Az egész ovis csoport itt volt! Még a szülőin vetették fel az óvó nénik, hogy ha valaki érdekes dolgot tudna mutatni, szívesen elmennek, megnézik, mert jól jön minden, ami kicsit kitágítja a világot, megszínesíti a hétköznapokat. Na, ekkor gondoltunk a trambulinra - nem is igaz, apa már korábban. És hétfőre szép napsütés ígérkezett - így hát a délelőtti levegőzést hozzánk tervezték.

A Csengécske is várta, de kicsit ódzkodott tőle, hogy a kedvenc hintájába is beleülnek majd - meg is kért rá, hogy ne engedjem senkinek. Erről alkudoztunk a hétvégén, de összességében nem volt ellenvetése.

Reggel igyekeztünk az oviba - sajnos rendszeressé vált az autózás, remélem, hamarosan szert tehetünk végre egy kerékpárra! A Csanuka általában apával marad itthon, úgyhogy nem is lenne muszáj mindjárt utánfutót is szerezni, elég lenne egy ülés hátra a Csengének.

Itthon, mire a kis Csanád reggelizett apával - mostanában mindig feláll mellé a másik székre (mint ennyi idősen a Csenge), és falatokat kéreget tőle - addig én letöröltem a trambulint, majd öltözés, és már mentünk is ki, hogy szőlőt csipegessünk nekik, a szopira nem is maradt idő. A Mimit is kikötöttem nekik - a csöpp Csanád olyan okos volt, mindjárt előre szaladt, és amint meglátta a kecskét (már szaladtam volna oda, hogy nehogy közel menjen), kiabált nekem, mutogatta, hogy ott van, és nem ment tovább! A Pötyit pedig hátra kötöttük, hogy ne ugráljon össze mindnekit. Aztán már apa hallotta is a jól ismert gyerekzsongást: megjöttek!

A Csengécske elől jött az Ágikával, a szivecskés kapucnival a fején. Hamar elmondtuk a gyerkeknek a szabályokat, egyszerre három-négy gyerek ugrált, a többiek a hintaágyon várakoztak, szőlőt csipegettek, kecskéztek - degeszre tömték a Mimit kukoricaszárral, olyan nagy hasa lett, mint még soha -, hintáztak (a Csenge egy darabig rendületlenül őrizte a hintáját, de aztán más játék után nézett), szaladgáltak, járgányoztak a kertünkben. Nagyon jó volt a gyerekzsivaj, és ők is szépen eljátszottak, nem is kellett szólni senkinek.

A Vali kecskézett velük, beszélgettek róla, milyen a szarva, mit eszik, stb., körbeállták, és mindenki kukoricát nyújtott felé, hogy az övét egye. A Csengécske persze azt szerette volna, hogy csak ő eteti, a többiek csak nézik, és ezért morcosan csapkodta a kukoricaszárat a kecske előtt (fején...), majd átszaladt a másik oldalra, hogy legalább helyzeti előnyben legyen. Ez persze nem tartott sokáig, hamarosan pár bátrabb fiú is követte. Nem volt könnyű megemésztenie, hogy a csoport az ő kertjét, játékait használja, úgyhogy a Csanut kétszer is lehúzta a motorról (szegény, rajta csattant az ostor, pedig amúgy sosem tesz ilyet). Indulás előtt el is sírta magát, hogy nagyon álmos - ez tényleg így lehetett, és megmagyarázta a viselkedését is, hiszen amúgy örült, hogy jönnek. És összességében ő is jól érezte magát a többiek táraságában - ráadásul ő ugrált elsőként a Noémivel, mert az óvó néni azt mondta, a kicsik kezdenek. Meg aztán, furcsa volt neki, hogy itthon van, és mégis vissza kel mennie az oviba. Apa kérdezte is előző nap, hogy akkor ne is menjen, úgyis jönnek?!  De nem szeretném, ha az ovi, csak mint egy alternatív lehetőség élne a szemében, úgyhogy nem engedtem, és apára is rászóltam, hogy ne mondjon előtte ilyeneket, mert csak megzavarja, ez is olyan ovis nap lesz, mint a többi, csak nálunk töltik a délelőttöt.

Aztán a bambuszokhoz már szépen jött a többiekkel - elmeséltem nekik, hogy a panda macik ezt eszik, és mindenki kapott egy-egy bambuszvesszőt útravalóul. Jó volt nézni, ahogy a Csenge is beáll a sorba - az Ágika kéretőzött mellé, hogy hadd legyen a párja - mindenki fogja a bambuszát, és elindulnak vissza az oviba. A Kis Csanád is nagyon élvezte, hogy ennyi gyerek van, ott motorozott, szaladgált, hintázott köztük. Megbeszéltük, hogy ha lesz még egy ilyen szép nap a közeljövőben, akkor újra eljönnek majd egyszer.

És kedden reggel, mire beértünk - most a Csanuka is jött, a Csenge babáját szorongatta - már sok szép képet rajzoltak a kecskénkről, amint a kukoricaszárat eszegeti...