...eszembe jut, amit szerettem volna megörökíteni, de gyakran nem tudom, hova is biggyesszem a korábbi bejegyzésekben, úgyhogy most ide kerül néhány.

A Csenge mostanában az esti vetkőzésnél úgy veszi le a ruhácskáját, hogy közben azt mutaogatja: - Én úgy vigyáztam erre a szép pulcsimra, hogy nem is lett koszos sehol. Holnap is mehetek ebben? - pedig nem szoktuk megfeddni, csak akkor szólunk neki, ha ünneplő ruhában akar kúszni-mászni.

És mindent meg akar tanulni, amit mi is csinálunk, azt mondja: Azért, hogy ha nagy leszek, akkor én is tudjak varrni/ számítógépezni / rajzolni/ főzni, stb. Nagyon kedves kislány.

A dadus néni nagyon megdícsérte, hogy milyen ügyesen köti a cipőfűzőjét - és már nem kötik meg helyette, mert nem is engedi. Tegnap reggel azt is megmutattam neki, hogyan húzza vissza a fűző szárát, ha túl hosszú a nyuszifül, és kicsúszik a kötésből - és délután már magától visszadugta a helyére, és úgy szorította  meg az eredendően egy fülecskésnek indult masnit! A Mariann is látta, épp akkor jött az Annáért, és ő is megdícsérte.

Amúgy is csupa jót zengenek róla, szépen eszik, nem válogat, milyen jól nevelt kislány, mindig csendben elalszik, nem zavarja sutyorgással a többieket stb. Hi-hi, néha jót mosolygok magamban, mert olyan, mintha nem hallottak volna a kettős mércéről, hogy a gyerek máshogy vislkedik közösségben, mert mindenkinek meg akar felelni - itthon meg tudja, hogy jó tágak a határok... No meg azon is, hogy azt mondták, nem fog tudni egyedül elaludni - mert őt is úgy altattam, mint a Csanukát (akkor még csak sejtettem, ma pedig már tudom is, hogy nem a "hagyjuk sírni" teszi a későbbi egyedül elalvó gyereket, hanem az, ha figyelünk rá, és mindig teljesítjük a kívánságait, hiszen az alvás nem a nevelés ideje és helyszíne kell hogy legyen, az fizikai szükséglet).

Az Ágika ismét bújik előlünk, biztos a szülinap miatt.... De az oviban remélem azért játszanak.

Délután a mamánál voltunk, almát szedni (és almás linzert is ettünk - ilyen finomat csak ő tud!), feltűnően nyűgös volt, este is, és egy körül felébredt pityeregve, hogy megijedt valami zajtól - de forró volt az egész kis teste, lassan rábeszéltem, hogy menjünk ki, és mérjünk lázat (nehéz volt), de szerencsére csak hőemelkedés, 37,9 - elő is került az Annácskából a Torokgyulladás  és végül az egész könyvet befaltuk. Közben apa megkereste neki az Alma együttes Anna, Peti és Gergő című dalát is, és halkan jópárszor meghallgattuk.

Reggel el is mentünk a doktor nénihez, de megerősített, hogy nem komoly, és hétfőn már mehet is oviba. És nagy dícséretet kapott a cipőfűzésért, és a masniért - doktor néni azt mondta, ez nagyon bonyolult dolog. Magamban pedig fortyogok, hogy sok anyuka miért viszi betegen oviba a gyerekét?! Itt nem úgy van, mint a nagyobb városokban, nálunk mindenkinek van (na jó, nekünk nincs) helyben nagyszülője.

