és társai... Hogy az ovi teszi-e, vagy a kor, amiben épp jár - ki tudja?

Édes, imádnivaló, segítőkész (sőt!), kedves, jószívű kis tündér, és még sorolhatnám - ÉS dacos, engedetlen, szófogadatlan, lökdösődő, ütögető, rondákat mondó, hisztiző, nyafogó...

A mama már azt is mondta, hogy többet nem vállalja el a Csanuval együtt (persze csak felindulás volt, azóta is vigyázott rájuk közösen), mert ismét lett egy égési folt a kis kezecskén, hiába torlaszolta el a kályhát, a Csenge ugyanis minduntalan arra szorította a kicsit, és ez lett a vége. Ez a folt egyébként még olyan sincs, mint a múltkori, de a mama nagyon a szívére vette (minden fájdalmukat nagyon a szívére vesz, hát még, ha magát hibáztatja érte), még sírt is.

Előző nap a Csanuka kezét szorította bele a konyhai kiszedőbe, azt mondta neki, hogy tegye oda, szegényke meg örömmel megtette, hisz mindenben meg akar felelni neki. És a Csenge ezeket szándékosan teszi, már tudja ő jól, hogy nem szabad.

És azt is jól tudja, hogy a mama térde nagyon beteg, hogy nehezen tud mozogni, nagyon lassan tud csak felállni, leülni, és nagy fájdalmakkal jár, stb. (kisebb korában tolerálta is mindig), mégis ma este, mikor el akartunk indulni (az első közös esti programunk, mióta a csöppség megszületett, apa általános iskolai osztálytalálkozója), és valahogy ki tudtam szökni a szobából (de nagy sírás volt, még a maradáson is gondolkodtam), végre a Csanuka is megnyugodott, játszani kezdtek a mamával - és a Csengének persze mindenképpen azon az ajtón kellett bemenni, aminek a másik oldalról a mama nekidőlve ült a Csanuval a szőnyegen. A mama valahogy odébb húzódott (már forrtam, amiért megzavarta a Csanut, és az ismét pityeregni kezdett), de a lábain át kellett volna lépni a Csengének, hogy bemenjen. Erre viszont nem volt hajlandó, csak dacosan nekilöködte (többször) az ajtót a mamának, és nyafogott, hogy menjen onnan, mert be akar menni... Persze, tudom, nélküle mentünk, fáradt és álmos volt, stb...

Apa éppen fürdött, a Csenge pedig nagyon jól tudja, hogy ilyenkor nem szólok, hogy a Csanuka ne sírjon utánam, mert ha meghallja, hogy még itt vagyok, vége van a világnak. Mégis hiába kérte a mama, nem hagyta abba, nem lépett át a lábán, csak egyre inkább műsorozott, löködte rá az ajtót, pedig a másikon is bemehetett volna. Eddig bírtam. Rácsaptam a popsijára (most is iszonyúan bánom), úgy éreztem, itt már nincsenek szavak. Tudom, ez nagyon rossz megoldás (sírt is nagyon, és úgy, ahogy írják - nem a fájdalom, hanem a megszégyenülés miatt...), de nem tudtam jobbat. Előzőleg nagyon csúnya szóval illette apát, és később a mamát is napközben, még meg is ütötte, és a Csanut is, de ezeket próbáltam a szokásos: Menj innen azonnal!, Menj ki, nem játszunk veled, stb. módon orvosolni. Itt, ezen a ponton úgy éreztem, ezek már mit sem érnek.

Most sem tudom, más gyereke is ezt teszi-e, vagy más mindig rendesen viselkedik - jó, néha biztos rendetlenek, és hasonlók, de, hogy ilyen durván viselkedjenek?! Ha kérdem, azt mondja, az oviból hozza. Mindig van neve annak, akitől a csúnya beszédet hallja, aki ütéssel fenyegetőzik, aki verekszik.  Nem nagyon tudom, mit tegyek. Persze, folytatom, amit elkezdtem, folyton magyarázok, beszélek (sokszor úgy érzem, a levegőbe), Nem játszom veled, stb., de vajon elég célra vezető-e ez? Vagy nekem is durván, szigorúan kellene fognom, mint más teszi? Mindig azt írják, az a "jó viselkedés", amit így érünk el, nem belülről jön, és később megbosszulja magát. De ha már csúnyán beszél velünk, kezet emel ránk?! Egyébként olyan sok jót tudok elmondani róla, de ez nagyon elkeserít. Emlékszem, én is tettem ilyet a mamámmal annak idején (és hogy bánom azóta...), de nem emlékszem, mivel lehetett volna eltántorítani ettől. Akkor is tudtam, hogy nagyon rosszat teszek, mégis megtettem. Vajon miért van ez, miért tettem, és ő miért tesz ilyeneket? Vajon más hasonló korú gyereknél is előfordul ilyen viselkedés? Annyi kérdés, és annyi kétség - úgy szeretném jól csinálni, de ez mindennél nehezebb. Nincs az a szigorlat, amit ennyire leküzdhetetlennek éreztem volna... És még csak 4,5 éves, mi lesz később? Egyszer a mi példánkat fogja követni, de mikor? Hisz még a puszilkodást sem láttam viszont megjelenni nála, én pedig annyit adok neki...

Gyakran próbáljuk viccel elütni a durcát. Ma is, mikor nem akart átöltözni pizsamából (a Télapóhoz írt levelek alapján látjuk, ez minden télen előjön...), és semmi nem használt, sem a kérés, sem az, hogy akkor itthon marad, semmi - apa fogta, és betette a a Csanád traktorának a dobozába. Nagy nevetés lett belőle, de a fenti esetben nem láttam ilyen lazán a helyzetet.

A babáit viszont mindig pontosan ugyanúgy gondozza, mint én őket. Képes a leglehetetlenebb módokon ülni a széken (szinte leesik, de akkor is), autóban, ki-be közlekedni, csak, hogy a babáit fogja közben, vagy épp a holmijukat (rengeteget, szó nélkül, sokszor alig látszik ki mögülük, ha leesik valami és nem tudja felvenni, egyenként lepakol, felveszi, és úgy megy tovább) cipelje utánuk. Bármit megtesz, csak, mert a babának éppen ez, vagy az kell. Ezen viszont mindig elámulok, és csordultig telik a szívem...