Késő délután indultunk - ekkor még mindig hittek az esőben, ami a radarképek szerint az egész országban esett...

Már azt is tudom, hogy melyik a napraforgó, kukorica, mellettük elhaladva bőszen mutogatok kifelé az ablakból. Mire felértünk a Vigyázóba, a Csenge majdnem elaludt, és nem akart kiszállni, így anyának cselhez kellett folyamodnia.

- Nézd, Csanuka, odaszaladtak a nyuszik (na, ezek olyan gyorsak, hogy még nem sokat láttam belőlük) - látszólag érdektelen arc. - És a fácánmama is! - kis felélénkülés, de még nincs hajlandóság.

- Képzeld, még az őzikék is idejöttek, mert hallották, hogy jöttünk lefényképezni őket! Ne hozd a lapátot Csanuka, mert megijednek!

- Hí, igen?! Csanád, hagyd itt a lapátod! - már pattant is! Nyertünk. De azért a puha papucsát vette fel, mert még fáj cseppet a legkisebb lábujja, és anyának vinni kellett egy darabon. A napraforgók között viszont már elemében volt, több kisebbhez oda is állt, hogy azzal legyen megörökítve.

A temérdek vidám kép közül íme néhány:                                  Úgy tetszettek a nagy, napocska-tányérok, hogy a világért sem néztem volna bele a képbe! És utána megint léptem egyet - és ezt sikerült elkapni! Bár a lapátba erősen kapaszkodok. Aztán kicsit le is csüccsentem, hogy kipróbáljam, milyen is ott a terep - de ez a nagy lapát nem akart belmenni. Aztán apa kézen fogott, mert mászni akartam a földön - és anyához száguldottam. Akkor már a lapát sem volt olyan fontos, a Csenge hozta ki utánam. Ő szemfülesebb, látott nyuszikat is. A sok szaglászástól pedig csupa sárga  virágpor lett a kis nózija!

 De már a Gabonás-völgyben elaludtunk (jóval 7 előtt), úgyhogy a kukoricát csak ők látták (legalább annnyi eső volt, hogy nem porzott az út...):

Anya azt hitte, lesz egy kis éjjeli bagolykodás, de nem - otthon felébredtünk (8 után), és furcsa módon nem voltunk túl élénkek. Én még sírtam is a szopiért, és mikor bementünk, a Csenge már szaladt is előre, levetkőzött, és bebújt az ágyikójába. Egyszer már volt ilyen, de az ellenkezőjére is akadt példa.  Míg a szopi tartott, mindketten elaludtunk (és még most is alszunk, bár volt egy pont, mikor gyakrabban felébredtünk, de csak azért, hogy anya mellé bújjunk, én pedig hozzá egy kis szopizásra). Mostanában én  is felveszem a "híd-pózt", és anya tegnap is úgy talált reggel (ma is), hogy a buksim teljesen apához nyomtam, a lábim pedig őt őrizte. Érdekes, a Csenge pont fordítva volt ezzel.