Ismét felfedeztük magunknak Halász Juditot (anya az elsőket a keresztanyjától kapta, mikor ő is kicsi volt).

Előszedtük a Zitától kapott Halász Judit albumot: Minden felnőtt volt egyszer gyerek - mert anya olvasta a próbababáknál, hogy a 6. dal az, amit a Kati is mindig énekelt nekünk, és neki is tetszett. Így akadt rá a 4-re is, amit szintén innen ismerünk.

A Csengének is nagy kedvencei lettek, szinte minden reggel a Som bere, som dara, som vesszővel, vagy a Jön a hegyi tolvajjal kezdődött. Még első reggel megtanultuk, és kívülről fújjuk, a kocsiban, CD nélkül is.

 A Nyussz néhány napja pedig a címadó dal refrénjét sakndálja: ijesztő hangsúllyal a végén, nevetve, kiabálva: "ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk!". Előkerült a Mariannéktól kapott (a Csenge első, babanéző-ajándékai közül) Vannak még rossz gyerekek album is. A csöpp különös izgalommal hallgatja a címadó dalt, hisz a Mikulás és a rosszalkodás együtt szerepel benne (de erről majd később), a másik kedvenc a Hiú törpe (versként sosem ment be anya fejébe, bezzeg így elsőre...) és a Kicsi híd, kicsi híd, az ár téged hova vitt...  kezdetű. A nagymamás (kivéve a Varjúlakodalmat), és A fiam meg a lányom albumok nem jöttek be (a dalszövegek nem az igaziak, kevés a megszokott gyerekvers...), de a többit szeretjük. Korábban a Csenge 3. szülinapjára kapott (Zsuzsától) Ákom-bákom válogatást hallgattuk orrvérzésig, de most a fentiek a nyerők.

Anya elfoglaltsága (krumplit szednek) miatt a mama vigyáz ránk, (a Csenge sem ment oviba a héten) - mostmár egész nap. Még csak két-három napon fordult elő, hogy a reggeli, délelőtti szopi után csak este kaptam. Fel is borult az alvásom, főként a délutáni, ami néha el is maradt, de összességében jól viseltem. A mamánál a Kotkodácsokat és a Paptyit, no meg a cicákat szoktam nézegetni, és az ablakból a traktorokat, a kerítésnél az iskolásokat - és, hogy mikor jön anya... Motorozunk az udvaron (az utcaajtóban tárt karokkal vár minket: Ki jön az én váramba? - és nevetve száguldunk egy pusziért, ölelésért). Este aztán anya minidg az ágyon talál bennünket, összebújva, mesét hallgatva, könyvet nézegteve. A papára is örömmel nevetek, ha látom, búcsúzáskor pedig lelkesen integtek a jobb kezemmel, mikor anya fordul, még akkor is mutogatok: ott van a mama!

Ehhez kapcsolódik a Csenge első kis gonoszkodása is. Még sosem tett hasonlót. Általában nem zökkenőmentes az elválás, bár legtöbbször vígan totyogok be a játékokhoz, de a Csenge rákezdi, sirkódik (csak úgy nyüszög, nem komoly, de bőven elég, hogy felhívja  figyelmem a leselkedő veszélyre (anya már arra is gondolt, hogy pont ezért csinálja...), így aztán én is rögvest belecsimpaszkodom anya nadrágjába, és nem akarom elengedni, az ujjacskám a számban, és ha felvesz, bőszen kotorászok a ruhájában (mindig ezt teszem, ha szopizni akarok), rá is csavarom a kezemre a trikóját, pántját, hogy ne tudjon elmenni. Van aztán, hogy előre sejtem a bajt, és már le sem hagyom tenni magam - pedig nagyon szeretünk együtt lenni, jókat mókázunk egész nap, dehát, amit muszáj...

Szóval anya ilyenkor megvárja, míg feloldódok, elmerülök egy kcist a játékban - persze legtöbbször  szopi után - és eloson (a Csengével megtanulta, hogy bizonyos életkor alatt nem lehet elköszönni, nekem még most is majdnem "örökre" tűnik el, hisz nem nagyon van még időérzékem). Ha nem sikerül, a mama gyorsan az ablakhoz irányít: gyere integessünk, nézzük meg, biztos jön traktor, stb.

Történt pedig, hogy a gyönyörű napsütésben motorozni kezdtünk az udvaron, nagyon jó kevünk volt, és amikor háttal voltam, anya kiosont az utcaajtón. Még hallotta a nevetésemet, örült, hogy minden rendben, már csukta volna a kocsiajtót, amikor hallja a Csengét: Csanád, anya elment ám! - és mivel nem látott azonnali választ, újra: Csanád, anya elment, arra ment! - és még párszor megismételte, de akkor már mindent értettem, zokogva szaladtam a kerítéshez, szorítottam a csöpp kezecskéimmel, és kiabáltam anya után... Nem véletlen volt, a mama is rászólt, és csakazértis!