Már vasárnap szerettem volna erről a kiscicáról írni, de nem volt időm.

Nagyon sajnálom, hogy nem szakítottam rá mindenképpen, akkor még vidám bejegyzés lett volna...

A kis Foltoska, akinek a Csenge számtalan becenevet adott (pl. Tappancska is volt, mert két kis barna papucs volt a hátsó lábain), és a Csanuval ketten annyira imádták, egy szerencsétlen baleset miatt már nincs velünk. És a legszörnyűbb, hogy erről én tehetek, én okoztam...

Annyira imádták, a Csengécske és a Csanu a mamánál volt, mikor hozták, és mikor mentem értük, és elmeséltem, hogy van, a csöpp kislány majd kiugrott a bőréből örömében (a Csanu aludt). Sosem kelnek korán, de a cica miatt minden reggel max. nyolcig aludtak, épp csak keltek, és már szaladtak is ki hozzá, pedig későn fekszünk (tizenegy körül vagy még utána, ha nagyon mesézhetnékjük van).

Csináltunk neki horgászós játékot, (kis pálcára zsineggel egy kis nehezék, és azt lengették, húzgálták előtte, a cica meg vidáman kapkodott utána, ők boldogan nevették, jaj, annyira jól eljátszottak együtt). A Csengécske szépen etetgette, gondját viselte, esténknét, vagy ha elmentünk itthonról, mindig becsukta (egy ládikában lakott), ha aludt, alig várta, hogy felkeljen, és dédelgethesse. És a cica mindent eltűrt nekik, hagyta, hogy álló nap szeretgessék, cipeljék, játsszanak vele. A Csenge még a babáját és a két új (és nagy becsben tartott) tarka ping-pong labdáját is neki adta...

A kis Csanád is mindig mondogatta, hogy van új cicánk, meg menjünk a Foltoskához, meg minden... Annyira édes volt, mikor először a Csenge nagy símogatására a cica erős dorombolásba kezdett, a Csanu ujjongva, nevetve kiáltott fel: - Van benne vajami (valami)! Apa van benne vajami! - mert a Cirmos (mostanság lesz egy éves) már nem dorombol így, és sehogy sem értette, hogyan ad ki hangot, ha csukva a szája.

A Csenge nyomában volt egész nap, a cicát pesztrálták. Mondtam, hogy azért kell először becsukni, mert még nem ismer itt semmit, és nem tud hova szaladni, ha megijed, na erre aprólékosan  megmutogatták neki az udvart, a házat...

És olyan okos cica volt, mindig visszafutott hozzánk, ha hívtuk, ráadásul a Pötyi és a Cirmos, de még a tyúk is megbékélt vel (eleinte megijedt tőlük, és nagyra borzolta magát, púposított és fújt, a gyerekek mennyit nevettek ezen!). Szerdán este már nem is akartam becsukni, mert teljesen megszokott nálnuk, ha fáradt volt visszamászott a ládájába, ha unatkozott, sírt utánunk, de aznap már nem is sírt, tudta, hogy úgyis megyünk hozzá...

A Csenge imád piacra menni apával (eddig kétszer volt), és mindig menni akar, de vasárnap még oda sem akart menni, mert hát itt van neki a Foltoska!

Kedden délután kerestem, és sehol sem volt - hát édesdeden bent aludt a mosókonyhában, apa papucsában.

Anyu mondta találóan, hogy nem tudtunk volna olyan drága ajándékot venni nekik, amiben ennyi örömük telt volna...

Ráadásul a barátnőmtől kaptuk, az ő gyerekei is nagyon szerették, nekik is hogy mondjam meg...

Szombaton hozták el nekünk, a gyönyörű fekete, rozsdacsíkos, barna papucsos kiscicát, akit még apa is megszeretett (ez nagyon nagy szó!). Kedd este a kicsik még boldogan cicáztak vele, már sötét volt, de még körbejárták vele az udvart, mutogatták neki a Cirmost, meg a kecskét, hogy ismerkedjenek, nagyokat nevettek.... Szerdán reggel pedig jöttek hozzánk, én meg rohantam ki, hogy ne csöngessen (mert mindenki úgy jön hozzánk, hogy százat csönget, vagy dudál...), mert a kicsik még alszanak, és még egy sor dolgom van, míg felébrednek. És már meg is volt a baj.