 A Csanuka kézügyessége is egyre jobban csiszolódik: nemrégiben kirakta a Zitától kapott 36 db-os falapocskákból álló csoportosító kirakót. Persze még nem csoportosítva, de szépen, sorban egymás után. Korábban mindig eltolta az első egy-két lapocskát a következővel (ahogy helyre akarta illeszteni, hogy minden oldala feszüljön), mérgelődött, próbálkozott, de nem nagyon sikerült. Most olyan boldog volt tőle, hogy apának is nyomban ki akarta vinni, alig tudtam rábeszélni, hogy ne a táblát vigye ki (reménytelen lett volna), hanem apát hívja be. Szaladt is nyomban, és kiabált neki nagyon, mutogatott befelé, de apa fontos telefont váltott, és nem tudott odafigyelni. Beszaladt hát, megfogta a táblát, és elindult vele kifelé. De a küszöb után szegényke megbotlott egy papucsban, és mind kiszóródott. Nagyon elkeseredett, próbálta visszatartani a lapocskákat, majd a kőről felszedegetni gyorsan...de később kiraktuk újra, és akkor már apa is megdícsérte. Azért is, mert látta, hogy mindig azt a lapocskát teszi a sorba, amelyiket mondom - én is eltűnődtem, de hamar kapcsoltam, hogy ez csak 36 kép, ennél jóval többet felismer, és cselekvéseket, hangulatot, egyéb dolgokat is szépen tud már.

Az Annácskából gyakran mutatja szomorú, méltatlankodó hanggal kísérve a síró képeket - és minduntalan visszalapoz, hiába mutatjuk, hogy a másikon már nevet. Aztán a hatás elmúltával már ő is továbblapoz, és mutatja ő is, hogy már nincs baj. Teljesen érti a könyvet (már amennyit a saját tapasztalatából ismer, a kórházas részt, vagy a kirándulásokat például csak darabjaiban), de nem szereti a felolvasást (a Csenge is így volt), ragaszkodik hozzá, hogy úgy meséljem, ahogyan neki is világos, rámutatva a lényeges eseményekre, tárgyakra, személyekre. Ez rendben is volna, hiszen én is tudom, hogy ekkora korban így érdekes, csakhogy a Csenge mesét akar, hosszan. Egy idő után azért mindig kialakul valami kompromisszum, vagy a Csanuka nézeget közben másik könyvet (a Csenge karácsonyi könyve a Kedves állatörténetek nagy kedvenc), vagy gyorsabban olvasok, és közben kitérek a neki szóló magyarázatokra... Hosszú, bő fél órákat töltünk el így esténknét, és sokszor napközben is. Gyakran egyetlen könyvet elemezgetünk, de előfordul, hogy több vékonyabbat hoz oda.

A kukásautós résznél hevesen gesztikulálva mutogatta el a saját kukásautós élményeit amikhez az ablakon kinézve, vagy az udvarról jut minden csütörtökön.

A fordított cipőért nem szól sosem, de az egyik ujjacskáján lett egy kicsi vízhólyag miatta.  Amikor levesszük, és kinyújtóztatja a lábacskáit, mindig nevetgél, biztosan bizseregnek a kis izmai, én pedig megmasszírozom a talpacskáját. A tornáért viszont egyáltalán nincs oda, rázza a fejét, és elhúzgálja a lábait. Dühös vagyok magamra, hogy annak idején hagytam magam lebeszélni (a doktornő és az ortopéd orvos által) a további lépésekről, és arra vártam, hogy majd magától beáll. Már rég nem kellene ezzel törődnünk...

Tegnap elővette a kedvencét (a Csenge is úgy szerette) a kis piros gumicsizmát. És próbálta felhúzni, és sokat segített, miközben én tartottam, hogy hogyan vegye fel. Még az udvarra is kiment vele, nem akarta levenni, apának is mutogatta.

