Hű, nagyon jó volt! Anya végig kendőben vitt a csípőjén, és végre nem szakadt le a karja! Mióta ráérzett erre a kötésre, ismét állandó kísérő lett a kendő. Vásároláshoz, nézelődéshez, vagy csak ha hosszabb út után kicsit fáradtabbnak lát, és nincs kedvem a babakocsihoz (ennek persze nyomatékosan hangot is adok...). Fantasztikus ez a szabadság! Mindkét kezét hasznláhatja, és engem sem kell folyvást lesnie - nem beszélve arról, hogy így mindent látok, nem esik rám semmi, és ha valami olyat tesz, amibe nekem nincs belenyúlási jogom (teszem azt: törékeny tárgy vásárlása), akkor gyorsan felhúzza a kendő szárát, és már el is dugta a jobb kezem - szerencsére még nem vagyok olyan gyors, hogy ne legyen ideje közben megtenni, amit akart. Amúgy meg gyakran nem is akarok kibújni, mert a másik irányban is van elég látnivaló, ebben a magasságban.
És a vásár? Bizony megint jó sok állatot néztünk, kutyusokat simogattunk - mindig én vettem észre őket először! A kis Csenge még vásárfiákat is kapott (apa is: egy kürtöskalács készítő alkalmatosságot - hmmm, de jó is lesz a télen!): kicsiny virágos gyűrűt, mintás harisnyákat, és egy szivecskés fatálat (azoktól vettük, akiktől a keresztelőmre is a szőlős tálat), és egy homokórát is. No, ez utóbbi éppen hazáig bírta... Anya hiába mondta neki, hogy ne adja a kezembe, mert én még nem tudok vigyázni rá. Egy darabig boldogan nézegettem (mert persze nekem is az kellett), majd örömömben nekiütögettem a gyerekülésemhez...
A lufikat sajnos elfelejtettük elvinni (pedig 500 Ft-ért újrafújnák őket) - majd októberben. De anélkül is nagyon jól éreztük magunkat (folyvást kiabáltam, mutogattam, mindig megláttam valami érdekeset) - egészen egy óráig maradtunk. Anya ismét büszkélkedett magában: sok játékért síró, hisztiző ovis korú gyereket rángattak el a játékos asztaloktól (természetesen ezeket nem a felnőttek magaságában helyezik el...) - ilyet a Csenge sosem tesz. Mindent meg lehet beszélni vele (mondjuk, így, utólag belegondolva, azokkal nem is próbálták megbeszélni, pedig lehet, hogy meglepődnének...), a legrosszabb eset is az, hogy abban maradnak: majd legközelebb megveszik, ha lesz még.
Itthon aztán történelmi esemény tanúi lehettünk: a Csenge megkötötte élete első masniját
! Most, hogy előkerült a cipő is, fontosnak tartotta megtanulni, hogy az oviban már meg tudja kötni. Eddig is megkötötte (szinte sosem enged segíteni), csak éppen annyi bogot tett rá, hogy ne lógjon a fűző szára. De már vágyott rá, hogy olyan szépen is tudjon kötni (egyébként ez is szép, úgy néz ki a cipőfűzője, mint valami szabályos, kézimunkás dísz). Aztán nagyon elkeseredett, mikor nem mindig sikerült újra, de anya biztatgatta, és a cipőjébe is kap majd egy hosszabb fűzőt, mert ezt a rövidet az ő kezecskéi még nem tudják masnira kötni.
Mostanában (ma volt a napéjegyenlőség, apa tanítgatta is a Csengének) pizsiben játszunk még egy nagyot lefekvés előtt. Meseolvasás, könyvnézegetés (Anna és Peti az új kedvencem), hancúr apával, vacsifalatokért való kitotyogás (a pizsiben, tutyiban, köntösben - olyan nagyon édes! - anya), Csengével való hempergés, kicsiny vadulás, aztán lámpaoltás, szopi közben halk ének és versek. Ha elkerül az álom, akkor felülök: - Óóóóó! mondom anyának, és mutatok a szoba felé, hogy menjünk, énekelgessen, és ringasson el - ezt már jó rég nem tűrtem, de a nátha óta magam kezdeményezem.
A Csenge nagy kutyusa lett az új kedvencem: még a Misiéktől kapta, születése után. Mindig viszem magammal, ledobom, és ráfekszek - szeretek hozzábújni. Még a konyhába is kiviszem anyához - nagy riadalmat váltva ki, hogy nehogy koszos legyen, és már viszik is vissza, én meg nem értek semmit az egészből, csak, hogy elvitték!
A plüss állatokkal is játszom már: találkoznak, puszit adnak egymásnak. Gyakran felszólítom anyáékat is: mutassák újra, hogy még jobban megfigyelhessem! A Pötyi játék kis gombáit is egyedül szúrkálom már be a lyukacsos táblába
! Ha szeretnék vele játszani, odamegyek a polchoz, és kiabálok, mutogatok anyának, hogy vegye le nekem. Az állatos (a Csengéé volt, a Balu anyukájától kapta, még első játékként) formabeillesztőmet is hibátlanul pakolgatom (mától), sőt csavart is viszek bele, mert néha elviszem a szobába az összeset (egyenként), és oda-vissza totyogva rakom ki. A Barbiéktól kapottat pedig pontosan abban a sorrendben szedtem ki, és raktam vissza háromszor is, ahogyan egymás után következnek! Mindig azt fogtam meg, ami épp a sorban hiányzott! A Zitától kapott horgászos táblából (halakat kell kifogni egy farúrdra erősített zsinegen himbálódzó, mágneses végű készséggel) is egy határozott mozdulattal kapom ki a halakat, korábban én tettem rájuk a mágnest, de erre már egy ideje nincs szükség.
Szóval előkerültek az apró, finommozgást igénylő játékok - hiába, lassacskán én is fél éves leszek...
Utolsó kommentek