Levente, Csanád, Csenge

Az előző esti fürdésnél (végül azt is sikerült elérni, hogy mindenki hajat mosson…) még figyelmeztetett, hogy mindenképpen keltsem fel reggel, nehogy elkéssünk az oviból. Az órát is be kellett állítani, mint a Pöttyös Panni nagymamájának.

Összekészítettünk mindent, amit viszünk, belebújt az ágyneműbe is, boldogan konstatálta, hogy jó puha, milyen jó lesz majd benne!

Mióta megvan az új macis, sárga ágyneműje, mindig jól belebújt, és sosem jött át az én térfelemre, kivéve ezt az éjszakát - álmában mellémbújt, jó szorosan.

Reggel felkeltem (már hatkor, talán nála is jobban izgultam, nem beszélve az összeszorult torkomról), és örültem, hogy jót alszanak, mert a nagy izgalom miatt későn feküdtek le. De sajnos aznap jött a desszikáló helikopter, és hét előtt őket is felkeltette. Ennyit a kipihent indulásról…

Ennek ellenére örömmel készülődött. Mikor kimentem őszibarackért – megbeszéltük, hogy viszünk egy tállal, hiszen most van, és amúgy is minden szülő visz gyümölcsöt az oviba – még semmi sem mutatkozott.

Amikor visszaértem, már szinte sírt, hogy ő egyáltalán nem akar oviba menni, sosem akar járni, mindig itthon akar lenni velünk!

Aztán a könnyek is kibuggyantak, elővettük a Janikovszky könyvet (Már óvodás vagyok), az Anna és Petit is, és újra beleolvastunk az ovis részekbe. Nagyon nehezen lehetett megvigasztalni, és még az ajtóban is azt bizonygatta, hogy ő úgyis megfogja majd a babakocsit, és eljön velünk, amikor mi is elmegyünk. Közben persze voltak átbillenések, de annak a repeső örömnek a halvány jelét sem tapasztaltam, amit egész nyáron láttam tőle. Vittük a fényképezőt, és szerencsére sikerült első napos képeket készítenem – sajnos egyiken sem mosolyog, pedig mosolygott, csak mire elkattintottam volna (már nem olyan egyszerű), abbahagyta. (a képen látszik, miért a bölcskei ovi felé hajlott a szívem - sőt, azóta láttam belülről a helyi iskolát is... - a kis Csanádnak pedig épp egy nagy szúnyogcsípés virít a szemecskéje alatt. Az alsó képen, a fogason a 101 kiskutyás törölköző az övé, alatta pedig a zsákja is látszik)

Útközben próbáltam valahogy javítani a helyzeten: arról kérdezgettem, mit mondjunk majd a kislánytesónak, vagy a Csanádnak, ha ők sem akarnak majd oviba menni? – Akkor meséljük el nekik is az ovis történeteket! Reggel és este is! – kezdtem megnyugodni, így telt el az odaút, arról beszélgettünk, hogy milyen volt nekem, vagy apának, vagy másnak, mikor először ment oviba, milyen jó mesét mond majd az óvó néni lefekvés előtt. De még mindig azt gondoltam, ha bementünk, rövid idő után eljövünk majd, hiszen mindent tud, vasárnap reggel pedig eljött velem, kettesben, és mindent megnézhetett, kipróbálhatta a kis WC-t, mosdót is, egyedül, amikor még nem volt más gyerek.

Belépés előtt, az udvaron is készült fotó, úgy tűnt, minden rendben lesz.

Közösen bementünk vele (szerencsére a Valival kezdtek), a többiek éppen ettek, őt is odaküldte az Ágika mellé, de egyedül egy tapodtat sem volt hajlandó – mentünk hát vele mi is. Persze nem evett, le sem ült (csodáltam is volna, ha igen), de odamehettünk játszani egy szabad asztalhoz, előkerült a Tüske építőjáték (olyan furcsa az ovi, mi ezt már rég eltettük), az Ágika odaült mellénk, és ő is épített. A Csengécske talált egy elefántot a kosárban, és cirkuszi porondot készített neki, lámpákkal, virágokkal. Később a babasarokba is elmentünk (a galériára nem jutottunk fel, a Valinak sok papírmunkája volt, és nem engedte a gyerekeket, mert nem tudott úgy figyelni), kipróbálta a falovat is (a Csanuka is megörült neki, épp kettő volt), aztán irány az udvar.

Mindketten megdöbbentünk kicsit, mikor az óvó néni megdicsérte, milyen ügyesen öltözik egyedül – hiszen ez már évek óta így van… Ráadásul nem is a gombos pulcsiban volt, és nem is a csatos szandijába ment, mert azt nem volt időm kimosni, hanem az új, zártabb, tépőzárasba (nem is árulnak belőle csatos modellt, és egyáltalán, alig árulnak csatosat, cipőfűzőset. És az oviban csodálkozva néztem, hogy még a nagycsoportosok is mind tépőzárasban vannak…).

