A beszédben már gyönyörűn kifejezi magát. Számtalan mondókát, éneket tud, ezekre magától is rákezd, már a Kétkrajcáros dalt is megtanulta, és a Kiugrott a gombóc a fazékból is egész jól megy! Nagyon szereti ezeknek a végén az ismétlődéseket. és már maga is költ! Igaz még úgy, hogy ismert ritmusra más szavakat (általában értelmetleneket, mert a betűket cseréli fel) mond, de borzasztóan élvezi, sőt, már nevetni is tud, ha hiba van, és vicces.

És félni is elkezdett. Valamikor a tavasz végén tűnt elő, apa indította a traktort, és arra ébredt, vagy kint játszottunk és nem számított rá, már szaladt is - Fétem apátó! / Fétem a tattótó! Megijettem!

De megijedt néha attól is, ha vadabbul birkóztunk, és játékból félelmetes hangot  hallattunk. Ilyenkor ijedten kérte, hogy hagyjuk abba, mert fél.

Aztán egy időben esténként, mikor bejöttünk, és ő előreszaladt, mindig mondogatta, hogy jöjjek, kapcsoljam fel a villanyt, mert fél a sötétben.

De ezek az ijedezések elég ritkák, csak éppen rávilágítanak, hogy már ebbe is belenőtt, már ekkorára nyílt a világ a kis értelme előtt, hogy már félni is tud.

Ezzel párhuzamosan jelent meg, hogy ijesztget bennünket. Ő a kisfarkas/ kisoroszlán, aki félelmetes hangot ad (vááá!), és meg kell ijedni tőle. De látványosan ám! Egy idő után pedig olyannyira beleéli magát a játékba, hogy ő is elkezd félni, hogy van itt egy kisfarkas, és bújjunk el...

Talán ebben a hónapban szokott rá - ki tudja honnan -, hogy az igen, ami már szép, tiszta volt tőle (a g is a közepén)  NIDEN-né alakult. Szinte élvezettel nyújtja el, nyomja meg az 'n' hangot az elején, és megint 'd' lett a 'g' helyett.

A bal karomon van egy anyajegy (igazából kis ércsomó), ez nagyon tetszik neki (a Csenge is így volt), szopizásnál is mindig keresi, és gyakran, ha rég nem látott, vagy fáradt, akkor is a ruhám ujját húzgálja nevteve, hogy - Mennézem a anyajegyet!

Amit következetesen ki nem állhat, a bekenés és a befújás. A pancsolás előtti naptej, és az esti szúnyogriasztózás alatt mindig mérges: - Engemet Ne! Ne kennyél/ fújjál be! és dühösen csapkodja magát, próbálja letörölni, és közben ezt mondogatja: - Itt i(s) ne! Meg itt i(s) ne! Meg itt i ('s' olyan, mintha mondaná, de mégsem) ne...  (nem használja az egyszerűbb '"se' tagadást, de olyan édes így, hogy nem is szólok érte, később úgyis rájön majd).

Amikor megérkezünk, vagy csak kiszalad reggel, érzelemtől átfűtött hangon, teljesen megindultan ezt mondja a Pötyinek / Cirmosnak / tyúkocskának, stb.: - Megérkeztünk! Pötyike, nagyon vá(r)tál bennünket? - a Csenge eleinte meg volt győződve róla, hogy sír (mindig kérdezte is, hogy miért, és sokszor újra mondatta vele, miközben az arcocskáját fürkészte, hogy ugyan mit csinál?!), olyan hangon mondja, alig hitte el, hogy nem, csak úgy átfűti a beszédét a túláradó  érzelem.

Hazafelé is gyakran mondja, hogy - Hamarosan megérkezünk! Mindjárt megérkezünk! - és ha fáradt, akkor magától jön, és kéri: - Mennyünk haza! - vagy ebéd után - Mennyünk aludni! (és ha én nem vagyok, elalszik a Csengével is!)

Nagyon udvarias kislegény, mindent megköszön - Kötönöm! - és rá is mondja, pedig tanítgatjuk, hogy ezt nem neki kell: - Jívejen! (szívesen)

És igazi kétéves! Amit a fejébe vesz, annak úgy kell lenni! Csak nagy cselek és fondorlatok révén változattható meg az elgondolása, de ha rájön, azonnal befuccsol a terv... Ha azt szeretné, hogy az ajtót (ma volt) anya nyissa ki, akkor mindegy, hogy ő épp mosogat (tudom én, hogy épp ezért kéri!), mástól akkor sem fogadja el. Vissza kell csukni, és anya kell.

