...és elérkezik a keresztelőm napja!
A sok tennivaló (a kert nagy vonalakban kész, apa még a kaput és az utcaajtót is szeretné, na meg minden mást, amit eddig nem sikerült...) - nekem is jut bőven, bár, én "csak" a felfedezéseket folytatom - közepette anya gyorsan lejegyzi a totyogós próbálgatásaimat.
Szóval totyogok - még csak néhányat, és továbbra is sokat mászok (ha bejön a mászásról szóló feltételezés, na, akkor anyáék reszkethetenek: szuper intelligens leszek), de állásból már nem megyek le újra, csak, ha pár lépésnél több a táv - vagy, ha fáradt vagyok. A mamához is sokat lépegettem, és az anya által látott eddigi leghosszabb - miközben számos kapaszkodó is akadt volna, de feléjük sem nyúltam - táv, a homokozó mellett ülő anyától a dömpiig, nagyjából 10 lépés. Így utólag belegondolva - mert akkor valami homály ereszekedett a szemére...
Már gyakran ellépek olyan helyen is, ahol nincs másik kapaszkodó - és szépen leguggolok, ha elbizonytalanodom. Legutóbb anya és apa karjai között sétáltam (3-4 lépést) a konyhában, ide-oda csalogattak. Egy pénzérme volt az apropó, ami persze hamar a Csengéhez került - és irányt váltottam felé! De aztán nem ítéltem elég biztosnak, hogy megkapaszkodjak belé, így visszafordultam anyához.
A lépegetéssel egyidőben egy másik dolog is jellemzővé vált: gyakrabban vetetem fel magam anyával, és úgy csimpaszkodok, hogy le sem tud tenni (már a kendőt is újra elővette). Picit furcsa még nekem ez a nagy - kapaszkodók nélküli - szabadság. Bár lépegetés közben semmi félsz nincs bennem, dehát a nagy változások idején vissza kell kapaszkodni egy kicsit...
Na, és a beteljesületlen vágyak! Ha bevisz, pedig nem akartam; ha le akar tenni, pedig nem akartam; ha nem vesz fel nyomban, pedig szeretném; ha nem engedi meg, pedig szeretném; ha elveszi, pedig érdekes (de veszélyes!!!); ha nem én kanalazhatom az étlet (bár ezzel már rég nem próbálkozik), és még sorolhatnám - na, akkor (jobb kifejezőeszköz híján) jön a kétségbeesés. Keserves sírás / földre rogyás / padló feltörlése (négykézlábból hason csúszva, a kobakomat is magam előtt tolva) - ezt sokszor tolatva végzem, és gyakran anya lábát szorongatom közben (szívszakasztó látvány, dehát anyának is fel kell vennie a ruháját, különben nem tudunk kimenni...). Ha pedig anya karjában leledzem - felvett, mert: veszélyes; koszos, és szép ruhában vagyok (ilyen azért nem sokszor van, próbálja a mocimat is vinni, vagy szerezni egyet, ha valahová elmegyünk); fél, hogy megkarmol a macska, ha még jobban nyomom a hasát...; a Pötyi szörét húzom - ezt a kutya iránti szánalomból akadályozza meg, őt magát hidegen hagyja (még a falatot is ki lehetne venni a szájából, nagyon okos jószág); menni kell; és hasonlók - ilyenkor elhagyom magam, és kapálódzok kézzel, lábbal, és alig lehet megtartani. És van valami, amiért krokodilkönnyek is társulnak a mutatványhoz: ha anya valamit dolgozik, és a mama / apa vigyáz rám, és már nagyon hiányzik, vagy véletlenül megpillantom ŐT...
Ó, és a 15 hónapos szurimat is megkaptam! Természetesen a megszokott forgatókönyv (elbűvölő kisfiú, sírás épp csak a szuri alatt, az egész izgatott - ijedt figyelemmel kísérése a Csenge részéről, stb.) szerint zajlott minden. És már majdnem 10 kg vagyok - 9,90!
A Csenge pedig napról napra ugrásszerűen okosodik! Egyre választékosabban fejezi ki magát, jó néhány dolgot megtesz - vagy legalábbis megérti, csak nem akarja - ha megbeszélik vele, és kérdez, és kérdez: mi hogyan készül, miből, stb. Lélegzetelállító gyorsasággal fejlődik - és persze emiatt ő is sokat sír... (bár kevésbé, mint korábban, csak hevesebb a kitörés).
Utolsó kommentek