Egy korábbi képpel (végleg meghalt a gép), reggeli ébredés után, játékra készen, pizsiben.

Reggelente boldogan mutatom a többieket anyának az ágyban. És már nem csimpaszkodok belé állandóan. Apa gyakran sikeresen elhív autózni, vagy mesekönyvet nézni, míg ők az oviba mennek. Ma a mamával is gond nélkül bent maradtam - pedig anya a szemem láttára ment ki - korábban ilyenkor... De azért, ha újra megjön, hosszabb idő múlva, akkor csapot-papot otthagyva, minden akadályon átgázolva rohanok felé, bekapott ujjacskával, és már fúrom is bele a ruhájába a másik kezemet.

Kedvenc játékaim: vonatozás (IKEA), építőkockázás, szállítás (a keresztelőmre kapott traktor pótkocsijával a Csengéről maradt apró játékállatokat), és bármiféle apróság: pl. babszemek rakosgatása, méricskélése egyik tálból a másikba, tálból üvegbe, de nagyon szeretem azokat a fa gyöngyöket is, amiket a Csenge szedett elő, és a csíkos szekrény ajtaján lévő lyukba teszem be őket, nagyokat kurjantva (Aaaa!), hogy eltűnnek. Egyébként továbbra is szeretem elrejteni a játékaimat: ismét dívik az ülőgarnitúra alá való betömködés (ami és amennyi csak befér) - és boldog mutogatás, hogy ott van - és az ágyban a takaró alá rejtés, szintén mutogatással kísérve az eredményt, majd nevetve felrántom a takarót, vagy kihúzom a játékot (általában az autók szoktak beparkolni oda). De méricskélni is szeretek, anya néha frászt kap tőle, amikor evés után (de még nem akarok kiszállni a székemből, sőt!) önfeledten elkezdem beletöltögetni az innivalómat (víz vagy natúr gyümölcslé) a pohárból a tányérba és vissza. De nagyon ügyesen méricskélek ám - ha megfelelő edényzetekkel játszom, alig megy mellé valami! Persze, én még nem tudom, hogy melyik a megfelelő edényzet, ezért tálból üvegbe is próbálkozom... Ó, igen, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy szívesen játszom szétkenős játékokat: a minap a Csenge joghurtját szedegettem ki kanállal az asztalra, és nagy élvezettel, erősen koncentrálva kentem a mutatóujjacskámmal - figyeltem, hogyan változik a formája, milyen csíkokat húzok bele...

És komolyabb játékokat is játszom már: altatom az állatokat, babákat, plüssöket, betakargatom, etetem, elviszem őket egymáshoz beszélgetni, találkozni, pusziltatom őket, és kiabálok anyának (Aaaa!, és gyakran ki is szaladok érte), ha elrendeztem a társaságot, ilyenkor jön is, és nézi, hogy: Nahát, találkoztak a csacsival (stb.) és beszélgetnek? - én pedig örömmel bólintok (elég ritkán bólintok mostanában, csak ha nagyon fontos dolgoról van szó).

 Nagyon ügyesen illesztgetem a játékokat, kockákat az ujjacskáimmal, a kockákat már úgy összerendezem, hogy szinte minden élük passzol,  és már nemcsak a szőnyegen, hanem a toronyépítésnél is!

A Pötyi játékot is szeretem - a legutóbb garázsokat készítettünk anyával az öszes vonatnak - borzasztóan tetszett, ki-be rakosgattam őket.

És csoportosítani is szépen tudok. Egyre többször látják, hogy sorba rakom a kockákat (csak a kockákat, mindet), a hengereket, stb. a Pötyiben pedig a kék szín lett a kedvencem: addig nem tűzök be mást, míg az összes kék el nem fogyott. És nem tévesztek sosem!

A mesekönyvek továbbra is nagy kedvencek - mindig anya unja meg hamarabb, pedig ő is jó sokáig bírja. Manapság a Télapósakat nézegetjük, a rénszarvasok húzta szánt szeretem a legjobban. Anya mindig maga mondja el nekem, hogy mit látunk a képen, mit csinálnak, stb. - és a Csengének próbálja olvasni közben. És egyre többször hagyom! Persze csak a rövideket - és azt is úgy, hogy gyakran megszakítják (a Csenge is szívesen tanítgat így) nekem való mutogatással, mesével - de ez már haladás! És szépen, egyesével lapozok, ezidáig egyetlen apró tépődés volt csupán, az is anya miatt, mert kicsit eltolta a könyvet, és a lap széle beakadt a takaróba.

Aaaa! Óóóóó! ezt hallatom a legtöbbször, heves mutatásokkal, gesztikulációval kísérve. Hiába kérnek, hogy mondjam én, egyre morcosabban mutatom, és kérem a nevét: A! A!

De még most is előjön, hogy azt mondom, ha nagyon kérnek valamit, amit nem tudok mondani: a-pa! Mert ezt nagyon szépen tudom mondani, és úgy örülök neki - gondolom ők is, mert ilyenkor mindig mosolyognak.

A korábbi szótöredékek maradtak, talán azt még nem írtam, hogy a vonatnak mondom, hogy: ssss, a süninek, és bármilyen hegyes dolgonak pedig, hogy szz, jjussz (juj, szúr).