Tegnap Pakson voltunk csemegekukoricát árulni (kaptak egy kutyusos dominót és egy Pinokkiós mesekockát soron kívül - nem jellemző, hogy az ünnepeken túl is kapjanak ajándékot, de a Csenge már tavaly ősz óta áhítozik Pinokkiós dolgora, a dominót pedig már rég nézegetik, csak a számképek miatt a Csanut nem lehet bevonni a játékba, ezzel viszont ketten is szépen eljátszanak). Ők is élvezték, átmásztak a csomagtartóba, stb. és induláskor a Csenge kitalálta, hogy onnan is másszanak be a kocsiba. Őt szépen le lehetett róla beszélni, de a Csanu ragaszkodott hozzá (hiába mondom minidg, hogy ne mutass neki butaságot...), és ennek erőteljesen hangot is adott, tépte a csomagtartó kilincsét, mérgesen topogott a lábacskáival, és kiabálta, hogy innen akar beszállni. Sietni kellett, és szükség volt rá, hogy együttműködjön a bekötésnél is, úgyhogy felnyitottuk neki. Látni kellett volna azt a boldog arcocskát!

Persze a lehetetlen kérések is előjöttek, gyakran mond nemet valamire, amit aztán mégis szeretne, de már nem lehet:- Kéred ezt a paradicsomot? - Nem!- akkor megeszem, mert már csak az a falat maradt a tányéron, és végeztünk az evéssel, erre ő: - Anya téjem, add vissza!! (a Csenge is rendszeresen áhítozott már lenyelt italok, kívánságra kettévágott kifli helyett ugyanarra egészben, stb...). A kis ujja, amit szopizik, bőrkeményedésées lett, és egyszer úgy felázott, hogy felszakadt egy kicsit a bőr (tényleg nagyon kicsit, szinte nem is látszott). De őt zavarta, és mutogatta nekem - Anya, néd! ('nézd' mindig ezt mondja, ha meg akar osztani valamit, amit nem tud szavakban megnevezni) - én pedig megpuszilgattam meg miegymás, és levágtam, hogy ne zavarja tovább (mert mindig jött vele), erre kétségbeesett felháborodással:- Anya, tedd vissza!!! Aztán kívánságra elvágott / meghámozott, stb. étkek visszaállítását is többször követeli (de közel sem olyan gyakran, mint anno a Csenge - vagy még nem annyi idős), és nem jó egy másik felvágatlan, meghámozatlan, stb. AZ kell, de csak eredeti formájában!

- Anya, néd, néd! - szalad ki hozzám pityeregve, és feltartja a kis kezét, arra ébredt, hogy elfeküdte, és elzsibbadt, csak nem tudta elmondani. Később szopizás közben örömmel jegyezte meg: - Anya, néd, má nem jibbad!

Ilyen kétéves dac a pucérkodás is - gyakran megmakacsolja magát, és semmit nem akar felvenni (szegény mamával is megcsinálta már egyszer). Ez könnyen orvosolható, egy kis figyelemeltereléssel (persze vannak kivételek, ilyenkor hagyom, és egy idő után megfeledkezik róla, hogy voltaképp nem is akart ruhát venni), de erőszaknak semmi értelme, mert úgyis levetkőzik, ha előzőleg nem adta a beleegyezését. Egyébként erre általában a nagy hőség idején kerül sor, ami érthető is egy ilyen kicsi emberkétől.

Az sem mindegy, hogy veszem fel, hogyan fogom, hol kap jodit, stb. - ha fáradt, minden csak úgy jó, ahogy ő elgonodlta.

A szerepjátékokat is imádja, a 2. szülinapjára kapott állatos gazdaság az egyik kedvenc, de bármivel szívesen játszik, legyenek azok autók, vonatok, traktorok, plüssök, mind megszemélyesíti, és hosszan eljátszik velük. Az állatokat kedvesen hívja - Gyetek állatok, kisütött a napocska! Megyünk a legelőre!- és már lépteti is fel őket a traktor pótkocsijára, szépen, egyesével elrendezgetve, felcsukja az oldalát, és viszi őket a 'legelőre', közben magyaráz, ott lenyitja, az állatok egyesével kiszállnak, stb. és mondogatja nekik, hogy - Megérkeztük! Kiszállás!

A vonattal állomásost, indulást, érkezést, ki- és beszállást játszik, az autókkal parkolást, garázsba (előtte fakockákból ő építi fel) ki- és beállást, lejtőt épít nekik, és azon gurulnak, stb.

A bilis játékot a kismackóval és az anyukájával nagyon színesen játssza egyedül, és megfigyeltem, hogy amikor álmos, vagy szopizni szeretne, a kismackó nem megy vissza játszani, és az anyuka mackó sem a konyhába, hanem a kicsi az ölébe bújik, átöleli és lefekszenek... kis híján elsírtam magam, mikor először láttam.

Nagyon ügyesen eljátszik mindennel, amikor társat szeretne, és a Csenge nincs ott, szalad értem: - Anya gyeje be! Anya gyeje oda a szobába! Játsszunk!

Vannak aztán olyan napok is, hogy egész délelőtt velem szeretne lenni, és nekem dolgom van, ilyenkor csak bújik, sirkódik, még közös játékot sem akar  (persze, hisz ha belejön, akkor ott szoktam hagyni, tudja ő ezt már jól), csak jodit.

