Számomra a legnehezebb, az élet és a halál kérdése.

Az utóbbi napokban feltűnően sírós volt (persze 4,5 éves szinten, vagyis a sok nevetés, játék között tűntek fel a gyakoribb elkeseredések, ha valami nem úgy sikerült, látszott, hogy nyomasztja valami, azt hittem itthoni dolog, hogy túl sokat foglalkozok a Csanuval, és elhanyagoltnak érzi magát - vesszőparipa, mindig a Csanád előtti időszakhoz mérem... mi lesz hárommal....?!), esténként a fürcsi közben arról mesélt, hogy nagyon rosszat álmodott. Könynen rájöttem, hogy nem valódi álomról beszél, hiszen még nincs tisztában a fogalommal, csak ezek a gondolatok emésztik.

Az első az volt, hogy rosszalkodott a boltban, és a bácsi kitette az utcára egyedül, és elveszett.

Persze, ha nagyon szertelen mindig megfeddjük, de ha semmi sem használ, akkor jön a biztonsági őrrel való fenyegetés (persze, tudom, hogy nem szabadna (és ezek után nem is fogom, az biztos!), de van, hogy már nincs türelmem...). Az apropót egy valós eset adta, amikor egy túlbuzgó őr tényleg odajött, és ránkszólt (pedig az akkor nem is esett abba a kategóriába, más gyereke sokkal durvábbakat csinál...). Természetesen nem akarta kitenni az utcára, de a szótól is megijedt, és egy darabig tartott a hatása. Később emiatt hoztuk elő mi is. Korábban sokat beszéltünk neki arról, hogy nem szabad egyedül elkódorogni a nagy üzletekben, nem szabad egyedül kirohanni az utcára, ha Pesten vagyunk (egy időben ez volt a menő) mert elveszhet, sőt olyan emberek is vannak, akik elvihetik őt, és soha nem találjuk meg. És ezek szinonimái, különben hogyan érteted meg egy ekkorával, hogy a többi ember között olyan is lehet, aki akár veszélyt is jelenthet számára? Nem nézek ugyan TV-t, de hozzám is eljutnak a szörnyűségek hírei. Ebben az esetben azt gondolom, jobb félni.

 Szóval megbeszéltük, hogy SENKI nem viheti el őt tőlünk (mármint ilyen és hasonló esetben) úgy, hogy mi nem megyünk velel, SENKI nem teheti ki az utcára, úgy, hogy mi bent maradunk. Akkor nekünk is menni kell - no, ezen is elkeseredett kicsinykét, hogy miatta a Csanukának is... De hamar túllendült a dolgon.

Aztán tegnap reggel sírva jött ki, hogy nagyon rosszat álmodott. Azt, hogy meghalt. És ő nem akar meghalni, mert nem akarja, hogy eltemessék, mert akkor a szájába megy a föld, és nem akarja, hogy a szájába menjen, mert az nagyon rossz.

Nagyon sírt. Én is. Rettenetes ilyen szavakat hallani a saját gyereked szájából. Úgy belekucorodott az ölembe, mint rég, mikor nagyon kicsinyke volt.

 Kiderült, hogy a Bogi (jövőre iskolába megy, gondolom már túlesett a hasonló rémületen, és kicsit örömmel is tölti el, hogy lám, a másik gyerek is fél, nemcsak én) mesélte el az oviban ilyen naturálisan az eseményt.

Persze, tudtam, hogy előbb-utóbb hazahoz valami hasonlót, emlékszem, a Szilvi is ekkora volt, amikor felvilágosították. Egyébként itthon nem kerültük a témát, a Frédi bácsi halálát is elmondtuk, a temetést is (kedvenc halálával is találkozott már). De akkor nem kérdezett tovább, csak egy-egy egyszreű kérdést, ami könnyen megválaszolható volt, mi pedig nem boncolgattuk, gondoltuk (és olvastuk), ennyi idősen csak annyit, amennyire kíváncsi, többet úgysem ért meg, majd szépen fokozatosan belenő, és kibontakozik az egész.

Ezt a fokozatot most aztán sikerült jól szétrobbantani.

Én is többször elsírtam magam, miközben magyaráztam, válaszoltam neki. Bár igyekeztem, hogy tartsam, de lehetetlen, ha ilyeneket kérdez, amiben saját maga a főszereplő! Én azt vártam, hogy valaki más példáján hozza elő, úgy könnyebb, erre álmomban sem gondoltam! Minden könyv azt írja, ennyi idősen elvonatkoztatnak, és saját magukat, a közeli szeretteket sosem volnják be a meghalhat kategóriába. Ő pedig rögtön magára veszi...

