Szombaton végre találkoztunk! És a Csanuka már tudta is mondani a nevüket: Etti, Boti (persze, nekik nem, csak előtte, és utána, meg másnap, mikor a mamának meséltük).

És olyan ügyesen viselkedtek, míg készültem, szépen eljátszottak odakint apával, aki közben a kerékpárokat szerelte (néha azért volt egy-egy bekiabálkás, hogy gyere, vidd már be őket, vizeznek/saraznak, stb., de mindig kiderült, hogy csak apa túloz, nincs vész - csak vizeztek és saraztak, /Pötyi bevonással/ és borzasztó jól érezték magukat).

A Csengécske egész jól halad, már kiszaladt ő is eléjük - de a rögtön barátkozás még nem ment, kellett kis idő (morgós színezés), míg bemelegedett (pedig olyan régóta, és olyan nagyon várta a találkozást, de mégis, ő ilyen). Utána meg akkorát játszottak, hogy még neki is kellett vetkőzni, úgy kiizzadtak a hevében.

A Csanuka is hasonlóképp nyitott, és csak szopizás után társult be, azt követően viszont a szokásos "vendégséges megerősítő-szopik" töredékével beérte! Épp csak átlapoztuk a Csenge matricás füzetét és a Dolgos dömpert - ami azóta nagy favorit, a Csenge meg már mindent beragasztott (nagy bánatára) - már ment is. Igaz először a joghurtokat akarta: Bo-i! Bo-i! (bontsd ki), de menet közben már be is állt főzőcskézni.

Ezt gyorsan megírom, mert szerintem jó képet ad a hatévesekről: még az Eszti is őszinte, mint a Csenge, ha édességről, nem szeretem dologról van szó. Mivel Télapó előtti idők óta húzódott a találkozás, az ajándékok között csoki mikulás is volt. Gondolom ő is találkozott már a bevonóból készült formációkkal (bár itt is volt egy sütibe való), és tisztában van az ízvilágukkal, mert nyomban vissza is adta: - Ezeket visszaadom, köszönöm, nem szeretem! Eszerint ez végigkíséri az ovis kort.

A Csengétől hasonló helyzetben a következő várható (végtelenül elkeseredett hangon, fancsali képpel): - Miért nem olyat adnak/hoznak, ami finom?!

Annak idején, mikor a szomszéd néni átjött megnézni a  Csanukát, vissza akarta vinni neki a bonbont, hogy vegyen helyette olyat, amit ő is szeret... Bár elgondolkoztam rajta, nem jobb-e tőlük az őszinteség, mint a kendőző mosoly.

És visszaköszönt, amit a könyvekben olvastam: ennyi idősen már nagyon sok dologról valós képe van, de amit nem ért/ismer, azzal még megzavarható: előkerült a Bence ittmaradt ördöglakatja is, amit az Eszti sehogy sem tudott szétszedni. Apa mutatta neki, de csak nem sikerült, erre elvette tőle, ráfújt, és úgy vette szét. Hát persze, hogy az Eszti is nyomban ráfújt!

Volt aztán még közös lovazás - a Lara (majdnem egyidős a Botival) óta a Csanukát sem zavarja, ha előtte/mögötte ülnek. No, a ló úgy tetszett a Botinak, hogy maga ment felülni rá, és persze mindet ki kellett próbálni.

A csajok el-el tünedeztek, társasoztak is, tornáztak, hancúroztak (még a szájharmonika is előkerült), sőt közösen becsukódzkodtak a fürdőszobába (ahol az Eszti nagy titkokat osztott meg a Csengével, olyanokat, hogy a babát az anyukájuk hasán keresztül veszik ki és hogy nagyra is ki lehet nyújtani a nyelvünket a másikra (ezért nem értettem én, hogy elköszönés helyett miért nyújtja ki rá a Csenge a nyelvét - sosem tett még ilyet - csak most világosodott meg, hogy elmondta - olyan muris, nekik ez végtelenül komoly, mi meg jót derülünk rajta). A kicsik is szaladtak velük pár kört, kergetőztek, a Boti is ügyesen távol maradt a cserépkályhától - és persze rögvest magától ráérzett, hogyan lehet körbemotorozni a mi kis lakásunkban. Nem is mutatták neki, mégis pontosan a Csanádék megszokott útvonalát követte. Hiába, a gyerekek mindenütt feltalálják magukat. Nem tudom, a lányok közül kinek nehezebb a másikkal játszani, a kis Csengének, vagy a nagy Esztinek (pedig alig több, mint másfél év van köztük, de most, hogy az Eszti iskolába fog menni, már ez is nagyon látszik), de a végén minden találkozásnál jól összejönnek.

Volt bárpultba való bújás is - ebben nagy összhangban, csöndben együtt voltak a lányzók, de sajna a fiúk is bebocsájtást kértek. A Boti nem is tudott bemenni, még gyenge a kis keze az ajtóhoz - és pont úgy volt, mint a Csanuka ennyi idősen: azt hittük, odacsípte a kezét, de csak azért sírt, mert ő nem juthat be.

És nekünk is milyen jó volt végre beszélgetni!

Az esti fürcsi már rázósan ment - fáradtak voltak a sok élménytől, játéktól, de még így is kértek egy mesét!

És a kis Csanád még másnap is emlékezett rá, hogy itt volt az "Etti", meg a "Boti".