Bezooony, tegnap meglett az első éles, közeli, lépős kép! Elolvadok tőle...

A képeken látszik, hogy kicsit befelé néznek a lábacskáim - de a doktor néni azt mondja, majd most fog alakulni, mert eddig nem jártam (a mocizást is emiatt hanyagoljuk - meg már nincs is rá szükség, hiszen járok!). Anya megfigyelte a homoban a lábnyomomat, és az egyenes - a doktor néni is azt mondta, hogy a lábélemet szépen tartom, nem lehet baj. Annak idején, az ortopédián sem láttak semmi rosszat.  De anya azért fél egy picikét. Mindenesetre mezítlábaskodom, mint rég, és ritkán mocizok, sokat járok kint, egyenetlen talajon (amúgy sem lehetne bevinni, és még jó is). Ma anya nagy pakolásba fogott, és rendberakta a könyvespolcunkat: a felső polc a Csenge apróságai és az elnyűtt (kicsit kipotyognak a lapok), de nagyon szeretett, anyáról maradt, régi mondókáskönyvei (Hóc, hóc katona, Cini-cini muzsika stb.) kaptak helyet rajta, az alatta lévő az én könyveim (álló magasságban van), a legalsó pedig a Csenge mesekönyveit rejti. Éppen elférünk még, bár a kocsiból, és az éppen olvasottakat az asztalról nem pakoltunk rá... Az apropót egy új polc adta, amit anya a komódok mellé állított, és a legújabb traktoraimat, felülre pedig a Csenge komolyabb játkait (ellentét kártyák, gyöngyfűző, Pötyi, és végre az összes kiarkó egy helyen, stb.) tette. A Nyussz is lelkesen pakolt - mindent, amit anya a szőnyegen hagyott, elrakott, mire ő (és én) a kinti játékos komóddal és a kincsesládával végzett (hogy honnan gyűlt össze ennyi játék? Amikor a Csenge kicsi volt, még olyan jól el lehetett férni...). No, a végén már nagyon ki voltam, sírkódtam sokat, hogy menjünk már ki, ilyenkor rég a kertben szoktunk lenni! De több hely felszabadult, bár én ennek még nem tudtam örülni - inkább maradt volna minden a régiben, és egész délután kint lettünk volna! Ismét külön fiókba kerültek a gyurmázó, színező, festő kellékek (hogy meddig...). Szépen átlátható minden - és most tűnik ki, hogy mennyi minden van (egy sor kifestő, amit nem is tartotunk számon, stb.) ... De már nagggyon-nagggyon elegem volt! Anya úgy sajnált, dehát, ha itthagyja a kupacot a szoba közepén...

Persze tartogattam még néhány újdonságot a tegnapi napra is (ez már csak így van, ha az ember fia ennyi idős). Belemásztam például a kerti dönthető székbe, kényelmesen elhelyezkedtem (olyan férfiasan, de mégis huncut mosollyal!), majd miután meguntam, lemásztam - de még párszor oda tértem megpihenni. Ma tovább fejleszetettem ezt is: közel toltam amásikhoz, és átmásztam  - úgy, hogy közben félig a levegőben voltam... Aztán persze ezt is oda-vissza. Így is vacsiztam: hátradőlve, két csöpp karommat kétoldalt kitámasztva - annyira édes, no és az az arckifejezés!

Délelőtt a Laráéknál a fotelekbe másztam hasonlóképpen. Kéjesen eltrepeszkedtem benne, és ott trónoltam, miközben elégedetten nyugtáztam, hogy megint sikerült megolvasztanom anyát... Ennek a kis huncut-csintalan, de mégis ennivaló nézésnek, a félmosollyal, lehajtott és kicsit  oldalra- meg hátrabiggyesztett kobakkal, és a résnyire szűkített, félig kacsintó szemecskékkel nem lehet ellenállni!

Aztán a bújócskázós sátrának az alagútjában bújkáltunk egy jót - ó, anya úgy sajnálja, hogy anno lebeszélte apát... És hazahoztunk egy adagot a kölcsönadott játékokból - hurrá, vannak új játékaim! Azt hiszem, most elcseréljük az eddig használtakat - így mindig örömmel játszunk vele, ha ismét megkapjuk. Mintha új lenne! A külön elcsomagolásra, és néha elővevésre  már nem sok helyünk van, de anya még próbálkozik...

És a nagy durranás, amikor anyában majd megállt az ütő: belemásztam a trambulinba (anyának is derékmagasságban van a belépő, a gyerekek a csúszda lépcsőjén szoktak bemászni). Anya azt hitte, megint csúszni akarok - ráadásul hosszú nadrágban voltam, és így jól csúszik - abban az évben, mikor új volt még csúszott mindenhogyan, most már csak így.. - de nem, szépen megkapaszkodtam a peremében, és bemásztam! Persze ő is bejött, kiabáltam is neki, hogy ugráltasson, aztán négykézláb kergetőztünk egy kicsit, és megint számtalan félbukfencet csináltam, hanyatt fekvéssel, és felhőnézegetéssel egybekötve. Később kimásztam, megint csak megkapaszkodtam a szélében, és addig igazgattam lefelé a lábacskámat, míg elértem a csúszda lépcsőjét, és onnan már ismerős volt a terep. Szóval egyel több ok, amiért egy beszaladás erejéig sem maradhatok egyedül a kertben...

Aztán a nyuszimotort is úgy toltam, mint régen a Csenge.

És a dalmatás biciklijére is fel akaram mászni - szörnyen méltatlankodtam, hogy nem sikerül. De a Csengécske kitalált nekem egy jót: beültetett (olyan ügyesen, még a lábacskáimat is eligazgatta, hogy ne billenjek ki belőle)  a traki pótkocsijába, és úgy fuvarozott.

Apa pedig súlyos méh (vagy darázs? de az nem hagyja el a fullánkját)- támadásnak lett az áldozata: vagy 10 kis fullánkos csípte meg a másik háznál, épp a fészkükhöz állt. Még jó, hogy mi nem voltunk ott. Szegény, csupa daganat...