Aztán a "jjaj!" is betársult: amikor anya mellettem állt, és nézte a kockatornyomat (már a hetedik kocka is rajta volt, és a következőt akartam feltenni), akkor mondta (jaj-jaj,  óvatosan, le ne dőljön!), és úgy megtetszett, hogy azóta én is használom - főleg ilyen helyzetekben. És itt van még a "(h)oppá" - ha valamit eldobok (pl. labda), eldöntök, valamint a leggyakoribb "appá" - ezzel anyát próbálom ösztökélni, hogy álljon fel, és mejünk már szopizni / vegyen fel végre / nem tudok aludni, sétáljon velem. Vagy csak egyzerűen elestem, és nehéz felállnom - tele a kezem életbevágóan fontos játékokkal/kavicsokkal, és nem engedhetem el őket, de úgy meg nem könnyű felállni, pláne teljes téli öltözékben...

Rajzolgatni is szeretek, már nemcsak a mágneses táblával, hanem a Csenge füzeteibe, színezőibe is színesceruzával. Gyakran hívom anyát, hogy nézze, milyen szépet színeztem. A gyurmázás is megmaradt - a puha gyurma miatti ellenszenv okán anya mindig előgyúrja nekem, hogy jó puha legyen. És nagyon örülök, ha traktort, formákat vág ki, vagy segít nekem a kivágásban, állatokat készít. Már hengergetni is próbálok - és egy kicsit sikerült is nyújtanom!

A Csengétől jól ismert "bót!" helyett már látszik, hogy nem lesz más. Én, ha szopit akarok, bekapom az ujjacskámat, a másik kezemet pedig anya ruhája alá fúrom, és a szopit simogatom, vagy csak anya mellkasát, ahol érem. Ettől nagyon meg tudok nyugodni, egészen kisímul az arcocskám - persze véges a türelmem, ha sokat késik a szopi. De ilyenkor is kizökkenthető vagyok. Ha anya azt kérdi: Hol jött pukk? (már, amikor jött) mindjárt veszem is ki a kezem, és mutatok hátra, a popsimhoz. Aztán persze újra bekapom.

Néhány napja a pisit is mutatom (nagy csodálkozással, hogy itt valami történt), de anya a sok hacuka miatt inkább tavszra halasztja a dolgot - kivéve, ha ennél jóval erősebb jelek mutatkoznának, mondjuk pelus levétel - de ennek, épp a sok ruha miatt, elég kicsi esélyét látja. Egyébként pár napja az éjjeli pelust is csak sokára cseréli ki: teljesen száraz, mikor felébredek.

A nátha ismét előjött - és már hagyom, hogy anya lefektessen az orrszíváshoz, a kezem is leteszem. Persze közben azért fogni kell, mert én nagyon rövid szívást engedélyeznék, de nyoma sincs már a régi tiltakozásnak. Két szívás között mindig feltápászkodok, de mindig hagyom, hogy újra lefektessen. És azt is megmutatja nekem, hogy milyen sok kijött - ez mindig elégedettséggel tölt el.

Öltözni is így szoktunk - mutatja, mit veszünk fel, hogy milyen pelust kapok, és, hogy a pocakomra kéretzkedik a bárányka/kutyus, stb. , én is mutatom, hogy hova jön. Azt is mondja, hogy: Csanád, ide jöhetek a pocakodra? - és megsimogat - Jaj, de jó puha, meleg pocakod van! - és hasonlók. Így mindig öröm az öltözés, csak akkor ellenkezek, ha nagyon -nagyon mennék már. Aztán sokszor elbújik a zsiráf, vagy a cica a többi ruha alatt - na, ez is nagy vidámásgot kelt. A pulcsik, kabát, overáll továbbra is bújócska révén kerül fel, és ha már nagyon elegem van, akkor kérdésekkel próbálja elterelni a figyelmem, és megnyerni az ügynek: - Hol a sapkád? Hova tettük? Hova bújt? - ezekre mindig szívesen válaszolok (A!, Ó!), mutatva a fejecskémet is, hogy nincs még rajta.

A cserépkályhát elválasztó rács már végleg szobainassá avanzsálódik. Tudom, hogy begyújtás után nem szabad odamenni, mert forró. Ellenben szívesen ülök fel anyával a másik oldalon az ülőkére mesét olvasni - olyan kellmesen melengeti a hátacskámat.

No, és persze Csenge mindenek fölött - ha csak tehetem, őt kísérgetem, vele játszok. Legutóbb gólya viszi a fiát játszottunk a szék ülőkéjével - úgy élveztem! És ő is! De erősen féltékeny leszek, ha anya őt dajkálja. Bármily elmélyülten játszottam, ha észreveszem, nyomban megyek, és kérem, hogy vegyen fel engem is! Akkor aztán megpróbálok minél nagyobb helyet szorítani magamnak - és ő is...

És egy új elem: könny nélküli (bár szorult, kétségbeejtő helyzetben - anya még mindig nem vett fel / játszik velem, csak öltözik / mosogat stb. -  erősen könnyes) nyekergés, sírkódás.

Anya mindig nagyokat mosolyog (persze csak úgy, hogy ne lássam) a produkciókon. A minap a WC-re rohantam be utána nagy felháborodással, hogy nem vitt magával. Belöktem az ajtót, és megálltam, félig elfordulva - de a szemem sarkából lestem ám a hatást! Szerencsétlenségemet hangsúlyozván erősen elkeseredett testtartásban, rogyasztott térdekkel, felszegett állal, elkámpicsorodott arccal, résnyire szűkített szemecskékkel nekikezdtem: eeeeeeee.... Anya persze már ismeri a dolgot, és megpróbált kizökkenteni (és közben nem röhögni, mert tudta a folytatást is): - Hol a Csenge? Erre teljesen hétköznapi képpel, kissé meglepve, hogy ilyen ostoba dolgot kérdez, megfordultam, és kifelé mutattam: A! majd felvettem az előbbi pózt, és rázendítettem újra, hiszen még nem végeztem a mondandómmal: eeeeeeee...