Hm, anya a babaklubban (mellesleg nagyon jó volt, ennyit talán még sosem nevettünk) is felvetette a kérdést, de ott még mindenkinek kicsije van, tehát passz.
A Csenge viszont nem hagyta el - senki mást nem kérdez, úgy tűnik látja, hogy ebben anya elég kompetens, és csak őt bombázza (de jó...) - ott tartottunk, hogy mi lesz a Törékennyel, a kedvencekkel, Mimivel, traktorral, és mindennel, ami neki fontos, vagy csak az életünk része. A szeretteinket elhagyta, talán megnyugodott, hogy újra találkozunk. Anya egy darabig mondogatta, hogy nem tudja, de ettől nem maradt abba a kérdezés. A könyvek ilyen recesszióban elég távoli kilátásnak tűnnek, hát arra sem lehet hagyatkozni. Egyébként is lehet, hogy teljesen más szálon fut (a bookline oldalon nem tudtuk megnézni), és akkor semmi értelme.
De a Csenge már egyre jobban sírt, hogy az emberek, akik eltemetnek bennünket (hiába minden, a szál a nagyon-nagyon öregségről, ez a dolog alapjaiban rengette meg a létezés kérdését nála - mennyivel egyszerűbb egy távoli személyen keresztül elmondani, dehát nálunk nem ez a helyzet, úgyhogy mindig a közeli jövőbe helyezi az eseményt - rettenetes!) - mit csinálnak a játékaival, stb. Anya nem bírta tovább, ölbe vette, és azt mondta, az angyalkák elhozzák neki. A Mimit is? Persze. A malackákat is? Igen. És a Berlingot, meg a traktort, meg a... Azt is. De hogyan? Nagyon nehezek, az angyalkák hogy bírják el, azok olyan kicsik?! De sokan vannak! És nem kapja be őket a malacka? Nem. Miért? Mert az angyalkákat senki nem bántja!
Ettől kicsit megnyugodott, aztán jött a házunk.... Azt is elhozzák (ez már a végső lökés volt). Hogyan?! Nem tudom. De hogyan, az nagyon nehéz, és hogyan emelik fel?! Odavarázsolják (azért ezt lehet, hogy nem kellett volna...). és honnan tudják, hogy melyiket, biztos rosszat fognak! Miért a karácsonyi ajándékokat nem szoktad megkapni? De. Látod, az angyalkák mindent tudnak.
Ilyen, és hasonló kérdések, sírással vegyítve - nagyon nehéz! Az első 3 év semmi ehhez képest...
Mivel azokat a bejegyzéseket, amik ebben a témában íródtak, képtelen vagyok újra olvasni, nem tudom, írtam-e, hogy milyen válasz született a - Hogyan vesznek ki bennünket az angyalkák a koporsóból, ha megint élünk? - kérdésre. Itt sem jött be a - Nem tudom. Végül ölbevettem a síró csöppséget, és megpuszilgattam, megölelgettem, símogattam: Így.
Néha előhozza, hogy: De a mama azt mondta, nem halunk meg sosem! - igen, szegény végképp nem tudott mit kezdeni azzal, hogy még magára is vetíti...
Lassan rájövök, hogy mit sem érne a könyv, nem lehet általános választ adni. Ráadásul ő saját magára vetíti, ilyet még nem is olvastam ebből a korból! A Zitát is megkérdeztem, a végén, amikor már nem bírtam azzal, hogy hova lesz a házunk? Azt tanácsolta, mondjam, hogy ott is lesz egy ilyen. De azt sem lehet, hisz őt épp az aggasztja, hogy mi lesz az általa ismert világgal NÉLKÜLE?! És most döbbentem meg igazán: ebben a pillanatban, hogy az előző mondatot leírtam, hasított belém a felismerés, én is ugyanettől féltem, a világ nélkülem...
És még szeretnénk kistesót - hogy fogom én ezt bírni, még többször is?!
Utolsó kommentek