Reggel a Vali volt – szuper! Gyöngyöt fűztek éppen, a csöpp Csanád pedig még aludt, mikor elindultunk. Aki éhes volt, az ehetett, meg volt terítve, de aki nem akart, az játszhatott – pont ez kell az én kis Nyulacskámnak! Leült gyöngyöt fűzni (kis noszogatásra), és már készült is a kis rózsaszín karkötő, apró gyöngyöcskékből. Hamar el is köszöntem, és jöttem haza – ő is szépen vette a búcsúzást, már második napja nincs semmi.
Itthon a kis Csanáddal játszom, tevékenykedünk egész nap (és borzasztóan hiányzik a Csenge! Ő sem tudja hova tenni, hogy mindig eltűnik, ezért erősen „csimpaszkodik” belém, nehogy én is eltűnjek egyszer. És nekem is olyan rossz, hogy nincs itt velünk, hogy árvább, csöndesebb a hinta, a homokozó, a kert….). És örülök, hogy a keresztelőről lefagyasztott étkek még nem kerültek felhasználásra – mert a főzőcskét még nem tudtam besűríteni…
Délután a szokott időben igyekeztem érte (milyen furcsa, megint „randira” járok…), és ott ért a meglepetés: alszik! Éppen ma, amikor elhatároztam, hogy inkább hazahozom, mintsem két órán keresztül ébren feküdjön.
Ráadásul én ébresztettem – tudtam, hogy ez nem lesz jó, hiszen nem magától ébred, de már mindenki más felkelt, és uzsonnáztak. De csak kicsit nyafizott, segítettem beágyazni, bekötöttem a haját, és hazafelé uzsonnáztunk. A csöpp Csanád otthon játszott apával – jó is ez, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, közösen autóznak, és már ébredés után odamegy hozzá, ha autózni, tarktorozni hívja (egyébként mindig nálam lustizott, senkihez sem akart odamenni, most meg nyújtja felé a karját!).
És a Vali nagyon megdicsérte a Csengécskét (amúgy is mindig dicsérik: milyen együttműködő, nem zavarja a többieket, önálló): kétszer is lecsúszott a gyöngysora, és szépen, kitartóan újrafűzte (egyszer a Vali miatt csúszott le). El volt ámulva rajta: - Ezt a türelmet! (de jó! Hányszor vettem fel újra-és újra, míg kicsi volt, hányszor énekelgettem neki éjszakába nyúlóan, mennyit ringattam, dajkáltam, később hányszor magyarázgattam, mutogattam neki egy-egy dolgot, mindenütt azt írták, meglátszik majd, és tényleg!).
Hazafelé szoknyácskában szaladt, majszolta az uzsonnát és vidáman mesélte az élményeit, különleges délután volt: ezen a napon lett 4 és fél éves. A dalmatás biciklijéről is aznap délután szereltük le a támasztókerekeket (akkor törtek szét, és egyébként is mindig fennakadt velük), és seprűnyéllel segítettem az egyensúlyban - egész jól ment neki!
Utolsó kommentek