A Zita azt mondta, bár az övé is így tenne! Én nem szeretem annyira, mert ha nem veszem fel, mikor ő akarja, továbbra is nemes egyszerűeséggel lefekszik a lábam elé. Teljesen mindegy, hogy sár van, boltban vagyunk, vizes a fű, maszatos a konyhakő, már látom is a mozdulatot, ahogy lecsücsül, és szép lassan, óvatosan leengedi a kobakját. Teszi mindezt néma csöndben, de ahogy néz...

Mivel nagyon okos, sok dologban szót fogad, mindig bizakodva szólok: - Ne feküdj le, mindjárt felveszlek/adok szopit/kimegyünk, stb. De ebben az esetben nem hallgat rám - sosem.

Nagyon ritkán, talán egy-két alkalommal fordult elő, hogy nem tudtam felvenni még sokáig - tésztát szűrtem, a forró vízből; zsíros volt a kezem, és nem tudtam azonnal lemosni (általában koszos kézzel is felkapom, csak le ne feküdjön...). Akkor nyüszögni kezdett, később sírkódott, elege volt, és nem értette, miért nerm értem, hogy vegyem már fel?! Egyszer meg fogta magát, felállt, és otthagyott - na, ez sokal rosszabb volt!