Nem pont úgy, ahogy terveztük, a nyomasztó hangulat azért nem múlt el olyan könnyen…

Persze, a késői / korai (reggel 6) fekvésnek meglett az eredménye: Bagolyvár kilőve – már úgyis láttuk. 11-kor adtuk le a kulcsot, és indultunk neki babakocsival Mecseknádasdnak. Igen ám, csakhogy nem volt közvetlen átjáró, hát vissza a kocsiba – ennyit a túráról…

A 6-oson már számtalanszor elmentünk a falu előtt, de belülről nézve olyan más volt!

Megnéztük az eddig lentről látott lovakat, a gyerekeknek nagyon tetszett, a Csenge meg is etette őket az eperfa friss hajtásaival. Az érett gyümölcstől meg csupa lila lett a kezünk.
Aztán rátaláltunk arra az épületre, amit mindig megcsodáltunk a főútról: kiderült, hogy Liszt Ferenc szállt meg itt annak idején – talán vendégfogadó lehetett, de sehol nem találtunk róla táblát. Sajnos közelről szomorú képet adott: a tetőszerkezet nagyon lerobbant, a falak omlanak, ablakok kitörve (mi örömüket lelik benne?), de még így is impozáns épület volt!

 Átautóztunk Óbányára, és menet közben teljesen véletlenül rábukkantunk a vőlegény házára (még kint volt a díszítés). Óbányán (itthon olvastuk: 180-an lakják!) nagyon szép, faragott eresztartókat láthattunk, a legtöbb ház rendbehozva, ápolt kerttel (de milyen picurkával – nagyon furcsák volt nekünk a hegyvidéki porták), állatok már sehol…

 Apa nagy örömére a Rékavár szépen kitáblázva (előtte megcsodáltuk a kis patakot, ami az út mellett folyik – közelről elég koszos volt szegény. Ember, ember, hát mindenütt ott kell hagynod a nyomod?!), de a romot már csak a Csengével kettesben hódíthatták meg, mert a Csanád éppen felébredt a déli alvásból, és szopizni kért.

Csak a képeken láttam, és apa is mesélte: nagyon meredek ösvény vezetett felfelé. Ő meg végig a nyakában vitte a Csengét…

 Visszafelé ebéd a lovaspanzióban. A Csenge végre közelről is megnézhette a kis pöttyös pónit (Danika) sőt fel is ülhetett rá. Egy csacsival osztotta meg a helyét, és tanúi lehettünk, ahogy a falánk jószág (herélt csődör) a mellső lábával ügyesen lopkodja a szénát a szamártól – a Csenge nagyot nevetett rajta.

Míg az ebéd elkészült, kint homokoztak a Csanával, és a felszolgálók kislányaival, akik ott töltik a nyarat a lovardában (de jó lehet!).

 Pécsen nem mehettünk be látogatni, mert még nem engedték ki az intenzívről (azóta már sokkal jobban van), hát elintéztük a bevásárlást, hogy a Mariann, akit mi hoztunk haza, minél tovább vele maradhasson.

A Csenge már a főút előtt elaludt, de az autóban meleg volt, így hát a Csanád bement apával a boltba!
Nagyon jól elvoltak: szétszedett egy szalvétás csomagot, majd nyakpárnát dobált apának, hogy újra, és újra felvegye neki (gondolta, biztos ő is unja a vásárlást, hi-hi). Apa melle dagadt a büszkeségtől – még sosem mert kettesben bemenni vele sehova – fixa ideája, hogy ő nem tudja megvigasztalni, ha engem keres….

Én is nagyon örültem, hogy végre megdőlt ez a tévhit.

Este 7 körül értünk haza – mindenki össze volt egy kissé zavarodva az előző éjszakától, de mára már visszabillentünk a megszokott kerékvágásba: 9-kor fürcsi, és alvás. Bár a Csenge nagyon érdekfeszítőnek találta, hogy a tűzről és a tűzoltásról beszélgessünk, meg, hogy hogyan lehetne kivágni a felhőt, és egyáltalán, hogyan esik le az eső a felhőből (úgy magyaráztam neki, hogy képzelje el a szivacsot, ha tele van). Aztán muszáj volt találkozósat játszani (illetve befejezni, amit megkezdett a mamával, mert ő vigyázott rájuk ma délután), Annácskás mese, összebújás, és alvás.

 Megleltük (valójában a Zita, csak megírta) a könyv honlapját – nagy sikere volt a csöppnél. El is mentettük – de nem tudom, mikor nézzük meg ismét, hiszen annyi minden mást is lehet csinálni (holnap csiga-bigákat akar rajzolgatni, legalábbis így feküdt le este).