Mostanában megint mamázunk délutánonként. Ezen felül, napközben cicázunk - a Csenge ki sem látszik belőlük, és nagyon ügyesen gondoskodik róluk! (Amikor elmegyünk otthonról, vagy csak bejön a házba, már be is csalja őket a helyükre, hogy becsukhassa - a Pötyi úgy tűnik, megbékélt velük, napközben, ha otthon vagyunk, már nem sokáig lesz szükség erre. Éjszakánként viszont nagy kandúrok koncerteznek a környéken - jobb is még  becsukva, biztonságban aludni két ilyen kiscicának.) Olyannyira szeretek kint lenni, hogy tegnap mindjárt ébredés után (ez fél 8 körül van) kikalauzoltam anyát, és semmi áron nem akartam bejönni - csak motoroztam, cicáztam, dömpiztem, anya meg kertészkedett egy kicsit (keresztelő előti nagy bevetések...).

Egyébként fontos dolgokkal telnek a napjaim: mindenkit elámítok az okos kis fejecskémmel!

A minap szólt rá apa a Csengére (aki rendszeresen mezítlábaskodik - ez még nem lenne baj, de a cicázásból utána így megy be a szobába is. Viszont a kézmosást nagyon ügyesen betartja!), hogy vegyen fel valamit a lábára. Persze ő rohant volna tovább, de én közbekiabáltam, és már mozdultam is, hogy a szandit arra nyújtsam...

Ha kukoricacsuhét látok, már mutatom is anyának,  hogy menjünk a Mimihez, és adjuk neki. Ha anya azt mondja, kicseréli a pelusomat, akkor - bármennyire is nem szeretek a pelenkázón lenni - ezt számon tartom, és mutogatok, meg magyarázok neki, ha útközben még megáll valamit csinálni. De ez így van minden hétköznapi tennivalóval (fürdés, evés, szopi, stb.) is. Tegnap apára is "rászóltam", hogy miért nem állt be a kocsival az udvarra, amikor hazajöttek. A mamáék házát már rég felismerem, és ha nem megyünk be, mert a mama már a kapuban vár, akkor felháborodottan mutogatok befelé ("űmmmm, bügyüm", és hasonlók közbeiktatásásval).

Az "A!" általános mutatószót felváltotta az "Óóóó!" (ott-ot jelent, az én használatomban), heves kézjelekkel tarkítva. És egyre több halandzsával - olyan édes, de anya sajnos nem tudja megjegyezni, pedig szívesen leírná egyszer.

Vasárnap, mikor anya felöltöztetett (mindig szerette volna megörökíteni, hogy mikortól kezdek együttműködni, segíteni az öltözésben, de ez olyan szépen fokozatosan ment végbe, hogy megint későn eszmélt. Az mindenesetre mostanság kezdődött, hogy nyújtom a karom, ha mondja, hogy dugd bele a kezecskédet) én adtam neki a zoknit, hogy adja rám (mert közben valami mást is odébbtett, figyelmeztetnem kellett hát - még jó, hogy az én fejem nem olyan lyukas szita!). No és a hab a tortán: kimásztam a szobaajtó elé, lecsüccsentem,  felényújtottam a szandit, és felemeltem az egyik lábamat (ráadásul a jót, de ez már biztos csak véletlen volt). Majd, mikor nem értette (igazából kíváncsi volt, hogyan reagálok), letettem a szandit, és próbáltam belelépni a lábacskámmal! Anya teljesen kész volt...

A gumicsizmával is aranyos történetünk volt. Megláttam odakint, és követeltem, hogy adja rám. Imígyen felszerelkezve, felpattantam a mocimra, és odamentem, ahol tegnap még egy jó nagy pocsolya volt... Kissé csalódott képet vágtam, és anya jót nevetett, hogy azt hittem, a gumicsizma felvétele, már egyenlő a pocsolyázással.

Minap a Szilviék is nálunk voltak, anya meg is örökítette, amint kedvenc fűtépős játékomat játszom, valamint a Pötyi menkülését a dömpim elől (a cicák is hasonlóképpen tesznek, amit én sosem értek. Miért mennek el, mikor végre elérem őket?!)

A mamától pedig megtanultam, hogyan kell anyát hívni a csöpp kacsóimmal. Valójában mindenkit így hívok már (a régebbi kézjelek pedig eltűntek, eszerint nem gyakoroltuk elég sűrűn - majd anya ráerősít), a mamát is (mamó, mamus - így is szokta hívni őt a Csenge), amikor anya beültet a kocsiba (valójában én mászok ki a karjából - ellenkezést nem tűrőn - a gyerekülésbe, amint behajol velem. Nem is tehetne másként, tudom, ha abban vagyunk, akkor autózás! És azt nagyon szeretem!), és elmondja, hogy érte megyünk. Szóval a mama mesélte, hogy tegnap, éppen hintalovaztam a homokozó mellett, mikor eszembe jutott anya, és leszálltam, kimásztam az útra, közben pedig anyát "hívtam"  kezecskémmel... Nem is mert bemenni velem (pedig már este 9 körül járt az idő), mert előző nap nagy sírásba torkollott (megszoktam, hogy az este anyával egyenlő) ez irányú kísérlete. Kint ültünk hát az udvar közepén - én a mama ölében, a Csengécske meg mellettünk a kisszékén (még a délutáni - "Menjünk ki a strandra!" játékból maradt kint), és a mama mesélt nekünk.

Délután pedig - mikor a Györgyiéknél voltunk, a meghívóval - megint léptem kettőt, de csúszott a kő, és inkább megkapaszkodtam. De a felállás már szépen megy egydül. Amúgy meg kivitettem magam, mert ugye náluk is az az érdekes. És egy adag főtt kukoricát is legyűrtem - illetve azt nem kellett gyűrni, a husit annál inkább. Anya nagy cselesen a kukorica mellé rejette, és néhány óvatlan pillanatban azt is csempészett a számba. Nem is tudom, mi lesz a jövő hét után, mikor leérik a kukorica.

Ó, és  a nagydolgok is könnyebben mennek már! Pedig semmilyen étrendváltozás nem volt.

Anya azt mondja, épp csak, hogy nem beszélek - egyébként mindent megértek, és közölni is tudom velük a közeli- és a távoli világról alkotott képemet. És, hogy nem igaz, hogy van még egy ilyen gyönyörűen csillogó babaszem a földkerekségen...