Odakint a Zsanett szaladt hozzá, és játszani hívta, de nem mozdult, később oldódott egy kicsit, ám a szeme sarkából végig bennünket figyelt. Ha távolabb mentünk, szaladt utánunk, hogy – Ugye nem mentek el? – Persze, hogy nem, hiszen megígértem, hogy szólok.

Fél 9 körül érkeztünk (negyed óra az út, babakocsival, Csengével gyalog), és 10 előtt nem sokkal elköszöntünk tőle (az udvaron voltak, odajöttek az ismerős gyerekek, úgy tűnt, nem lesz baj). Persze azonnal reagált: - Én is megyek veletek! – és jött is, belekapaszkodott a babakocsiba. A kapu előtt a Vali is próbált beszélni vele, de nem törődött senkivel. Én elmondtam, hogy elmegyünk, de a Valit felhívom ebéd után, hogy jöjjek-e érte (előző nap még olyan lelkes volt, hogy csak alvás után jöjjünk). Szerencsére megjelent a Gabika is kisírt szemekkel, és újra rázendített….

A kapuban elköszöntem újra, puszit adtam (a sokadikat), a Vali felvette, azt mondta nem lesz semmi baj, menjek csak. Valahogy kijutottunk. Sikítva kiabált utánam. Anyííí – anyííí - anyíííí….

Olyan sokat olvastam az ovikezdésről, az első búcsúról (pedig gyakran voltunk távol egymástól, bár akkor nem idegen közösségben hagytam, csak anyuval vagy a Györgyiékkel), hogy nem szabad sokáig búcsúzkodni, és, hogy csak elbizonytalanítjuk, ha hosszúra nyúlik a távozás.

Az alapján, ahogyan a megelőző éjszakáig a kérdéshez állt, egyáltalán nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Talán, ha nincs a helikopter, hajnalban…

A sarokig gyorsan mentem, hogy ne lásson tétovázni, ha a kapuban lenne, alig láttam… Aztán azzal a lendülettel még elmentünk két ház előtt, de még mindig hallottam, hogy sikít. Visszafordultunk, és a sarkon leskelődtem – a Csanukát kivettem a kocsiból, hogy nehogy eláruljon bennünket a hangoskodásával, és így lépegetett egy kicsit (éhes volt már szegényke). Nem láttam semmit, de amit hallottam, az elég volt ahhoz, hogy azonnal vissza akarjak menni – ha nem olvastam volna annyit az elrontott kezdésről, és az azt követő nagyon nehéz ovis életről, akkor meg is tettem volna. Borzasztó nehéz volt ott állni, és várni, hogy abbamaradjon a sírás, még soha életemben nem hagytam magára, ha hívott…

Hazafelé találkoztunk a Marcsiékkal. Semmi kedvem nem volt a babaklubhoz, de olyan jó volt valakivel megosztani az első napos fájdalmakat – ők is aznap kezdtek, hogy végül elmentünk. Gondoltam a Csanukának is jobb lesz, mintha egy gyötrődő anyukát kellene nézegetnie.

Persze az egész klub az oviról szólt (nem is tudtunk volna másról beszélni), a Zita is megosztotta velünk az első napos/hetes élményeit, én pedig egyre jobban meg voltam győződve róla, hogy végleg elrontottam. Ott kellett volna maradnom egésznap, vagy legalább egész délelőtt…. De visszamenni meg nem lehet, mert akkor sosincs vége…

A Marcsi nyugtatgatott, hogy ők végigcsinálták tavaly a „ma csak egy órát, holnap kettőt, és én is itt vagyok” című dalt, és nem használt.

A klub végén a Nóra elment, hogy a Julival (bölcskei védőnő) találkozzon, és alig vártam, hogy hívhassam: - Mi volt? – mert a Juli is ott volt az oviban. De kiderült, hogy hamarabb elment, és nem tudott semmit. Még olyan messze volt a dél (fél óra), amikor a Valit lehetett hívni. Elindultam hát a Marcsiékkal az ovihoz (az Áron csak ebédig volt, bár úgy indultak neki, hogy előtte elhozzák, de az óvónők azt mondták, akkor sosem jutnak előbbre). Ott kuksoltunk az épület árnyékában (a Csanuka már nagyon éhes volt, meleg is volt, és mi még a reggeli öltözékben voltunk….), vártunk a telefonra – és azt mondták, minden rendben. Délelőtt bandázott az udvaron, szépen szót fogadott az óvó néninek.