Azzal kezdtem - az első döbbenet hatása alatt csak a realitások jutottak eszembe - hogy akiket eltemetnek, nem megy a szájukba a föld, mert koporsóban vannak. Az milyen? Mint egy ágy (óóó, nem, nagyon rossz példa!!! gyorsan elterelni!!!), teteje van, abba teszik, aki meghal. És miért temetik el ha valaki meghal? (hhhuh, de jó, elsiklott az ágy fölött!!). Mert akkor már nem beszélnek és nem mozognak (de egyszerű lenne elmesélni a járványveszélyt, és a lelki dolgokat, dehát ezt végképp nem értené) Emlékszel, hogy láttunk már halott egeret, bogarat, legyet? Igen. És azok mit csináltak? Azok sem mozogtak. De én nem akarok meghalni, mert akkor többet nem játszhatok a Csanuval, és akkor többet nem.... (potyogtak a könnyeim, ezt nem lehet bírni). Én mikor fogok meghalni? Csak nagyon nagyon sokára, olyan sokára, hogy azt én el sem tudom képzelni! (ügyeltem rá, hogy mindig csak a kérdésre válaszoljak). És akkor többet nem találkozok veled, meg apával, meg a Csanuval, meg.... Dehogynem! Utána is élünk, csak máshogy. Hogyan? Aki meghal, az az angyalkákhoz kerül. És ott mi van? Ott minden nagyon szép (már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet), mindig jó meleg van, mindig sok szép virág nyílik, szép tarka pillangók repkednek, mindig szépen süt a Napocska. És a Jézuskák (gyakran keveredik bele, hogy abból csak egy van) is ott vannak? Igen, de csak egy van. És a Jézuska is meghal? Nem, ő már meghalt, hogy mi tovább élhessünk. De én nem akarok meghalni, mert akkor az angyalkák soha többet nem hoznak nekem karácsonyi ajándékot (karácsony-lázban ég jó ideje)! Dehogynem!

A többire nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy egyre kevésbé sírt, és én is egyre kevésbé, és mindig furcsán (mintha megnyugodott volna attól, hogy én is sírok) nézett rám, ha hallotta, hogy elcsuklik a hangom. és megígértem neki, hogy beszélek a Tünde nénivel, és hittanon előveszi ezt a dolgot. És, hogy csak nagyon-nagyon öregen halnak meg (másra nem mertem kitérni, erőm sem volt). És beszéltünk kicsit az idő múlásáról, az örgedésről, de elég nehéz, hisz még nincs időfogalma.

És valahogy előjött az is, hogy mit csinálnak azzal, aki meghal? Régen mindenki itthon halt meg, és a család felöltöztette ünneplő ruhába, úgy tették a koporsóba. Most van aki a kórházban, és azt olyanok, akiknek ez a foglalkozásuk, mint nekünk a kertész. És ki temeti el? Most olyanok, akiknek ez a foglalkozásuk - régen a család (ma miért nem???!!!), és ott van a lelkész, mint a Lara apukája, és imádságot mond a sírnál. Ő mindig ott van.

Nekem is van ünneplő ruhám, a Bambis a kedvencem (a hideg futkosott a hátamon, már nem sírt, komolyan mondta a párhuzamot...). Az nem olyan ruha, az fehér ing és fekete nadrág vagy szoknya és fekete kabát. Nekem van olyan (jaj, ne csináld!)? Nincs, dehogy van! Csak olyanoknak van, akik nagyon de nagyon öregek! Nekem sincs és apának sem és a mamának sem!!!!

Mire bementünk átöltözni, már nevetgélt. A halottak napi gyertyaégetést is előhoztuk, de az már nem váltott ki semmilyen reakciót (azt azért nem tudom, hogyan megyünk el Bölcskére, hiszen a Szilviék kistestvérénél is szoktunk gyertyát gyújtani....).

Aztán úgy hoztam el az oviból délután, hogy arról beszéltünk, hogyan jövünk ki a koporsóból, ha megint élünk... Azt mondtam, azt én sem tudom, mert még nem haltunk meg. A lélek fogalmát úgysem érti még. És, hogy itthon majd keresünk képet, mert nagyon kíváncsi volt, milyen a koporsó (ha elfelejti, nem erőltetem).

Reméltem, hopgy a mamánál nem szövi tovább a szálakat, mert a vetés miatt oda mentünk, ő vigyázott rájuk.