A postára menet - már második alkalommal megyünk, csak gyalog (közel van, és nem járunk el minden nap itthonról, csak kocsival, hosszabb távra, pl. anyuhoz), útközben odafut a Laráék ajtajához, és nem akar tágítani. Hosszas rábeszélésre továbbjutunk - "egy méter előre, kettő hátra" típusban, (hiszen mindent meg kell figyelni, ha végre az utcán gyalogolunk, ráadásul egy iskola mellett), a két macska lelkesen kísér (én meg attól féllek, hogy valaki elcsalja őket, és akkor mi lesz a Csengével), képtelenség lerázni őket. A virágszedés folyamatos, ennél csak a kavicsok juthatnak nagyobb figyelemhez - egyet-egyet mindig választ, és szépen hozza a kezében. Hazafelé mutattam (ismét), hogy hogyan tüsszentünk a virágnak (annyi ilyen van, amit más tud, pl. a puszi is, de ritkán jut eszembe, hogy ezt mindig gyakorolni kellene, hiszen annyi mindent csinálunk), és ő is mondta: "Hhap, hha"!

A bocinak monja, hogy "bú", az oroszlánnak és a többi nagymacskának, félelmetes "áá", a kutyus pedig a legtisztább vau-vau. Ezt annyira szereti, hogy gyakran szalad a kutyás naptárhoz (amit a Csenge tett ki, lévén épp aznap a Pötyi szülinpaja, Lili névnapja, stb.), és mutat ránk, hogy ugyan kérdezzük már meg, hogy mit mond a kutya?! És boldog mosollyal mondja rá: vau-vau. Ha valamit nem tud megjegyezni, ismételni, mutat ránk, hogy csináljuk újra. És újra, és újra, és újra...

A minap a sünis képen (a Kedves állattörténetekben) mutattam, hogy jujj, szúr a süni. Ez annyira megtetszett neki, hogy egész este ezt kellett játszani, hol ő mutatta, hol mi, és másnap már az Annácskás könyv sünijén is mutatta, hogy odanyújtja és elrántja az ujjacskáját nevetve: szúr!

A szopizós képek nagyon megfogják (a Csenge is így volt), mutatja, hogy a kisállatok is szopiznak a könyvben, a cicák tejecske lefetyelését is utánozza, kicsit kinyújtogatja a nyelvecskéjét. Nagyjából így nézzük végig a mesekönyvet, ő is mutatja benne, hogy mit, hogyan csinálnak, vagy ha nem tudja, bennünket szólít fel rá.

Ismét előkerültek a Clemmys építőkockák, ezekből is szépet épít, és a régi toronyépítők is új szerephez jutottak - most ő építi fel helyettem. Pedig már végleg el akartam tenni (azt játszottuk vele, hogy melyikbe mi fér, melyik fér bele a másikba, stb., de már kicsit ráunt), akkor jutott eszembe, hogy megmutatom ezt is, és lám!

A kerti hintalóval már olyan vadul vágtat, hogy attól félek, orra, vagy hátra esik, mindig figyelem, ha előveszi. Tegnap a kotkodácsnak adott kukoricaszemeket - felháborodva mutatta neki, ha egyet ottfelejtett, és nagyon boldog volt, amikor felcsippentette. A pincébe is lementünk (először), tetszett is neki rettenetesen! Hatalmas mosoly, lelkes kommentek.

A kocsiban már olyan szemfüles, hogy az út mellett dolgozó erőgépeket is azonnal, messziről kiszúrja, de az állatok sem maradhatnak rejtve. Ha épp nincs kedve nézelődni, akkor elkér egy kiskönyvet a játéktartóból, és azt nézegeti, magyarázza (óó, húúú, vau, stb.).

No és a hiszti: olyan nincs (na, majd bepótoljuk, ha akkora lesz, mint a Csenge volt, mikor elkezdte...), van viszont csöndes sztrájk, amolyan: Figyelj már rám! típusú. Ehhez nem kell hangoskodni, visongani, sírni, vagdalkozni, csak néma csendben lefekszik (hanyatt) előttem (ha épp a vizes fűben vagyunk, akkor ott...), és olyan szemekkel néz rám, hogy még a legádázabb gonosztevőkben is mélységes lelkiismeretfurdalást okozna! Nem is hagyom ott sokáig soha...