Egész nap az volt - olyan szépen csillogott a hó (az a kevéske, ami tegnap dél körül óriási pelyhekben hullott). A hó, aminek tegnap annyira örültem - anya azt mondja, csak a kicsik tudnak így mosolyogni...

És amiről egy fia fotó sincs, mert anya naívan azt hitte, ráér... Pedig tegnap már megmutatkozott a veszély: hazafelé az oviból csupa latyak és tócsa volt minden. A tócsáról jut eszembe: Elefanten. Bár három ilyen cipőnk is van (az én őszim, a Csenge benti cipője (lélegző talpú), és most a csizmám), azért ennek a márkának az árfekvése nem nekünk való... De szerencsére le is árazzák néha. Így tettünk szert a csizmácskámra is, rá volt ugyan írva, hogy ilyen meg olyan vízálló, hogy a belső nedvességet elvezeti és hasonlók, de anya hitte is meg nem is (csak az alsó széle bőr, a többi szövet).

Egészen a tegnapi napig, mikor is (oviból hazafelé mindketten sétálni szoktunk  - anya tolja a babakocsit, közben pedig megpróbál szemmel tartani bennünket...) épp a Csengének mutatott valamit, én pedig szépen belesétáltam egy bokáig érő pocsolya kellős közepébe! Ja, hogy ezt csak gumicsizmában szabad?! Ráadásul  még csak a hazaút felénél járunk? Kérem, a világ felfedezésre váró dolgait nem lehet ilyen földhöz ragadtan szemlélni!

Miután ezt a műveletet még párszor megismételtem, anya meg volt győződve róla, hogy úgyis itt a megfázás, csurom víz a lábam, este van, és még jó 10 perc a hazaérkezésig... Persze itthon kiderült, hogy erről szó sincs, a lábam teljesen száraz (megizzadni sem szokott), a csizma sehol nem engedte át a vizet. Ilyenkor szokott aztán eltűnődni, hogy de jó is lenne, ha nem gyártanának olcsó szemetet (mert abból rövid úton az lesz, testvér már nemigen jut el odáig, hogy hordhassa), hanem mindenki jó cipőben járhatna (a magyarokat is szeretjük - az árfekvés alatta marad ugyan, de nem mindig olyan sokkal...), ami ráadásul sokáig is kitart...

A gyönyörű napsütésről jut eszembe. olyan jó lett volona ebben a szép időben gyalog menni reggel az oviba! Csakhogy a Csenge megint nem kelt fel/öltözött fel időben. Amikor este a - Csak még egy mesét! - van, akkor anya mindig elmondja, hogy reggel mindenképpen fel ekll kelnie. Ő pedig meg  is ígéri...

A vége az lett (már kilenc volt, és még mindig csak húzta az öltözést), hogy anya fogta és felöltöztette. ( Menni kell, mert ha későn érünk, lemaradsz az érdekes dolgokról! A múltkor is szerettél volna rajzolni a csúszkálásról, és azért nem tudtál, mert későn értünk oda! Az óvó néni sem szereti, ha későn megyünk, miattunk kell megszakítania a foglalkozást!) Volt is nagy sivalkodás, meg - Úgyis leveszem! - és társai, de végül szerencsésen eljutottak az oviba (sajnos kocsival), ahol már nyoma sem volt a reggeli inzultusnak. És persze megint közölték - látva a kezében a melegszendvicset -, hogy van ám tízórai! Igazán jó lenne, ha ezt egyezményesen kijelentenék, és mindegyik óvónéni ahhoz tartaná magát, mert így, hogy az egyiknek ekkor van vége a reggelinek (milyen badarság! és hol van a napi ötszöri étkezés?! miért kellett megszüntetni a tízórait?), a másiknak meg máskor...

Általában fél négy körül szoktunk indulni érte, de az elmúlt napokban furcsa mód (talán front) hosszú órákat aludtam (anya vállán, az ágyon mindig felébredtem, de ha felvett nyomban  visszaaludtam), és kicsit később mentünk. Tegnap épp jókor ébredtem, szopi közben megbeszéltük, hogy utána indulunk a Csengéért az oviba. Hevesen bólogattam, majd kint hoztam is a csizmám, overállom, és általában minden ruhadarabomat magam veszem elő (nem lehet kivárni ezt az anyát), s csodák csodája, még reklamálok is, ha nem adja fel a kesztyűm!

Hazafelé ismét jót totyogtunk, boltban is voltunk (persze nekem is kell kosarat hoznom, egyedül, mint a Csengének, és abba is kell tenni valamit, úgyhogy a vásárlás is türelemjáték, csakúgy, mint bármi más...) és még egy nagyon érdekes helyre is betértünk: a könyvtárba!