Apával változatlanul nagyon szeret, sőt, már többször elmentek közösen nélkülem hoszabb autóutakra (Paksra, Bölcskére), és kéri is ygakran, hogy vigye el magával. Persze a közös hancúrozás és általában apa kísérgetése (Apa, ho vagy? Jövök veled! Én i jegítek! (segítek)), figyelése, mit csinál, élen járó maradt.

 És végtelen türelmes fiúcska, a Csenge hosszú meséit (a Sanyi manós könyvet szinte végig) is végighallgatja az ölemben, szopizza közben az ujjacskáját, vagy jodit kér, de amikor mondom, hogy hozzon ő is könyvet, nem akar, csak azt emlegeti:- Nem! A Janyi manósat! (vagy épp amit olvasunk).

 BILI-ügy

Erre pár napja jöttem rá (amikor a Lara nálunk volt, és a Zita vetkőztette, ráültette a bilire, akkor világosodott meg). És nem is értem, miért nem hamarabb, olyan ésszerű az egész. Csak annyit mondtam, - Leveszed a kisgatyádat (eddig segítettem, a WC ülőkére pedig mindig én tettem fel), és pisilsz egyedül, ha kell?- és azóta pisil egyedül, ha kell, és azóta nem is pisilt be egyszer sem, sőt kakiláshoz is mindig ráül, és ma már magától be is szaladt, csak azt vettem észre, hogy rajta ül, és kakil....

Ez volt a lényeg: egyedül is meg tudom csinálni! Így már rangja van a dolognak.

És persze a legfőbb pédakép a CSENGE - így, csupa nagybetűvel. Amit ő tesz, ahova megy, azt kell a Csanunak is, ha leszáll a bicikliről és tolja, akkor a Csanu is leszáll a motorról, és tolja (mindegy, hogy azért szállt le a bicikliről, hogy bevárja a Csanut..), akkor és addig eszik, mint a Csenge, ha ő rajzol / gyurmázik / babázik, akkor a Csanu is, és még sorolhatnám. És legtöbbször szót is fogad neki. És csudajól elvannak ketten. Szinte megszűnik körülöttük a világ. Van persze szóváltás, és van játékon való összekapás is, de az alap összhangot semmi nem bontja meg, hamar békülnek (nem kényszerítés hatására, maguktól!), kompromisszumkészek, és már játszanak is tovább.

Gyakran olvasgatnak ketten, ilyenkor egész halom mesekönyvet visznek az ülőgarnitúrára, vagy a hintaágyba, és egymás mellett szépen olvasgatnak, vagy éppen a Csenge kéri a Csanut, válasszon könyvet, és elmeséli neki. Hosszú 20-30 percekig is elvannak így, teljesen belefeledkezve a könyvekbe. Könyvtárban (épp ma voltunk, választott magának  Boribont és Annipannit) is szépen, ügyesen elnézegeti a könyveket (és mindig kér jodit is), nem hangoskodik, nem szaladgál.

A trambulinban mostanság a nagy krokodillal ugrál, élvezi, hogy nem esik el, hanem megtámaszthatja magát vele, ha kibillen az egyensúlyból. Mivel ezt a Csenge is szereti (bár ő már sosem esik el), konfliktus is alakul miatta, de jobban élvezik a közös ugrit, mintsem ezt sokáig fenntartanák. Szépen megteszi azt is, hogy leül, míg a Csenge ugrál, és fordítva. Persze ezt is áthágják egy idő után, de akkor is jót játszanak, a kis Csanád ma is nagyon sírt, amikor a Csenge valamiért kiment, hogy jöjjön vissza!

Annyira édes, amikor valamit eltökél, és ellenkezünk, dacosan kidülleszti a pocakját, csücsöríti a szájacskáját, néha toppant is, morcosan törölgeti a szemét, és szipog (!) és azt mondogatja: - Nem! Nem atajom! vagy éppen az ellenkezőjét.

Jaj, a hajvágást nem írtam! Most is úgy kezdődött, mint korábban, hogy kitépte magát a kezemből, és elmászott a teraszon- én meg utána  anyíróval, és úgy vágtam le a nagyját, de aztán mgértette, a sok magyarázgatásra (előtte is magyaráztam, de oly rég volt már, biztos nem emlékezett) szépen megállt előttem, beült az ölembe. Persze közben így is ellenkezett, de látszott, hogy érti, nem szabad elmenni, és hamar kész lesz. Egészen sok dologgal van így, amíg korábban csak keservesen sírt, ha azt szerette volna, hogy felvegyem, de rögtön nem tudtam, addig most elmondhatom neki, és megérti (ha nem nagyon fáradt, mert akkor addig sír, míg fel nem veszem), leül a székre, és vár. Természetesen sosem hosszú időt kérek tőle, csak míg a tésztát leszűröm, stb.