Sajnos éppen a Gazdálkodási Napló íródott a másfeledik szülinapomon, így csak most kerülhet sor ennek méltatására.

Anya azt mondja, ez a kedvemc korszaka (na meg a többi...). Így rácsodálkozni a világra csak egy másfél éves tud - csöppnyi édes arcocska, okosan csillogó szempárral, amiben tükröződik az érdeklődés, figyelem - és az, hogy szinte mindent megért, kezd rendszerezni, saját, új kérdései vannak. Nem is lehet szavakba foglalni...

Ellenben azt igen, hogy mi is jellemez engem így, másfél évesen.

Általában könnyen kiderül, hol vagyok, mert rövid időn belül felharsan egy-egy "Hűűű-hűűű, vagy  Óóóó!" hiszen folyvást sikerek érnek, és tudatni is akarom a többiekkel, hogy jöjjenek, nézzék, milyen ügyes vagyok. Jönnek is buzgón, én pedig irtó büszke vagyok.

Önálló evés-ivás tökélyre fejlesztve - kicsiny engedékenység afelé, hogy anya is adjon valamit (de csak, ha nagyon érdekes játékot játszunk a Csengével - ja, hogy hol? hát az asztalnál! nevetgélünk, bohóckodunk...). De az új vívmányomat (amiért keményen megküzdöttem), az önálló ivást nem hagyom! Ha kísérletet tesz rá (vagy láthatóan szándékában áll), hogy megfogja ő is az üveget (0,5 l-es pille palackból gond nélkül iszok, akár autózás közben is...), poharat, ha nagyon tele van, úgy elrántom, hogy biztos jó sok kidől belőle. Így nyúlt arccal figyeli, hogy nem kell-e mégis a konyharuha - általában NEM!

Nagyon rendszerető vagyok (a Csenge is az volt), ha maszatos lesz a kezem, mindjárt szólok anyának, mutatom, hogy törlni kell. S, ha ad konyharuhát, én magam is törölöm. Így vagyok az asztallal, előkével, cipővel, ha sáros lesz, stb.

A sírás is más, mindig mutatom hozzá, hogy hol ütöttem meg, mi fáj, hol történt. Sőt, tegnap sírva szaladtam anyához a fürdőszobába, hogy behívjam a szobába, és megmutassam, hol estem el...

Ha megyünk valahová, már veszem is le a szandimat, szépen beteszem egymás mellé a helyére, és hozom a kiscipőmet - néha próbálom felvenni, de még nagyon nem sikerül. Mindig csukom anya után az ajtót (talán, hogy nehogy kimenjen újra?), segítek a túzrakásban, ha kész, mutatom a gyufát, és az égő tüzet lelkes "Űűűű! Űűűű" kiáltással nyugtázom, majd mutatom, hogy csukja be a kályha ajtaját, és bemegyek a szobába (ha anya lapátot, kisseprűt kér, akkor odahozom, és buzgón segédkezni próbálok) - tudom, hogy nem szabad közel menni, hozzányúlni! Ha a gázsütő is be van kapcsolva, elég, ha anya annyit mond, hogy "juj-juj, forró!", már nem is megyek arra!

 Öltözködni, vetközni is próbálok, de még csak az utóbbi sikerül, annak is a nadrág, szandál , zokni része - ezeket mindig büszkén mutatom a többieknek. A pizsamámhoz egy kis tutyi (topánka) is tartozik, azt már egyedül is fel tudom venni.

Továbbra is a finommozgással vagyok elfoglalva, kirakózom, a Pötyi játék tüskéit szurkálom a lyuktáblába (aztán megfordítva ki), kedvenc maradt a Kis Vuk kártyacsomag is, aminek a lapjait szépen, egyesével teszem vissza a dobozba. De alapvetően mindent szeretek, ami apró és sok. Így a babokat is nagy szeretettel pakolom az üvegbe, továbbra is örömmel és ügyesen méricskélek bármit egyik pohárból, tálkából a másikba. Gyakran  az evés is ilyen innivaló méricskéléssel végződik, míg anya elpakol. A Csenge kicsiny babaházát is élvezem, az emberkéket ide-oda költöztetem, altatom, autóztatom, stb.

Az autózás, traktorozás apával, vagy mással örök kedvenc - ki-be pakolom a pótkocsit, szállítok vele. A Csenge IKEA vonatkészletével is szeretk játszani, szépen illesztem egymáshoz a síneket, és amikor kész a pálya (gyakran össze is ér!), jöhetnek a vonatok - természetesen mind, egymás után! Már úgy tolom őket, hogy alig-alig csúsznak le a sínről.

Szeretek rajzolgatni (megint felfedeztem a mágneses rajzolót is, anya mostanában vette elő újra), gyurmázni, nagy kedvenc még a színesceruzák ki-és visszatologatása a Csenge tolltartójából, hajózni a fürdőszobában (csak lemaradtak a hajók, meg a Csengécske).

A mesekönyvek továbbra is nagyon lekötnek, akár egy órára is - vagy tovább, de anya unja meg előbb... Minden részük ismerős, buizgón mutatom, hogy ott már láttunk ilyet, kint eszik a cica, stb.: a fejem fölé lendített kacsókkal, lelkes "Óóó!" kiáltással egybekötve (gyakorlatilag az egész mesekönyvezés így zajlik, anya mond valamit, én pedig kommentálom - illetve gyakran meg sem várom, hogy mondja). Nagyon nagy passzív szókincsem van, mindent meg tudok mutatni a könyvekben, amit kérdeznek.

Zenére is szeretek táncolni, anya elővette a tarsolyából az Á-bé-cé-dé című dalt, a Három szabólegények is gyakran hagzik fel mostanában (az A part alatt címűt annyiszor énekelte a Csengének annak idején, hogy folyton rácsodálkozik, hogy nekem már nincs kedve énekelni).

Ébredéskor kitotyogok anyáért (álmos pillákkal, kicsit tétován, ennivaló!), és gyakran nem is bújok az ölébe, csak intek, és megyek előre: - Gyere már, és adjál nekem szopit!

 Lassan a szókincsem is bővülget (látványos nyitás feigyelhető meg, de egyelőre nem ismétlek). A régi Vau-vau (de ha kutyát látok, nem ezt mondom, tudom, hogy nem ez a neve, csak akkor mondom, ha megkérdezik: mit mond?), búúú, brrrr, mellé bejött a süni: jusssz! (juj, szúr), a vonat: ssssssi-ssssssi, a markológépnek dzzzss. Apa, mama, baba. Egyébként egész nap magyarázok, gyakran alig engedem őket szóhoz jutni: A! Ó! Aaa! Óóóó! Hűűű! és mutogatok lelkesen.

Ó, és az új kedvencet, a markológépes (még az első szülinapomra kaptam, de a markolókanál nemrég került vissza rá, mert anya először veszélyíesnek ítélte) játékot el ne feledjem! A Csenge találta ki, építőkockákat markolok fel, és emelek be vele a dobozukba. Most ez az új "mindent visz" játékom.

 A nagydolgot mindig mutatom hátul, a pisit csak ritkán. A komótos bólintás, fejrázás megmaradt, a rázáshoz még hozzáteszem (tágra nyitott szemekkel, felhúzott szemöldökkel, anya teljesen kész van tőle!):e-e!