Ismét néptánctalálkozó volt nálunk (július 15-én...). Most lekéstük az elejét, mikor felbukkannak az utcán táncolva, de így is nagyon élvezték. Persze a sietést nem, a Csenge is nyüszögött, a szandi törte egy kicsit a lábát, meleg is volt nagyon (kánikula van mostanság 35 fok körül, szerencsére mindig vannak hűvösebb napok is, ilyenkor akár 15 fokot vagy még többet  is esik a hőmérséklet). A Csanu sem nagyon tudta, hogy gyalog jöjjön-e, vagy vigyem. Ezek a problémák a közös képeken is felbukkannak, ennek ellenére szerintem nagyon jók lettek...

 Visszafelé a Mariannékkal jöttünk, a fiúk kiszúrtak egy fa pukkantót (vagy kispuska, ki tudja, mindenesetre egy cső, amibe zsinegre kötött dugót tolunk, és kilőjük), lengyel fafaragó volt (nemzetközi tánctalálkozó, bolgárok, olaszok is voltak), mindössze 350 Ft-ért adta, nyomban vettünk mi is, mert a Csanuéknak is nagyon tetszett.

A kicsik körében (nem sok volt, hamar elkapkodták) a táncelőadások alatt is nagy sikert aratott, és azóta is kedvenc.

 A kicsik először nézelődtek, az apával vett kürtöskalácsot eszegették, majd - miután mi is letelepedtünk - odakucorodrtak a lábunkhoz (puha szőnyeggel volt borítva a sátor), szandit le (nagy volt a hőség), és vígan pukkantózgattak. Végig féltem, hogy mi lesz, mert a Csanu nem volt halandó pisilni - viszont a nagy meleg miatt sokat izzadt, gondoltam, hogy ezért, és be is igazolódott. Egyszer jodit is kért, de el tudtam terelni egy kis sétával.

  A Csengécske találkozott a Noémivel, az Annával, és több ovissal is, a Gabikáék is eljöttek. A kezdeti nyüszögés után, a Csenge is felbátorodott, és végül nagyot táncoltak a színpad előtt. Később szomorúan szaladt oda a helyünkre, hogy nem akarnak vele táncolni - kiderült, hogy kettesével akartak tovább, ésa neki nem jutott pár (úgy sajnáltam, annyira olyan, mint én voltam). De biztatgattam, hogy menjen, és fogja meg bátran a kezüket, nem akarják kitenni, csak legyen határozottabb - és így is lett!

Néha azt is mondogatja, hogy úgy szeretne bátor lenni (mert hát tudom én, hogy azért nem köszön és hasonlók, mert nem biztos benne, hogy az adott helyzetben pontosan mit kellene tennie - bár ezzel szerintem minden gyerek így van, csak van aki a félelmeit, bizonytalanságát a nagy hangjával ellensúlyozza (meglepve olvastam gyermekpszichológusoktól, hogy, akik bátornak tűnnek, valójában nem is biztos, hogy azok, csak leplezni próbálják...), hogyan kell bátronak lenni, és tanítsam meg rá! Mivel kicsinek én is épp ilyen voltam, gőzöm sincs, mit kellene tenni, bátorságot én is nagyként merítettem (illetve tudom, azért van ez, mert keveset járunk idegen társaságba - mint én egykoron. Majd, ha gyakrabban kerül ilyen helyzetbe, amikor már nagyobb iskolás lesz, egyre könnyebben oldja majd meg ezeket). És így szerencsére azt is tudom, hogy nincs ezzel semmi baj, és sosem szúrom le érte, legfeljebb erősebben noszogatom, mert emlékszem, az nekem is használt.

Később a Csanuka is csatlakozott - sokáig a karomon ült (ezért nem sikerülnek mindig a képek...), végül megkérdeztem, megijeszted egy kicsit a Csengét a kisfarkassal (erről később részletesen, kisoroszlán is szokott lenni, félelmetes hangot ad (Vááá!), és meg kell ijedni tőle. Csak egy idő után úgy beleéli magát, hogy tényleg azt gondolja, kisfarkas van a szobában, és bújjunk el... nagyon édes!)? - és már ment is! Olyan jól érezték magukat! Este még szedni kellett a kukoricát, szerencsére nem sokat, így csak apa ment haza, mi pedig a teljes kidőlésig (fél 9) maradtunk, még sosem volt ilyen, hogy már mindketten haza akartak jönni. Sőt, a Csanuka olyan fáradt volt, hogy még azt is mondta - mert meg kellett várnunk a Csengét, míg felveszi a szandált - hogy ne várjuk meg, hagyjuk itt! A Csengécske viszont szépen hazagyalogolt, pedig borzasztóan el volt már fáradva!