Tegnap a mamánál voltunk - anyáék tanultak. Ez önmagában még nem lett volna akadály, de a herbárium készítésénél nem igazán hiányoztam... (amúgy már reggel, mikor még az ágyban volt mellettem - olyankor mindig arra gondolok, hogy megoldanánk együtt is valahogy, meg még mesélnénk is. De mikor szét volt teregetve a szobában az összes préselt növény, háááát hamar rájöttem, hogy sokkal jobb nekik a mamánál, mint itthon szigorú tiltások között).

És nagyon belejöttem a mamázásba - hiába, no, mégiscsak nagyra nőttem mostanára! - reggel ugyan volt sírás (anyának muszáj volt elköszönnie, nem volt ideje megvárni, míg elosonhat), mert észrevettem, hogy mi készül, de napközben szépen eljátszogattunk. A mama mesélte, hogy később mindkettőjüknek anyát kellett hívogatnia velem (gyere-gyere: ez nálam annyit tesz, hogy a kis kezemmel (olykor mindkettővel) hívogató mozdulatokat teszek (a Csengécske is így volt, a mamától tanultuk). Tanultuk egy ujjal is, de az még nem megy. Viszont napközbeni sírás már rég nincs, és aludni is mindig sikerül.

Amikor aztán anya megjött, vígan szaladtam felé, de nem bújtam az ölébe, mint régen (az utóbbi hónapban már alig tettem ilyet, mikor értünk jött), hanem nyomban magyarázni, mutogatni kezdtem, hogy mit játszottunk, hova bújtunk el (a szekrény mögé, borzasztóan élvezik) a mamánál. Mikor apa megjött (mert megint moziban voltak ám! Csak elment tankolni, míg anya összeszed bennünket - jól is tette, mert még sehol sem voltunk, mire megjött...), neki is "elmondtam". Sőt rászóltam a mamára, mikor abbahagyta a Csengének a Pom-pom felolvasását! Ilyen sem volt még! Hogy én szólítsam fel a folytatásra!

Pedig sietni kellett, hiszen a Csengécske ma bábszínházba megy az Annáékkal! A Pinokkiót nézik meg, nagyon izgatott, alig tudott elaludni - hiába volt a fenyegetés, hogy az Anna már rég alszik, és ő meg nem tud majd felkelni (még a könyvtárból kölcsönzött Pöttyös Panniból is akart egy mesét, de megértette, hogy arra már nincs idő). No, az elalvásban én is ludas vagyok, mert nekem ugyan mondhatták, hogy aludni kell! Ragaszkodtam a hosszú fürcsihez, meg a meséhez, pedig anya már csak a sólámpát hagyta égve. Méltatlankodva mentem is a könyvért (Annácskás, persze), és hoztam, hogy meséljünk. Ebből meg a Csenge nem akart kimaradni, úgyhogy biztos ébreszteni kell majd...

A kedvencem mostanság, hogy felültöm egy olyan páros oldalnál, ahol a két képen egy történés folytatása van (tegnap pl., amikor az Anna elesik a biciklivel, és a másikon az eldőlt járgány, és a síró Anna, közben kicsit más a háttér, a jelenlevők elmozdulnak, esetleg új szereplő is látható, változnak az arckifejezések), és mutogatom, hogy mi az eltérés a két kép között. Ez nagyon hosszan leköt. Mikor aztán kiveséztem, jöhet egy másik. Közben nem győzöm a számba dugdosni az ujjacskámat, és hevesen mutogatok, magyarázok közben.

Jellemző esti beszélgetés a Csengécskével a sötétben: - Anya, én nem is imádkoztam! (pedig az előbb mormoltuk el..), - Akkor gyorsan: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. / De a tiéd nyitva Atyám, amíg alszom, ,vigyázz reám. / Vigyázz az én szüleimre, és az én testvéreimre (sosem kérdez rá, anya miért mond többes számot, de ő mindig csak egyet mond), hogyha a Nap újra felkel, köszönthessük egymást reggel. Ámen. (még a mama tanította anyának - és később a Csengének is).

 Másik eset: egyenletes szuszogás a sötétben, anya meg van győződve róla, hogy már alszik. Erre: - Hí, elfelejtettem becsukni a szememet! - .....?!

Én pedig tegnap az 50 db-os fakocka készlettel sétáltattam magam. Biztos később aludtam a mamánál, és még nem voltam álmos, mert sétát követeltem a szopi után. És megláttam a kockák dobozát a félhomályban. Nyomban lekéretőztem, megfogtam - anya megijedt, hogy játszani akarok, meg is rökönyödött egy kicsit, mert nem szoktam ilyet tenni, és próbált volna lebeszélni, mikor rájött, hogy ezzel akarok sétálni... Egy darabig hagytam, hogy ő is fogja, de később már nem engedtem, magam tartottam egy darabig, és mikor elfáradt a kezem, mutattam, hogy menjünk szopizni. A gond csak az volt, hogy az ágyban is ragaszkodtam a kockákhoz, és a nagy dobozt sehogy sem akartam elengedni... Így rendhagyó módon a másik oldalról kaptam szopit, de nem zavart, hisz ott voltak velem a kockák! Csak nagy sokára engedtem el a fogantyút, mikor már mélyen aludtam....