A kis Csenge úgy sírt, majd megszakadt érte a szívem, sírva kiabálta többször, hogy - Cica, cica, szeretlek cica! A Csanuka pedig, aki  minden rossz ellen tagadással védekezik, váltig állította, hogy - Nem! Van új cicánk! Buta vagy! - a Csengécske sírva panaszolta is a mamának (mert a kajszit szedtük szerdán is a kertben a piacra, azért is volt reggel az a nagy kapkodás...), hogy a Csanád bántja őt ezzel, és ez neki nagyon fáj... A mama is siratta a cicát (csak pár napot volt velünk, de mindenki megszerette), még inkább a gyerekeket a nagy bánat miatt.

A Csengécske szerda délután elment apával a picra, de útközben is mindegyre a cicát siratta. Még a piacon is, és amikor felhívtam őket, mindig.  Este meg itthon...

Másnapra sokat ugyan csitult a szomorúság (talán azért is, mert reggelre elpakoltam mindent, ami a cicára emlékeztetné), de még gyakran előjön. A Csanu viszont már nem mondja. Egyszer még kérdezte napközben, hogy hol a Foltos cica, és elfogadta, mikor mondtam, hogy már nincs, meghalt. Elismételte utánam, és azóta nem emlegeti. Még kicsi, és hamar felejt, annyi minden történik vele napközben, hogy nem ér rá ilyenen töprengeni.

A kis Csengével virágot tettünk a sírjára (ő szedte), és egy füzetet nyitottunk, amibe a cicáról rajzolgathat. De nagyon elkeseredett, hogy ő nem tudja lerajzolni a cicát, és rajzoljam én, úgyhogy rajzolom, amit kér, ő pedig kiszínezi. Ez sokat segít neki, de a fotókat mostanában nem mutatom meg újra, mert attól nagyon sír.

És persze előjött a fetámadás téma is (mert ő még nem tesz különbséget ember és állat között), meg, hogy az angyalkáknál van, és ők vigyáznak rá. Mindenképpen látni akarta, és nehezen fogadta el, hogy már többet nem lehet, és nem láthatja azt sem, ahogy az angyalkák játszanak vele (ez nagyon hülye lépés volt, arra mondtam, mikor elsírta magát, hogy most ki játszik a cicával, mi lesz vele így...sajnos túl hirtelen reagáltam). És nagyon szomorú volt látni, hogy egy idő után mérges a sírás miatt, még a kis szemét is ütögette, hogy nem akar sírni, mert az butaság. Talán az oviban mondhattak neki ilyet, ki tudja, mindenesetre nagyon megijesztett, de szerencsére elmúlt, és megnyugodott attól is, hogy látta, én is sírok.

Többen javasolták azt a képtelen ötletet, hogy rögtön kell egy másik kiscica. Miért?! Nem az a bánatuk, hogy nincs itthon kiscica, hanem, hogy EZ a kiscica nincs többé! Időt kell hagyni, hogy feldolgozzák, ők a Foltoskát szeretnék vissza, nem arra vágynak, hogy feltétlenül legyen egy kiscica... Egyébknét is, ha embert veszítenének (nekik ez még szinte egyet jelent), akkor sem lehetne másikkal pótolni. Miért próbálnánk meg akkor a kiscicát?! S ha rögtön kap valami újat, a régi helyébe, akkor milyen torz kép alakul ki benne? Nem baj, ha nincs, ha elvesztettük, majd lesz másik...  Ez elég sivár érzelemvilágot eredményezne.

Ha lesz is másik kiscica, csak később (valaki a Csengének is mondta, hogy lesz úgyis majd másik, és ő keményen kijelentette, hogy másik nem kell! Csak a Foltoska!), és az én lelkem miatt. Mert még nem tudtam kimenni azon az ajtón úgy, hogy ne gondoltam volna a szörnyű esetre...

A Noémi mesélte, hogy ő pár éve a gyerekei láttára véletlenül rátolatott az egyik kiscicájukra (hála Istennek, hogy a mieink aludtak, bár, ha ébren vannak, nem is történt volna meg, mert akkor dédelgették volna, és nem ül az ajtó elé, na meg én sem rohanok, hogy ne csengessenek...). És, hogy azóta sem dolgozta fel. Szerintem én sem fogom. Ha beteg lett volna, az más, de, hogy az én figyelmetlenségem miatt történt, ezért nincs már a cicájuk, ez szörnyű érzés....