Két harcsaszáju, picike jószág,
butácska, édes gyerektopán,
tétova- együgyű, tündéri nesszel
most tipeg átal egy ócska szobán.

Ébred a szivem, játékos kedve,
elborít hófehér virágeső.
Amikor látom, a kacagásom
hangosan, édesen csapkod elő.
Sok régi holmin, szürke íráson
úgy fut, iramlik száz furcsa sugár,
s én ennek is, annak is kiáltani vágyom:
- Tip-top. Megindult. Petike jár!

Még fogja erősen az asztallábat,
és nyitva az ajka és úgy kipirul.
Hős emberi lázzal, tüzes akarással
e rózsarügyecske megállni tanul.
Most - most! Elhagyja és indul előre…
Hogy csetlik-botlik, mily tévedező!
Tip-top! S aprózva, közbe megállva
koppan vitézül a törpe cipő.
Már ideér. Most nyújtja a karját.
- „Csak lassan, okosan, Peti fiam!"
Megered szaporán, elesni nem ér rá,
előrehajlik - s az ölembe’ van.

Tetszik a játék, kezdeti ujra.
A karszék mellé kerülök én.
- Nagyhosszút lépne, nagyhamar elérne,
s fölbillen szegényke az elején.
Remeg a szája, sírni szeretne,
szétnéz: sajnálja-é valaki?
Gondolkozik... majd felkél szepegve
s uj erővel fog ujra neki.
Rózsaszin ujját előretartva,
„Tip-top" - így indul óvatosan,
Halkan selypítve biztatja magát, hogy:
- „Csak las-san, - oko-san, Peti fi-am!"

S elnézem hosszan, homályos szemmel,
borus káprázat száll le reám.
...Tünnek az évek... Megöregedtem...
Egyedül lakom ócska szobán.
S ím, néha erős lépés zaja hallik,
Jön egy daliás, ifjú legény,
- „Te vagy? Mit adjak? Kávét-e? Kalácsot?" -
Tip-top - öregesen járom körül én.
S míg sok vidám csínyjét, nagy küszködését
sorra beszéli, kacagva, vigan -
reszketve, ijedten suttogom én el:
„Csak lassan,
csak lassan, okosan, Peti fiam!"

/Kaffka Margit: Petike jár (1903.)/

A kép másnap készült: