Annyi mindenről akarok írni - de választani kell: megélni, vagy megírni... Nálunk az előbbi zajlik, csordultig merültünk bele, így kevés idő jut a megörökítésre - legalábbis írásban:)
Az idő rohamléptekkel halad, el sem hiszem, hogy ez már a 22. hét (ma van a fordulónap), hiszen még alig élvezhettem a pocakosságot, és máris túl vagyunk a felén.
A "nagyokon" is jó látni, hogy milyen szeretettel viszonyulnak a kicsi Pocaklakóhoz, a Csenge napjában vagy százszor kérdezi, hogy mit csinál most éppen, kicsit olyan is, mintha velünk lenne (és nemcsak velem), hiszen állandó beszédtéma, mikor mit csinál, alszik-e, vagy mocorog, netán odabújt valakihez?
A Csanuka is egyre jobban elmerül a tesóvárásban, úgy, mint annak idején a Csenge (sosem fogom megtudni, ez azért van-e, mert már hatalmas a pocakom, vagy mert mostanra érett meg annyira, hogy felfogja - vélhetően mindfkettő közrejátszik).
Gyakran simogatják, odabújnak hozzá, beszélnek/ énekelnek neki, és mindig kérdezik, hogy odabújt-e hozzájuk? Mert amikor ébren van, ugyanúgy odasimul a kinti szeretgetőkhöz, mint anno a Csanuka a kis Csengéhez:)
Nagy öröm, hogy a Csanád a Csengétől függetlenül is kérdezősködik felőle (eleinte csak akkor tette ezt, ha a Csengétől is látta), ha az ölembe veszem, mosolyogva odateszi a kezét, és már kérdezi is: - Odabújt hozzám? - a válasz csakis igen lehet, a "még alszik", vagy egyéb nem jöhet számításba, mert a csöpp egyre mélyebben felháborodva kérdez addig, míg meg nem nyugtatom - Igen, odabújt:) és már érzik is, ha rugdalódzik (apa szerencsés volt, már a 17.héten érezte velem:)), mocorog - bár annyira vágynak rá, hogy akkor is nevetve mondják, amikor Ő éppen az igazak álmát alussza. Ilyenkor még az is elfogadható, hogy fülel, és figyeli, mit csinálnak - ennek is nagyon szoktak örülni.
Gyakran játszanak babavárást, születést (ezen annyit nevettem, titkon figyeltem ki, egyszer az egyik volt az anyuka, egyszer a másik - amúgy is rengeteg szerepjátékot játszanak, a Csanu is nagyon ügyes benne! - és betömtek valamit a pólójuk alá, a másik meg segítette kivenni, mindenféle eszközzel, alig bírtam csöndben, hogy ne bukjak le:)) A Csengécske egy ideje olyan doktor néni szeretne lenni, akinél a kisbabák kibújnak, többször beszélgetnek arról, milyen lesz, ha megszületik, ha addig kórházban leszünk - nem én kezdeményezem ezeket, sőt, gyakran csak kihallgatom titkon és mosolyogva - ők a maguk kis nyelvén, a saját kis lelkükből mondják.
A Csengécske már elmerül a babás könyvekben is, kérdezgeti azt a nagy kört, amiben a kisbaba van (magzatburok, ami a szép felvételeken jól látszik), hogy ő azt mindenképp látni szeretné. Folyton kérdez, és nevetve hallgatja, hogy most éppen hogyan fejlődik odabent a Csöpp tesó, milye növöget (a körmök és a szemöldök nagyon megfogta), mit tud már, mit érzékel a világból?
A 20. heti UH-ra is elkísértek - annyira várták (ezt ismét nem én erősítettem bennük, a tesóvárás folyamata rég nem az én kezemben van, szépen elgondolták azt ők már magukban, néha még én is rácsodálkozok), hogy a hajnali kelés ellenére (fél 8-ra mentünk) egyetlen nyüszögés nélkül, rögtön felöltöztek, és még apa sehol sem volt, mikor ők már kabátban, sapkában toporogtak, hogy mikor indulunk már?!
