Most, hogy csak hétfőn megy majd ismét oviba, megint olyan minden, mint rég. Eltekintve a Csenge oviból hozott nyelvöltögetésétől (szerencsére ritkán teszi), és a hebehurgya (de édes) bla-bla-lázástól.

Bent is jókat játszunk, bújócskázunk, tegnap pedig olyan jót hancúroztunk apával az ágyon, hogy utána alig akartunk elaludni. A Csenge minduntalan szaladt ki anyához a konyhába, hogy: - Anya, gyorsan, egy hatalmas farkas van a lakásunkban! - persze ő osztotta ki a szerepeket, néha a rókát játszotta apa, ő meg mindig a bátor Pötyi volt, aki elzavarja. Nekem is borzasztóan tetszett a játék.

Anya nemrég újra elővette a Mackó, mackó ugorjál című könyvet - és már úgy meséli, mint egykor a Csengének. Mutogatja, mit csinálnak a képeken, kéri, hogy én is mutassam meg, mit csinál a mackó (és már tapsolok is, ha azt látom a képen), a lovacskára hoppot mutat a kezével, és hasonlók - módfelett tetszik, csillogó szemecskével figyelem. Aztán új mondókákat is tanultunk, a Forrai könyvből (olyan jó, hogy le van írva, hogyan mutassuk!): ezek lovagoltatók: Sik-sik-sik, zsíros a mácsik, könnyen lecsúszik!, vagy a Sárga szőrű kismalac, én elmegyek, te mardasz! Mindkettő döcögtető (mint a Kicsi kocsi, három csacsi, döcögő-döcögő. Rajta gyerek, kicsi kerek, göcögő - göcögő), de ezeknek a végén le is csúsztat a lábáról - még a Csenge is nagyon élvezi! Ott tülekedtünk a lábánál, hogy minél többet döcögtessen bennünket. Aztán az Én kicsike vagyok, nagy kalácsot várok kezdetű mondókát is elmutogattuk - ez még csak a Csengének megy egyedül. Sokkal jobb így, hogy mutatni is tudjuk, mint amikor csak mondogattuk. Aztán zenét is hallgatunk megint idebent (nyáron ugye, kint voltunk, folyvást), Alma, Gryllus (a Főlj, tea, főlj! a sláger), Zeneovi... És teázunk, akarom mondani "teházunk", mert a Csengécske még most is így mondja (és Oárd a Zoárd, de az csak azért, mert nem ismerte a nevet, és így hallotta). Felettébb tetszik, hogy annyi féle (minden alkalommal legalább öt féle filtert készítünk) bögrében hűlnek, a Csenge adagolja  a mézet a mézadagolóval (nagyon elmés szerkezet, olyan, mint egy csap), és tegnap már úgy kiabáltam, hogy nekem is adtak - persze méz nélkül, mert azt ugye, csak másfél éves kortól. Ízlett! Végigittam az anya szerint nekem valókat - a csipkebogyó  volt a nyerő - holnaptól már én is velük teázom majd! Esténként pedig kitotyogok apához a pizsimben (olyan kár, hogy rossz a vaku!), és a köntösömben, egy-egy falatért, míg anya és a Csenge mesét olvasnak. Néhány napja az Anna és Peti (mikor még csak ketten vannak, a kisbaba Petike, és az ovis Anna) a másik kedvencem. Anya úgy látja, már kapizsgálom, hogy a képeken is olyan szituációk vannak, mint nálunk, és mindig elmesél (elmutogat, és saját szavakkal mesél, olvasni majd csak később) belőle néhány nekem tetsző oldalt. A Csenge is újra felfedezte ezeket, és neki persze olvasni kell (anya meg nosztalgiázik, és pityereg magában, hogy hogy elmúlt az az idő, mikor a Csengével ketteseben olvasták, és én a pocakban hallgattam). Úgy rácsodálkozott némelyikre (pedig ezerszer hallotta már annak idején), hogy anya rákérdezett: - Emlékszel, mikor a Csanuka a pocakomban volt? Emlékszel, hogy mindig puszilgattad, ő pedig odabújt hozzád odabentről? Emlékszel, hogy te is a mamával voltál itthon, mikor megszületett? Emlékszel, mikor... - és a válasz mindegyre ugyanúgy hangzott:

- Nem.

Pedig tudja, hogy gyorsan cserélődik az ismerethalmaz, de erre nem számított. Hisz anyának olyan, mintha tegnap lett volna... (apa játszik is a Csengével ilyeneket: arról kérdezgeti, milyen volt a pocakban? - Jó meleg! És mindig összegömbölyödtem! - Miért? - Mert ha kidugtam a kezem, akkor fázott! És a Kislánytesóm is ot volt, meg a Csani is! - Tényleg, mind a hárman? - Igen! - És mit szóltak, mikor kibújtál? - Semmit, elaltattam őket, hogy ne tudják, mikor bújok ki. - Hogyan? - Énekelgettem nekik, meg ringattam, hogy aludjanak. - és hasonlók, olyan édes!).

Anya azt is kitalálta, hogy a Csenge tanítson engem beszélni. Nem, mintha hiányolná, hisz első szótagos "szavakat"  már újakat is mondok (me-me: megint, ve-ve: vegyél fel, vedd ki, stb.), csak, hogy kicsit újítson a játékunkon. A csöpp nagyon boldog lett ettől a komoly feladattól, és leült velem mesekönyvet nézegetni (úgy, mint máskor, csak akkor nem ezzel a felkiáltásal, de mindig mutogatott (nézd, itt a löf-löf...), beszélt hozzám). Anya azt mondta, nem jó, ha mindent mondanak helyettem, és mindent megértenek (ő már a szemvillanásomat is, hát így minek is beszélnék...), néha engem is fel kell kérni, hogy mondjam. No, ezt ő komolyan is vette, és anya az alábbiakat kapta el a konyhában: - Csanááád, mit mond a teknős? Neeem, a labda nem mond semmit, a teknőst mutasd! Anyaaaa, nem mondjaaa!!!

Alig lehetett elmagyarázni neki, hogy ettől még nem változik semmi, időbe telik (és különben is: mit mond a teknős?!), csak játszunk. És, hogy mondogassa csak úgy, mint rég, majd előbb-utóbb úgyis ismétlem.

Amúgy sokat mesél az oviról (anya meg ismét hímez, mert ugye újabb, melegebb ruhák jönnek), örömmel, lelkesen. Bár anya eléggé felháborítónak találta (a Csenge természetesen mesélte, lévén jól nevelt gyerek, akinek az óvó néni szava szent), mikor kiderült, hogy a Mónika óvó néni akkor is beleteszi a szájába azt amit nem szeretne megenni, hogy egyet kell enni belőle! Emiatt kissé feldúltan várja a hétfőt...

Ma új pizsiben alszom! A Csenge kapta anya barátnőjétől annak idején, kezeslábas, tutyija és köntöse is van (Nem baj, hogy kék? - kérdezte. Háát, akkor sem volt, de most meg pláne nem!). Kék kismókusok és barna kisrókák és kisnyulak vannak rajta - és olyan édes vagyok benne! Kép reggel (persze, hogy a Mackó, mackó ugorjál! könyvvel kezdem a napot!):