Tegnap kaptam meg az ingyenes oltás első részét.

Reggel ovistorna (a héten a Mónika van), a Csenge mindig izgul, hogy időben odaér-e, nem marad-e le róla?! Nagyon szereti, és, bár anya nem akarja, hogy már ilyen kicsinyként a késéstől féljen, azért erre mindig figyelmezteti, hogy siessünk, mert tudja, hogy milyen fontos neki.

A délelőttöt a szabadban terveztük, de úgy belemerültem a Zitától kapott 42 db-os (anya végre rendesen beszorozta...) kirakóba, hogy csak a 4. teljes kirakás után voltam hajlandó kimenni. Addig anya mondogatta, melyiket rakom, vagy rakjam, keressem éppen. Csak nagyon ritkán kellett segíteni, főként a vége felé, hogy jól illeszkedjen egy-egy rakoncátlan falapocska. De a mű elkészültével már mutattam is az asztallapot: ide öntsük megint! Az 5-nél már dobálgatni kezdtem őket, ha nem sikerült szépen betenni, úgyhogy anya a fáradtságomra hivatkozva kicsalt az udvarra (magam hozom a cipőmet, mutatom a sapkám).

Innen egyenes út vezetett az utánfutóra... Persze, a Csenge ment fel először, még régebben, és tőle láttam, pedig anya folyton arról papol neki, hogy csak okos dolgokat mutasson előttem. Többször is visszatértem (apa zsákokat mosott a kukoricának), és felmásztam rá, anya szörnyű ijedtségére. Mindig a leeséstől félt, mondjuk lehet, hogy van is rá oka, mert bár a szélén óvatos vagyok, ám odabent nagyon vadul szaladgálok.

Ebéd után (spagetti volt, imádom!) kimentünk talajmintákat venni - érdekes módon csak a határban aludtam el, és bírtam is egészen az utolsóig. A szárvágásnál már én is segítettem, természetesen a legnagyobbakat kellett odavinnem az utánfutóhoz. A fosztás most nem kötött le úgy, mint máskor, inkább cipekedtem.

Otthon gyors készülődés, míg én csinosan már traktoroztam (a felső képen látszik a korábban említett hajnyírási hiba), anya betett egy nagy adag mesekönyvet - de jól tette! Bár fél órás késéssel érkeztünk, de még ekkor is nagyon sokan voltak - még sosem volt így tele a rendelő, mióta járunk. Nagyon jól jöttek a mesekönyvek - néztek is, hogy milyen jól elvagyok - és még a szomszédainknak is kölcsönöztünk belőlük (a Réka is ott volt, a Dóra, és a Csenge leendő ovistársa, a Viktor). Sajnos megint láttunk egy kislányt, akiért anya szíve majd megszakadt, olyan csúnyán bántak vele, pedig a világon semmi rosszat nem csinált...

A doktor néninél ismét vígan nézelődtem, bár - a hosszú várakozás végére - előtte is odabújtam anyához, és szopizni kezdtem az ujjacskámat (de ennyi apuka előtt nem akart szopit adni) itt is bekaptam néha az ujjacskám, de a mérésnél (10,41 kg, 80,5 cm) anya megmutatta az alvó mackót, és a két báránykáját, meg a bohócos irattartót is, úgyhogy simán ment minden. Csak lefeküdni nem szeretek (szerintem senki), úgyhogy egyedül az oltás idejére kellett ezt tennem. A doktor néni azt mondta, biztos csípősebb lehet, mert mindenki erősebben reagál, mint egyébként. Én is sírtam  egy kicsit (keservesen, anya úgy sajnál ilynekor), de csak az oltás ideje alatt.

Szerncsére időben odaértünk a Csengéért is - onnan el, viszont már csak bő fél óra múlva tudtunk szabadulni... (ó, csak a szokásos...). A fotókon jól látszik, hogy már csak mi vagyunk az oviban (és nem nagyon akaródzik menni...) - bár most az oltás is közrejátszott. A kapuban pedig az elmaradhatatlan diótörés (az utolsó képen is azt próbálja lábbal megrepeszteni)  tart vissza bennünket.

Hazafelé Lara néző, mert anya nem volt elégedett az első gyöngyfájával - azóta tetszik neki, talán megszokta - és meg akarta nézni, hogy pontosan milyen is legyen a másik (persze nem olyan lesz, képtelen másolni). Úgyhogy mire hazaértünk (hű, de sokat kellett csalogatni, mire kijöttünk a Larától!) jó késő lett. A Gabika még áthívta volna a Csengét, de betegek, így anya nem engedte. A Vali azt mondja, már nem játszanak az Ágikával - a szülinap jól felborított mindent...

Az esti mesélés a szokásos nehézkes mederben folyt: a Csenge hosszú mesét akar, keres is magának mindig, én pedig nem szeretem a felolvasást, viszont azt szeretném, ha anya nekem mutatná a mesekönyvemet, ahogy máskor szoktuk. Azért ismét sikerült némi komprumisszumra jutni, a hosszas nézegetés után lemásztam az ágyról és egy lufit kergettem, anya pedig gyorsan mesélt néhány hosszút a Csengének. A minap a Cini-cini muzsika című verses-mondókás könyvet vette elő (még az övé volt, így elég viharvert szegény), most ez az új kedvenc. Az az igazság, hogy a klasszikus hármason (Jár a baba, jár,  Hóc-hóc katona, Cini-cini muzsika) kívül nem is tud ilyen  jó mondókás-verses könyvet, ezek a legjobb gyűjtemények még ma is! A sötétben, szopi alatt pedig József Atilla Altatója a legújabb, a végére a Csenge már alszik is...