Ó, sok változást hozott ez a hónap. Egyre okosabb (anya mindig csak ámul) és ügyesebb vagyok.
A legfontosabb: ELINDULTAM!
És már szaladni is tudok, sőt, gyakorta viszek magammal nagyobb tárgyakat (labda, vödör, különböző edények) is - bár ezekkel még néha el szoktam esni. Mostmár sosem mászok, mindig, mindnhová két lábon jutok el, ha épp valaki után sietek, akkor kiabálok neki, hogy várjon meg (anya után tudok a leggyorsabban rohanni...). A két kezecskémet még most is kitartom, de már nem annyira, mint az elinduláskor.
Mivel már nem kell "eszköz", a motorozást, dömperezést eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben.
Az önálló étkezést is nagyon ügyesen művelem - bár anya néha közbeavatkozik, amikor már nem bírja cérnával, ha egyesével kanalazgatom ki a tésztát a levesből... De gyakran elutasítom ebbéli szándékát, úgyhogy tényleg csak nagyon ritkán kerül rá sor. És egyre szebben is eszem: ha valami leesik a kanálról, addig kotorászok az asztalon, míg újra bele nem tudom tenni, vagy ha nem sikerül, mindig felszólítom anyát, hogy tegyen már rendet, hiszen így nem lehet enni! Pedig sosem törölgettek folyton, ha valami mellément, de úgy tűnik, ebben is hasonlítok a Csengére - őt is zavarta annak idején.
Ivás után viszont mindig felfordítom a poharat, hogy megnézzem: mennyi maradt - ezért anya csak néhány kortyra valót tölt bele mostanában. Én nem is értem, miért...
Az új hintaállványunkat is nagyon szeretem, leginkább akkor, ha apa lököd. Ha meglátom a kertben, már kiabálok is neki, mert ő tud a legjobban löködni a hintával! Persze a többieknek is hagyom, de csak, ha folyton engem löknek, mert különben rájuk kiabálok! Amúgy is egyre jobben összejövünk apával, rájöttem, hogy ha a kezét fogom, sokkal gyorsabban is tudok menni, ezért ha szól: Csanuka, menjünk sétálni! - már nyújtom is felé a kacsómat - Mehetünk! És eltotyogok vele, a csöppnyi a nagy mellett...
Már azt is mondom, hogy mama! Már nemcsak akkor, ha megyünk érte, hanem neki is.
És újra integtek. Az úgy volt, hogy mindig mondták: - Integessünk! - és hadonásztak is nagyon - én meg egy idő után nem követtem őket. Aztán anya nemrég azt találta mondani: Te is integessél! És, mint aki csak erre várt, nevetve, hevesen elkezdtem rázni én is a kezecskémet. Hát persze, a felkérésre vártam! Nem integetek ám én csak úgy!
Aztán a cicák és a Pötyi simogatása is szépen megy, hol van az már, mikor csak paskolgattam őket! De azért ha meg kell fogni a macsekot, hogy ne inaljon el, akkor anya még résen van, abban még nem vagyok ilyen óvatos.
A játékok közül legjobban azokat szeretem, amihez ügyesség kell, úgyhogy a csöppnyi dolgok kötnek le a leginkább. Persze a járás, futás gyakorlása is a középpontban van: a Csengével jókat kergetőzünk, és anya után is kacagva szaladok, ha "menekül".
A fürdőszobában pedig folyton ki akarom nyitni a vízcsapot fürdés közben, úgyhogy résen kell lenni az esti fürcsinél!
Ébredés után mindig kitotyogok anyához a két kis lábacskámon - most is...
Utolsó kommentek