Természetesen már fél háromkor indultam érte - apa éppen akkor hozta meg anyut, és a kis Csanád is felébredt nem sokkal később, szegényke, ő volt a nap vesztese, kicsit háttérbe került az ovi kezdés miatt. Az ágyikója az ajtóval szemben volt, mindjárt megláttuk egymást, az óvó néni épp csak elmondta, hogy nem aludt, de csöndben nézelődött, nem zavart senkit (és meg is dicsérte ezért – újabb csodálkozás: hiszen egy kistesóval rendelkező lánykától ez természetes), és már bújt is oda hozzám. Az ágya vetetlenül maradt, a benti szandiért is felöltözve ment vissza, hogy kihozza, aztán fogtuk az uzsonnát, és irány haza! De előbb gyorsan kiszedte a zokniját a zsákból: hátulról, abból a zsebből, amit a nejlonzacskóknak varrtam, hogy abba tehesse a koszos holmiját – és így számon tartotta, hogy már első nap szépen odatette! Olyan nagyon ügyes Nyulacska!

Szerencsére hazafelé nyomát sem találtam a reggeli szörnyű hangulatnak. Próbáltam ugyan puhatolódzni, de csak úgy, hogy ne bizonytalanítsam el: - Jó lesz, ha holnap is ilyen korán jövök érted? – Jó!, - És holnap is szeretnél odaérni a reggelire? – Nem., - Jó, akkor holnap később megyünk, jó? – Igen! És vígan mesélte el az egész napot (csak az volt a bánata, hogy nem a Vali mesélt neki, hanem a másik óvó néni, és az is csak egy nagyon rövidet). Hogy a Gabikával meg a Zsanival, és a Zitával játszottak, találtak egy nagyon jó búvóhelyet, amit még az óvó néni sem tud! És az ebéd is finom volt, még meggyes süti is volt, meg utána édesség.

Még azt is elmondta, hogy amikor már nem voltunk ott, jött egy óvó néni, a Bohóc csoportba, akinek el volt törve a lába (pedig meséltem neki az Arankáról, de így nem tudta társítani). Meg is nyugodtam kissé, hiszen én is tudtam, hogy mikor jött: akkor még a sarkon kuksoltunk… E szerint nem volt olyan nagyon rémisztő, hogy otthagytam, még erre is oda tudott figyelni.

És a nagy mesélés közben szépen elfogyott az uzsonnára kapott sajtos pogácsa nagy része – A többit vigyük haza a Csaninak! – mondta (és azóta is mindig gondol rá).

A másik úton jöttünk hazafelé, mert neki az jobban tetszett, és nagyon jó volt gyalogolni (ő gyakran előreszaladt, mikor cicát, kutyát látott), így, az ovis kislánykámmal, mialatt az első nap történéseit hallgattam, és büszkén nézegettem, hogy milyen szép, okos Nyulacskává nőtt ez alatt a majd 4 és fél év alatt.

Otthon a Mariann hívott telefonon: érdeklődött, milyen volt a kezdés – én pedig, hogy hol volt az Anna (mert a Csengécske részletesen beszámolt az ismert gyerekekről, már a csoportokat is nagyjából tudta, de még keverte egy kicsit)? Kicsit náthásan, és a szülők szerint nehezen viselhetően azért sikerült elkérni egy kicsit, és már mentünk is érte, miután a Csanuka megkapta a várva várt szopi-összebújás adagját.

Persze nálunk nyoma sem volt a „nehezen viselhető” Annának, jót játszottak, még a Gabikát is áthívták, énekelgettek, mondókáztak közösen, olyan jó volt hallgatni, de sajnos nem tudtam megörökíteni, mert nem mertem mutatkozni a csöpp Csanád miatt.

Estefelé letelepítettük az öntözőt – a csajszik jót dagonyáztak a kifolyó víznél, teljes volt az összhang, még az utánfutóra is felmásztak, sőt apával is bementek megnézni, hogy jól öntöz-e a fej.

A Pötyike pedig ezen a napon lett 2 esztendős, de ez csak később jutott az eszünkbe, pedig mindenkinek nagy öröm, hogy velünk van.

Az esti fürdés után viszont sírás volt megint: ő egyáltalán nem akar ott aludni többet (ezt könnyű volt megérteni, tényleg rossz lehetett két órán keresztül csöndben feküdni….)! Sok-sok bizonygatás kellett, hogy megnyugtassam, de végül abban maradtunk, hogy ebéd után felhívom a Valit (elmondtam, hogy holnapő fog mesélni, és arra még kíváncsi volt), és ha nem akar, akkor megyek érte (azt gondoltam, az oviban megoldódik majd a délutáni alvás ügye, mert itthon a Csana miatt nem tudott elaludni. De látván, hogy ilyen rosszul esik neki, komolyan meginogtam én is). A mese sajnos elmaradt, ő is álomba szenderült a Csanukával együtt, a szopi alatt.