Így zajlik egy átlagos este. Persze silány képekkel - talán karácsonyra már új gép kattogtat, de ne kiabáljuk el...

Bár ez cseppet sem volt átlagos, hiszen délelőtt Pakson jártunk , és amíg apa sorbaállt a gyógyszertárban (borzasztó beteg, persze, ha kevesebbet idegeskedne, no meg felöltözne úgy, ahogy anya mondja... amikor elmegy, még jó, dehát éjjel jön haza a szántásból, akkorra már elélne a dszeki), szóval a szemközti házat éppen egy markológép bontotta a kanalával (legalábbis mi markológépnek mondtuk). Túl a pazarláson (vastag tégla falak mennek a szeméttelepre, csak mert kell a hely egy új "csodának", és ugye, azt csak "tiszta lappal" lehet), amin anya dühöngött, bennünket nagyon megfogott a látvány - és nem voltunk egyedül, számtalan gyerekes szülő állt meg, és figyelte a járdáról. Amikor apa visszaért, nem győztem mesélni, mutogatni neki, mi is történt itt az előbb!

A Csenge nagyon édes volt! Úgy szereti a mézeskalácsot, nem bírja kivárni, míg megpuhul (hisz ő is készítette), indulás előtt befalt párat (nekem is adott, de én némi forgatás után kiköptem - még kemény), majd a kocsiban ezt mondta:- Fáááj a pocakom! - Pisilni kell? - Neem - széles mosoly: - mézeskalácsra éhes! Pedig - szabadkozott - otthon adtam neki kettőt is, hogy ne akarjon többet, de most mégis azt mondja, hogy még hármat kér ha hazamegyünk!

Itthon kicsit zavartabb volt a hangulat, a Csenge minduntalan az ÉN kedvenc kirakómmal, a 42 db-ossal akart játszani, úgy, hogy nem is érvényesíthettem az elképzeléseimet! Mondta szegény, hogy azt ő kapta, dehát nekem az a kedvencem, már napok óta - ja, hogy ő akkor oviban van?! Anya is tehetetlen volt, hiszen mindkettőnk érvelését helyénvalónak találta... azért kijöttünk belőle valahogy, anélkül, hogy anya foganatosította volna az elgondolást, miszerint minden előzetes meggyőződése, és ismerete ellenére vesz egy másik hasonlót Pakson... Azt mondja, a lényeg, hogy megtanuljunk megosztani, elfogadni, ha kell, kicsit félreállni - hát, lehet, hogy ezek neki könnyen hangzanak, de nekünk, gyerekeknek...

Már sötét volt, mire végeztünk a begyújtással (jól elcsavarogtuk a napot), és kimentünk megnyitni az itatót (valahol ereszt, ezért van napközben zárva, de apa még nem ért rá). Mi a Csengével a járdán motoroztunk, de anya egyszercsak valami furcsa hangra lett figyelmes. Szaladt is, mert tudta, elestem - csakhogy egyáltalán nem voltam letörve, pedig jó nagy puffanás volt, nyomban feltápászkodtam (kissé nyöszörögve, mert azért sok volt a hacuka), és indultam is tovább a sötét árnyak között (a lámpa fényét a fűz takarja): fel a kamra előtti emelkedőn, majd leszáguldottam a motorral - csakhogy! Nem úgy, ahogy eddig, hanem HÁTTAL! Szándékosan, gyakran ismételve, sikongatva közben, sokszor olyan nagy sebességgel, hogy anya nem is mert otthagyni! Hiába, azért, mert szépen, hosszan kirakózok, mesekönyvet olvasok (akár egy órán keresztül is, persze akkor már nem egyedül), azért még fiúból vagyok ám!

Szóval az esti mese ma nem is lehetett volna más, mint az Építkezés az Annácskából. Olyan hévvel mutattam, kiabáltam a markológépet, és a többi járművet, hogy anya alig győzte mondani - mert ha nem mondta, még jobban kiabáltam neki, és bőszen mutogattam: mondd már, hogy is van ez, mi is történt, mit is láttunk ma?! És lendítgettem a karom a fejem fölé, ezt mostanában gyakran teszem, ha valami olyanról akarok beszélni, amit "ott kint" láttunk. (na, anya a karlendítésbe is beleszerelmesedett, olyan hévvel  lendítem, ha a szobába hívom őket, hogy mutassak valamit, hogy gyakran a másik is ellendül az ellenkező irányba). Szerencsére a Csengécske is élvezte, és a nagy mese már korábban elhangzott, míg kirakóztam, ő pedig színezés után volt (a Mini Manót készíti, ügyesen színez, elmondás után szépen megoldja a feladatokat). Sőt, a nagyobbaknak való szaggatott sormintát is szépen követte, végigrajzolta a ceruzával, pedig nagyon szűk hurkok voltak benne! Anya mondta is, hogy azt neki még nem kell, de ő persze nem hagyta annyiban.