A várakozással ellentétben még a Csanuka sem aludt el a kocisban odafelé, pedig látszott, hogy nagyon álmos. Csak szopizta az ujjacskáját, és a jobb kezét a ruhámba fúrta, a melltartó/trikó pántját szorongatva (mindig így tesz, ha álmos, fáradt - amióta kezdi elválasztani magát).
Ott aztán a doktor bácsi Tv-jét figyelték - a Csenge nagy ujjongással, a Csanu pedig hamar lohadó lelkesedéssel, hiszen neki nem sokat mondott, úgyhogy a cipőm talpához bújva szopizta az ujját, és úgy nézte - nem tudtam mozogni, mert így is folyton bújkál a Babóca, nem szereti, ha piszkálják (a Csengéék sem díjazták soha), és az orvosnak mindig elég befognia. Így nem tudtam felkelni, odavenni a Csanukát és elmutogtani neki - majd itthon, mert apa felvette (ő meg azért nem tudott rá figyelni), és még ingyen fotót is kaptunk (majd bemásolom) - mert egyébként 500 Ft-os csekkel kell elsétálni a postára, és csak annak fejében adják oda (de az assszisztens nem talált csekket, így megúsztunk egy sétát).
A kis Csenge anno a 12 hetesen (amire kettesben mentem el vele) mondta a Csanura, hogy:- Pöttyös a Kistesó! - és ebből nem is engedett (amúgy is pötty-mánia volt akkoriban nála), még ahhoz is ragszkodott, hogy mindenképpen Pöttyösnek nevezzük el:) Vártam, hátha a Csanuka is mond valamit, de nem, sok volt az élmény, és sokan voltunk.
Később kisült, a Csengécske sem nagyon tudja hova tenni, amit látott, úgyhogy jó is lesz újranézni.
A képen, amit kaptunk egy tündéri arcocska van - épp olyan, mint az övéké volt - és egy ásító szájacska (azt mondtuk, ásít, a kicsik ennek nagyon örültek, de én még azt is gondolom, lehet, hogy nemtetszését akarta kifejezni, amiért nem hagyjuk már végre békén - én sem szeretem az UH-ot, mindig erősen nyomják a hasamra a vizsgálófejet, hideg a zselé, meg minden). A csöpp kezét is odatartotta - lehet, hogy ő is szopizza az ujját?
A nemet sosem kérdezzük meg, senkinél sem tettük. Ez az Ő titka. Én sosem izgultam rajta, hogy idő előtt kiderüljön. Persze, nekem könnyű, folyvást érzem őt, együtt rezdülünk, és nem hiányzik, nem is fontos, hogy kisfiú vagy kislány, csak, hogy odabent van. Apa szeretné, de az orvos csak akkor mondja meg, ha egyetértés van, és már ő is megszokta, hogy ez a születéskor derül csak ki. Egyébként így, hogy a Csenge már nagyobbacska még jó is, mert ha beleélné magát és mégsem az lenne, akkor az nagy csalódást okozna számára.
A pocakom egyébiránt hatalmas, a Csengécske nevezetes kijelentése óta már nem téma, tudják, azért ilyen nagy, mert ők is odabent laktak, és kinyújtották. A Csenge után még minden szépen visszaállt, de a Csanut követően tornázni is kellett volna... És egyik nap, amikor apa felhívta rá a figyelmüket, hogy anya már nem fér oda, mert a tesó miatt nagy a pocakja, a Csenge rá is szólt, hogy nem úgy van az.- Azért nagy a pocakja, mert mi is benne voltunk! - és persze a Csanuka is rákontrázott:)
A zsibbadás egészen visszaszorult, csak a megfázással bajlódtam két hetet, de szerencsére annak is vége, néha orrot fújunk, úgy családilag, de semmi több. És rengeteg hagymát eszem, vöröset, lilát, fokhagymát - kiélvezem, hogy most bírja a gyomrom. Hihetetlen, de az édességet egyáltalán nem kívánom, esetleg a házi készítésű (anyué vagy a saját művem) sütiket, lekvárokat eszem meg, de a bolti műknek még a szagát sem szeretem. Helyette mazsolát, gyümölcsöt, diót, mandulát eszünk sokat (a kicsik is, a Csenge a diót, a Csanu mazsolát szereti különösképp, apának bármi jöhet- most egyébként is lelkesen fogyózik, jól is jön, hogy természeteseket eszik).
