Ma volt az első overállos, bundás cipős nap (tegnap apával maradtam, míg anyáék az oviba mentek, később meg elég volt a dzseki).

Két napja pedig az első fagy... nyomasztóan későn.

Szóval anya először a rajta lévő egérkékre próbálta irányítani a figyelmemet - nem túl nagy sikerrel. Amúgy is nagyocska még, bár a méret alapján jónak kellene lennie. A kesztyűk pedig, amik rápatentolva lifegtek, na, azok végképp nem nyerték el a tezsésemet. Anya felhúzta az egyik kezemre, hátha valami játékos úton megtetszik, de nem - végül levette őket, és eltette. Jó lesz még, ha hull a hó. A Csenge sem volt halandó előbb felvenni.

Másodszorra már ügyesebb volt: előjött a jól bevált: Hova bújt a kezecskéd/ujjacskád/lábacskád? Ez már tetszett, mostanában még a kombidresszt (és rá a két réteg pulcsit) is így vesszük fel. Nevetve dugom ki a kezem, ujjam, és gyakran ismét behúzom, hogy mutogatva, kacagva elődugjam újra. Ráadásul még a kedvenc játékaim (kicsiny műanyag állatkák, valami farm szett-féle, még a Csengéé volt) is a markomban voltak. Na, ezek is elbújtak. Egyébként ügyesen kicserélem, és átteszem a msáik kezembe, ha öltözünk, de most mindkettőben volt, és nem akartam letenni. Pontosabban letettem, de gyorsan felkaptam megint.

Amúgy is kimaradt a reggeli szopim (az oviban kaptam meg), mert a Csenge korán kelt (hat után), és anyával végigolvastak egy egész Annácskás könyvet (a bordót) - mint rég. És anya nagyon csodálkozott, hogy a Csenge már nem  is emlékszik, hogy régen egész könyveket olvastak... Hmm, igen, ezt velem együtt már nem lehet. Tegnap este pedig kirakóztak - szegény Csengécske, nemrég megpróbálkozott a 160 db-ossal (amit egyébként úgy szeret) - na, azt végképp nem hagytam. Most a 60-as jött elő, az ágyon kezdték, dehát előttem már nincs akadály, úgyhogy végül lementünk a szőnyegre és ott raktuk ki...

Az ovi után apához is ki akartam menni. Overáll megint, és anya elnézegette az elefántos cipőmet, hogy ez már nem elég, és elővette a Csenge régi bundás cipellőjét (kék-barna, még jó is), hogy ezt vegyük fel. Csak ráztam a buksimat hevesen: Én ugyan nem! Nem adom az elefántosat!

Nagy nehezen azért rám adta - közben végig rugdalództam, tiltakoztam, és szorongattam, mutattam a régit: ezt add! Kimentünk apához, hogy ő is megdícsérje, milyen szép. De én csak befúrtam a fejem anya lábához, és toporzékoltam a lábacskáimmal, nem voltam hajlandó apára nézni. És a Pötyire sem, pedig ő is odajött megnézni, milyen szép cipőm lett. Aztán jött a Kotkodács is. Fél szemmel kisandítottam: hisz ritkán jön ilyen közel. El is hittemn, hogy az én cipőm jött megnézni - és vége lett a heveskedésnek. Többé nem tiltakoztam. Anya a biztonság kedvéért azért eldugta a régit.