nem akar bármilyet, mert az úgyis hamar tönkremegy... na igen, de a másik meg méregdrága).

Szóval felöltöztettük, csak a cipő hiányzott. De már úgy is jó nagy csúszásban voltunk. Pedig szeretném nem sürgetni, hogy ne élje rohanásban az ovit, ne jöjjön elő már most minden reggel a: Siess, mert elkésünk! - de muszáj, annyira elhúzza az időt. Emiatt megyünk kilenc körül mostanság...

És az összes ruhát - a sapkától a bugyiig mind - letépte magáról (sírva), összehajtogatta, visszapakolta a szekrénybe: Majd én egyedül!   Úgyhogy jóval több időt vesztettünk, mintha hagytuk volna...

Szerintem az a baj, hogy későn megyünk, már mindenki játszik, és senkinek nem számít, hogy megérkeztünk (gyakorta az óvó néni sem köszön... bezzeg, mikor eljövünk, mindig nyomatékosan utánunk szólnak, hogy Viszontlátásra! - már sokszor volt a nyelvemen, hogy milyen alapon várják el a köszönést, ha ők sem veszik a fáradtságot, hogy üdvözöljék, mikor megérkezünk?!). Senki nem mozdul, hogy Jó, hogy megjöttél, gyere, játszani, stb... A legutóbb már egészen simán eljöhettem volna, ha az óvó néni, vagy a dadus megfogja a kezét, és beinvitálja. Ehelyett rá sem nézett senki, mikor bekísértem a terembe (alig tudtam, újabban ellenkezik, elhagyja magát), de elengedtem a kezét, és mondtam, hogy elmegyek, be is csuktam az ajtót. Na, akkor kellett volna... Mert a következő percben feltépte, és zokogva rohant utánam, csimpaszkodott belém. És ilyenkor vége-hossza nincs a könyöregésnek, hogy ne hagyjam itt, stb. Persze, igyekszem javítani a helyzeten: Nézd, az óvó néni biztos segít neked megszámolni, hogy mennyit kell még aludni (mostanában mindig ezt kérdezgeti) a Télapóig! (de az óvó néni a füle botját sem mozdítja erre, pedig mellettem áll...). Biztos tanultok Téalpós verset, stb. De az óvó néni helyeslése nélkül mit sem ér. Ő meg csak azt hangoztatja, hogy ezt így nem lehet, el fog késni, mert még matekoznia kell a nagyokkal, és utána próba (a Mikulás napi műsorra - de nem Mikulás témából, úgyhogy én világosítottam fel a Csengét (miután én is tudomást szereztem róla - a Csengétől... -, hogy ők is fellépnek), hogy aznap lesz, és, hogy biztos oda jön majd Mikulás)...

Egyébként pedig a Csenge arra panaszkodott, hogy nem várják a Télapót. Rá is kérdeztem az oviban, hogy tanulnak-e Télapós verset, éneket? - Nem, mert már mindenkinek a könyökén jön ki a Hull a pelyhes, meg a Télapó itt van. - .... ?! (apa is hasonlóképp reagált itthon, mikor megtudta. Pedig ő nem volt az a jó kisfiú, és mégis várta a Télapót, még kisiskolásan is). Nem is bírtam tovább, bevittem a ZeneOvi Téli ünnepét. Persze, aznap nem szólt (de a Mónika Télapós mesét mondott, és ennek örült) - de másnap arra mentünk (csapatostul, apa, Csana, anya), hogy ezt halljuk a teremből! Úgy megörültünk! És az óvó néninek is tetszett!

 Különben szeretem az óvó nénijeit, és persze, nem is várom, hogy olyan legyen, mint itthon, de ez a "nem tanulunk, mert már mindenkinek a könyökén jön ki", és a reggeli köszönés...

És logopédusnál is voltak. A szülőin megkérdeztem, hogyan működik ez a dolog, azt mondták, csak 5 éves kor fölött, és ők tájékoztatnak. Ehhez képest minden kortársa volt, és a Marianntól tudtam meg, aki szintén nem az óvó nénitől tudja, hanem, mert látta a nevüket a logopédus ajtaján lévő listán...  Itthon meg is kérdeztem a Csengét, és elmondta, hogy labdát dobtak, és aki kapta, annak meg kellett mondania a nevét, és, hogy mi a jele. És zizit is ettek (brr...). Szóval csak ismerkedés volt. De miért nem mondták, hogy van ilyen? Engem nem az zavar, hogy voltak, hanem, hogy nem mondták.

No és a reggeli. Hol élek én, aki naívan azt hittem, az ovisok tízóraiznak... Reggeli van 8-9-ig. Aki utána jön, az egyen otthon, mert már nem kap. Az egyik óvó néni szerint. A másik meg csodálkozott, mikor a fél 10-kor beeső (addig húzta az öltözést) Csengének mondtam, hogy akkor csak délben ehet. - Miért, tízig adunk enni, ha kér.

És a használt elemért cukor (micsoda visszacsatolás...) sem egyezményes. Az egyik óvó néni adja, a másik meg sosem, és, ha a Csenge kérésére mondom, akkor csodálkozik, hogy cukorkát otthon egyen, miért enne itt? (miért enne otthon?!)

(Tegnap beszéltem a dadussal, elmondtam, hogy szerintem mi a baj az érkezéssel - és ma várták, kézen fogták, üdvözölték. Sírt most is nagyon, de legalább ilyen a fogadtatás. Hátha lassan minden olyan lesz, mint régen. Hiszen amúgy szereti az ovit, jól érzi magát ott. És az első kérdésre, hogy :- Ugye nem sírsz? Rázza is a fejét mosolyogva: - Nem. De aztán elgondolkozik, és már nem is nevet, csak mondja, hogy: - De, fogok...)

Apával beszéltük is, hogy ez már mindig így lesz. Mindig lesz, ami nem úgy történik körülötte, mint mi szeretnénk/elvárnánk, mindig lesznek társai, akik nem kedvesek a számára, akikkel összezördül (és kibékül, mire megtudjuk...). Mindig hazahoz valamit, ami nekünk nem tetszik, és nem tudunk mit kezdeni vele. Mindig rajta áll majd, hogy beavat-e a dolgaiba - már nem vagyunk ott vele, hogy mindenről tudjunk. Kikerült a szárnyaink alól. Egyre jobban...