Egy újabb játék, aminek most nekiveselkedek - a többi csak fejben maradt.

De, hogy hogyan linkeljem ki a többieket....?! Már rég szeretném, oldalra, ahogy másnál látom, de sosincs bennem annyi erő, hogy átolvassam a blog-kezelőt....

Szóval a Daniáéktól kaptuk (meg kellene jelennie a képnek...):

A szabályok:

1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyerekkori emlékeidről.


2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!


3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a "díjat" kaptad!


4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!

Számtalan emlék kering bennem, egy sor jóval élesebben, a Csenge miatt, akit látva, újra felsejlenek. A nagybátyám, aki mindig a levegőbe dobált, és úgy élveztem; a párnacsata a bátyámmal, amikor levertük és összetörtük a lámpát; egy esti kép, amikor apu a hintalovamat bontja a dobozból; a hétvégék a nővéremmel, aki hazajött az egyetemről; az állataim; a nyári játszópajtások; vége-hossza sem lenne, ha mindent le akarnék írni, ami hirtelen felötlik...

De van egy, ami gyökeresen meghatározza a két kis Csöpphöz való viszonyomat: este van (talán éjszaka), csak a kislámpa ég, beteg és fáradt vagyok, de nem tudok aludni, talán lázam is van - és anyu ringat, énekelget, körbe-körbe sétál velem a szobában. Néha megáll, biztosan ő is fáradt, de ez olyan rossz, menjünk tovább - és megyünk ismét, hosszan-hosszan, míg el nem alszom...

Amikor a Csanukát (korábban a Csengét) ringatom, vagy a Csengének mesélek, és se vége, se hossza, csak tovább, és tovább - akkor szokott felrémleni ez a kép. És mindjárt tudom, folytatni kell, mert emlékszem, érzem, milyen rossz volt a megállás...

Mire elszántam magam, már majdnem minden naplóban láttam az emlékeket, talán csak

- Botiék és

- Biusék maradtak ki.