És egy nagy séta mindennap kell. Különben úgy érzem, megfulladok, nagyon hiányzik a mozgás - persze, le van töltve a torna, csak időt kellene szakítani rá, de napközben nem akarok bent lenni a szép napsütésben, a kicsiknek is kell a levegő, este meg már vacsi, fürdés, mese, alvás. Még a Csengénél könnyű volt, apával naponta lesétáltunk a Dunára és barangoltunk kicsit a parton, majd vissza (akkor szereztem be a pocaktartót), de már a Csanut várva sem tettük ezt, részint időhiányból, részint amiatt, hogy a Csenge nem bírta volna és nagyrészt vitette volna magát, az meg nem a legjobb olyan hosszú távon, főleg később, a téli hidegben csak átfázott volna. Az ő tempója nekem kevés volt - éppúgy, mint most a Csanué, hiszen a séták jórészt megállásokkal, elnézelődésekkel tarkítottak, sosem fáradok el, bármennyit megyünk. Ami kis segítség, ha motorral és biciklivel vágunk neki (de nem mindig jön mindkettő járgánnyal, és esős napokon is csak sétálunk), így tempósan haladnak, és végre egy kicsit én is rendesen mozgok. Csakhogy a Csanu egy ideje rákapott a kis 3 kerekű bicajra - még a Csengécskének vettük, épp ilyenkor - és eleinte csigalassúsággal haladtunk, hisz nem győzte a kis lábacskáival a döcögős utakon gyorsan tekerni. De mára annyira ügyes lett, egyre gyorsabban tekeri, ha elakad, meg tudja lökni magát, vagy erősebben beletapos, és szépen haladunk már így is!
Szerencsére a Csengécske jó ideje korán kel, és biciklivel viszem oviba - olyan jó érzés mozogni! Pár napja megint a nyuszihintóval járunk, mert a Csanuka sem akar itthon maradni, és a motorozáshoz, kisbiciklihez reggel már hideg van. Mióta ebéd után hozom el - csak hittanos napon alszik ott, vagy ha dolgom van napközben - a délutáni nagy séták is elmaradtak, így beiktatunk mindig egyet még sötétedés előtt.
Az evés pedig nagy tabu - úgy érzem megint, nincs helye a gyomromnak, így csak keveset tudok enni (de jó!), és este 6 után semmiképp, de egyre inkább előfordul, hogy 4 után már nagyon rosszul esik. Emlékeztem én erre, tudom, ezért nem híztam el sosem:) csak inni felejtek el mnidig rendesen - bár törekszem rá, de az esti mérlegelés szerint sosincs meg a 2-3 liter. Bár az is igaz, hogy rengeteg gyümölcsöt eszem, és abban is sok a víz. A kicsik, de főleg a Csanu rákaptak a "narancsra" (mandarin, a kicsi édes fajta), a kivi csak a Csengének jön be, én is azt eszem, nyakalom így, természetesben a C-vitamint (savanyú káposztát is) a többiekkel együtt.
És egy tegnap esti fotó - sokat töprengtem, betegyem-e, de ezen jól látszik mindaz, amit fentebb már leírtam :) Általában így telnek az esti mesék, közben odabújnak, nevetgélnek, magyaráznak, okosságokat mondanak a kicsivel kapcsolatban - és ragszkodnak hozzá, hogy az igenis úgy van. A Csanuka örömmel teszi magáévá a Csenge új ismereteit, és ő is mondogatja. Nagyon vígan telnek a napjaink:)
Utolsó kommentek